Utazás a Kis-Balaton körül – a mesterséges tájalakítás és az ökológiai fordulat nyomait követve

Szezonális örökség című cikksorozatunk legújabb részében "a Kis-Balaton környékének modernizációs hagyatékával nézünk szembe: a turizmus, hadászat és a bányászat egyaránt jelentős tájsebeket ejtett, miközben a folyószabályozás és a mezőgazdaság a mocsaras természeti terület felszámolását tűzte ki célul."

Az algásodás idén nyáron ismét problémát jelent a Balaton felmelegedő vizében. Az eutrofizáció elleni küzdelemben kiemelt szerepe volt Farkas Tibor egykori főépítésznek, aki Plósz Sándor tájépítésszel közös kísérleteivel rámutatott a nádasok szerepére a folyóvizek tisztulásában. Koncepciójuk nemcsak a balatoni nádasok ökológiai értékére irányította rá a figyelmet, de a már-már eltűnő Kis-Balatonnak a Zala-folyó szervesanyag-tartalmának csökkentésében betöltött nélkülözhetetlen szerepére is, mielőtt a folyó eléri a tómedret. A Kis-Balaton területe ma már ismét részt vesz a Zala-folyó tisztulásában, miközben kedvelt kirándulóhellyé is vált. A természetvédelmi területen azonban nyomot hagyott az elmúlt évszázad. A Szezonális örökség tavaszi epizódjaiban a mesterséges tájalakítás következményeit tekintjük át a Balaton háttérzónájában. Ezúttal a Kis-Balaton környékének modernizációs hagyatékával nézünk szembe: a turizmus, hadászat és a bányászat egyaránt jelentős tájsebeket ejtett, miközben a folyószabályozás és a mezőgazdaság a mocsaras természeti terület felszámolását tűzte ki célul.

Az eutrofizáció a modernizáció egyik nemvárt következménye volt. A mesterséges, betonnal bélelt folyómedrek kialakítása a természet feletti kontrollt ígérte, de a víz termőképességének növekedése a hetvenes években rámutatott a túlzott modernizáció téves optimizmusára.

A hetvenes években már a vízügy elkezdett foglalkozni a Kis-Balaton bevonásával a Zala tisztulási folyamatába. Ekkor még másként értelmezték a problémát, és egy mesterséges felosztással kívánták a folyóvizet ülepíteni. Farkas Tibor ugyanakkor rámutatott a terv téves felfogására és a mesterséges helyett a természetes környezet öntisztító folyamatainak helyreállítására. „A Kis- Balaton „helyreállítására" elfogadott első terv is elkészült, amely kazettákra osztottan kívánta a Kis-Balatont a tisztításba bevonni. Ezt sokan kifejezetten károsnak minősítették. Szerencsére elvetették, bár nem olyan látványosan, mint ahogy az elfogadást bejelentették." [3] A folyóvizek szervesanyag-tartalmának csökkentését ugyanis az ökoszisztéma természetes működése végezte el.

Szemléletváltásra volt szükség; a modernizációt felváltotta a rehabilitáció.[4] Farkas Tibor új szerepköréről és az ökológiai fordulatról egy korábbi tanulmányban már részletesen írtam. 1988-ban írt visszaemlékezéseiben a Kis-Balaton újraértelmezett szerepére is kitért: „Üzemel a kis-balatoni tisztító rendszer első üteme. Ez egy nagy tó, amely a Zala völgyének elzárásával jött létre, a korábbiakban említett kettős tórendszerek részeként. Ennek tápanyag visszatartó képessége nem jelentős. Az érdemi tisztítás a második ütemtől várható. Ez a növényzettel telített, tényleges Kis-Balaton területe. A megoldás mikéntje, üzembe lépésének időpontja általam nem ismert, de nagyon sürgős volna." Az első víztározó valóban elkészült már 1985-re, de a második ütemet csak az ezredfordulón fejezték be. A berek természetes környezete lassan regenerálódik.

A Kis-Balaton környékén számos természeti megfigyelőhely, Fekete István munkásságára utaló emlékhely található, de a helyszínek épített elemeiből – a Balaton-környék más túraútvonalaihoz és kilátóihoz hasonlóan – még nem alakult ki olyan érzékeny jelenléttel bíró rendezett túrapont-hálózat, amely a környezet értékeihez igazodó építészeti karakterrel értelmezné a szigorúan védett természeti tájat. Pedig lennének követhető nyomok: 2003-ban Andrea Deplazes és Moravánszky Ákos vezetésével a zürichi ETH hallgatóink egy csoportja épp a Kis-Balaton partján szervezte meg a nyári építőtáborát.[5]

A kör alaprajzú kupolás madárvárta épületeket hasított akácból egymásra halmozva, rögzítés nélkül építették fel. Az ősi építésmódok kortárs lehetőségeit kereső projekt az elmúlt két évtized nemzetközi építészetében lezajlott ökologikus anyag- és szerkezetkísérleteknek az előfutára volt. Az építmények még ma is állnak a Hídvégi-tónál, de ez a természet alapelemeiből építkező, szikár szemléletmód egyelőre nem talált követőkre a környéken.

A tájalakítás szemléletváltásokban gazdag története ugyanakkor a környék heterogén építészeti beavatkozásaiban is megmutatkozik: a szocreál, a későmodern, az organikus és a kortárs topografikus irányzatok egyaránt látványos nyomot hagytak a tájon. A Kis-Balaton kapujaként a déli part felől érkezve a 76-os út mellett a Balatonszentgyörgyön a Gulya csárda fogadja az utazót. Az épületet Sánta Gábor 1990-ben tervezte Csete György konzulensi közreműködésével és még ma is közel eredeti formájában áll. Az épület koncepcionális vázlatait Csete György rajzolta fel, amely alapján Sánta Gábor készítette el a terveket.

„’A régi dél-ázsiai templomhegyek mintájára szerkesztett épület mozdulatlan pendüléssel őrzi és fenntartja mindannyiunk féltett kincsét, a holnapi napot’ (Sánta Gábor). A kilencosztású tér alaprajza négyzet, a föld jele, középpontjában a körrel, a nap jelével. Energiatudatos és takarékos üzemű, napenergiát hasznosító épület, mely „hidat" épít az organikus és racionális építészeti mozgalmak között."[6] Az épület jellegzetes tömegelrendezését a hajlított faszerkezetű tartók formálják, a héjalást adó cserépfedés a házat ölelő földsáncokig lefut. A kompozíció középpontjában egy toronykilátó áll, amely hátulról egy farámpán közelíthető meg.[7] A rendszerváltást követően elkészült épület már a kilencvenes évek balatoni építészetének előhírnöke.

A Gulya csárdával szemközt a vasút túloldalán egy későmodern üzemi épület keretezi a Kis-Balaton kapuját. Balatonszentgyörgy kevésbé jelentős a tóparti települések sorában, neve mégis közismert. A vasútvonalak elágazása miatt meghatározó közlekedési csomópont, épp ezért a posta 1984-ben ide telepítette a postai feldolgozó üzemét. A szikár tömegszerkesztésű későmodern ipari épületet a Postatervező Intézet munkatársai tervezték. A POTI-ban tervezett balatoni postákat a Szezonális örökség sorozat egy külön epizódjában már ismertettük.

Balatonmagyaródon még ma is közel eredeti formájában áll a posta. Az 1981-ben elkészült épület praktikus és karakteres kialakítása a tervezőintézetben folyó magasszínvonalú alkotómunka emlékét őrzi. Hasonló posták kisebb változtatásokkal az ország más területein is felépültek, amely ma is a falvak hetvenes-nyolcvanas években lezajlott modernizációjának emlékei, bár egyre több funkcióját vesztve, üresen áll.

A Kis-Balaton térségének közepe felé haladva Sármelléken haladunk át. A település a katonai repülőteréről vált ismertté. A főút mellett hatvanas években felépült „Kisbalaton Eszpresszó" későmodern vendéglátóhelye ma már Coop üzletként üzemel, magastetővel, cserépfedéssel jelentősen átépítve. A repülőtér egykori katonai jellegét a kifutópálya mellett sorakozó üres laktanyák és felhagyott silók jelzik. Már az 1940-es években kialakítottak egy ideiglenes kifutópályát, de a szilárd burkolatú kifutópályát csak 1950-ben építették meg. 1961-ig a magyar 47. repülőezred használta, ezt követően egy szovjet vadászezred kapta meg a repülőteret.

A szovjet katonák és családtagjaik számára a kifutópálya mellett egy lakótelep is létesült, amelyet teljesen elzártak a külvilágtól. A szovjet katonák kivonása óta egy lezárt zónában, szellemvárosként áll a Kis-Balaton természetvédelmi területébe ékelődve. Az omladozó házak közül több még a szocialista realizmus formaképzését mutatja, a később a szovjetek számára épült laktanya épületek már modern típusú lakóépületek. A repülőtér 2005 óta már a turistaforgalomban vesz részt, kezdetben Fly Balaton majd Hévíz-Balaton néven. A turistákat kiszolgáló új acélszerkezetes terminált az Artonic iroda tervezte 2006-ban.

Zalakaros felé az úton egykori olajfúrókutak emlékei mellett haladunk el. A zalakarosi fürdőhely története az előző epizódban bemutatott Csisztapusztával hasonlatos: szintén a kőolaj utáni kutatás során fedezték fel a gyógyvizet, későbbi fejlődése ugyanakkor már Hévíz léptékével mérhető. 1962-ben a Zalakaros környéki próbafúrások során ásványi anyagokban gazdag termálvízre leltek. Ezt követően 1964-ben kezdték el a fürdőt kiépíteni és egy évvel később nyithatott meg, majd 1978-ban megkapta a gyógyfürdő minősítést. Az évtizedek során a fürdőt folyamatosan fejlesztették, 1975-ben készült el a modern fedett fürdő, a jellegzetes legyezőformájú térlefedéssel. Az épület terveit 1974-ben készítették el a ZALATERV munkatársai.

A karakteres, kissé talán túlformált tetőszerkezet a későmodern építészet jellegzetes megoldása volt itthon és külföldön egyaránt. A fedett fürdőt időközben átépítették, de a térlefedés még ma is látható a főútról. A fürdő fejlődésével párhuzamosan a település is jelentős átalakuláson ment keresztül. Hévízhez hasonlóan felépültek a nagyobb szállók, a központban buszpályaudvar és turisztikai negyed létesült. A növekedés eredményeképp Zalakaros 1997-ben városi rangot kapott.

A berek közepén rejtőzködik Zalavár, ahol „több nemzet és vallás öröksége koncentrálódik".[8] A hely a szláv identitásban is fontos szereppel bír, továbbá egyes kutatások a Karoling kor idején jelentős központként feltételezik, miközben Szent Cirill és Szent Metód missziós tevékenységének is a helyszíne volt. A középkorban Szűz Mária kegyhelyként zarándokok keresték fel és hiteleshelyként is működött. 

Az emlékhely ma is fontos a szlovének számára, nagyszámú turista keresi fel a szomszédos országból. A vársziget egykori területén folyamatosak a régészeti ásatások. 1998-ban döntöttek az emlékhely kialakításának koncepciójáról, amelynek keretében bemutatták a Szent Adorján-bazilikát és megújult a Szent István-kápolna. A szlovák kormány kezdeményezésére elkészülte Szent Cirill és Szent Metód emlékműve. A Zala Megyei Önkormányzat az emlékpark Millenniumi Emlékművének megtervezésére Makovecz Imrét kérte fel 2009-ben. A centrális alaprajzú épület közepén egy életfa áll, amelynek minden levele egy-egy Zala megyei települést jelképez.[9] Az épületkompozíció erős történelmi és kulturális szimbólumrendszerre épít, ugyanakkor az építész korai balatoni alkotásaitól eltérően a formálás kiindulópontja már nem a táj rétegzettségének tovább építése.

Visszatérve a kiindulóponthoz, a Kis-Balaton és Balaton közt, Fenékpusztán találhatjuk meg a Balaton-felvidéki Nemzeti Park nemrég elkészült kis-balatoni központját. Az épületegyüttes a szintén nemrég megújult Festetics-major közelében fekszik. A nemzeti park telephelye látogatóközpont, a vizitúra útvonalak kiindulópontja és kutatóhely is. A turisztikai fogadóépület 2020-ra készült el, a topografikus formálású, nagyléptékű épület terveit a Narmer Építészeti Stúdió készítette. A Kis-Balaton területén a kiránduló útvonalak és megfigyelő pontok azonban építészeti szempontból még nem újultak meg, karakterükben, a tájhoz való viszonyulásukban nem követnek egységes koncepciót. A központtól kissé távolabb fekvő Kányavári-sziget kedvelt kirándulóhely, a túraútvonalak mentén álló, leromlott állagú építmények környezetérzékeny megújítása lehetőséget adna a kirándulók ökológiai szemléletformálásának is, Fekete István nyomában: „a bereknek is megvan a maga tartózkodó illemszabálya."[10]

Wettstein Domonkos

[1] Farkas Tibor: Ahogy én látom a Balaton ügy harminc évét. III. A víz állapota, a gyógyítás. Magyar Építőművészet, (1988) 4-5. 90-92.
[2] Farkas Tibor: Ahogy én látom a Balaton ügy harminc évét. III. A víz állapota, a gyógyítás. Magyar Építőművészet, (1988) 4-5. 90-92.
[3] Farkas Tibor: Ahogy én látom a Balaton ügy harminc évét. III. A víz állapota, a gyógyítás. Magyar Építőművészet, (1988) 4-5. 90-92.
[4] Az ökológiai szemléletváltáshoz részletesebben lásd: Wettstein Domonkos: Balatoni építészet – Stratégiakeresés a huszadik században. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2022.
[5] Deplazes, Andrea, Moravánszky Ákos (szerk.): 1:1 Wood Works: Ein experimenteller Massivbau. gta Verlag, Zürich 2003.
[6] Építészeti kalauz, vidék. Válogatás az elmúlt 15 év házaiból. Gulya Csárda, Balatonszentgyörgy. Magyar Építőművészet (1995) 3, 58.
[7] A Gulya csárda épületéről további információk: https://mmakademia.hu/alkotas/-/record/MMAA157645
[8] Zalavári Történelmi Emlékpark https://www.zalavarpark.hu/
[9] A Millenniumi Emlékműről részletesebben lásd: https://www.makovecz.hu/epuletek/zalavar-nemzeti-emlekhely/
[10] Fekete István: Tüskevár. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkidaó, Budapest, 1957.

Szezonális örökség: A kutatás során a Balaton-parti nyaralótelepek kialakulását, parcellázását és jellegzetes épülettípusait vizsgálom. A Balaton kultúrtáj, miközben kérdés, a vízparti üdülőterületek huszadik századi emlékei is a tájegységi örökség részévé válnak-e? A harmincas, majd a hatvanas évek balatoni építészetében identitásformáló elemmé vált az a szezonális használatból adódó fesztelen karakter, amely a korszakban alkotó építészek számára is inspirációt jelentett. A balatoni építészetet elemző doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába. A nyaralótelepek tipológiáját és huszadik századi történetét az MTA Bolyai kutatási program keretében vizsgálom.

Irodalom:
Farkas Tibor: Ahogy én látom a Balaton ügy harminc évét. III. A víz állapota, a gyógyítás. Magyar Építőművészet, (1988) 4-5. 90-92.

A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik: ­
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
Wettstein Domonkos: Balatoni építészet – Stratégiakeresés a huszadik században. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2022.