Kovács Miklós (1938-2025)

Június 19-én temették a 2025. június 5-én, 87 éves korában elhunyt Kovács Miklóst, a PESTTERV és a Vadász és Társai Építőművész Kft. építészét. Vadász Bence temetésen elhanzott búcsúbeszédét közöljük.

Kovács Miklós.   Ő nekünk, – minden rendű és rangú Vadászoknak és építész barátoknak – csak a „KOVIMIKI". Így egyben. Ha már le kell írni. És tartozik hozzá egy kép, ami mindannyiunkban feldereng. Egy világító, kerek fej – egy kedves, mindig mosolygós arc, szemüveggel. És fátyolos torokhang, halk nevetés, egy kis, ütemet adó gesztikuláció a kezekkel és talán egy pohár borocska. Miki arcából áradt a szeretet, a nyugalom és a derű. Talán a derű leginkább.

Ilyen lehet BUDHA. Ismeretlen szférákban mozog – időtlen és szabad – kimozdíthatatlan az egyensúlyi állapotból. Vagyis kimozdítható, de csak ha Ő is akarja. Ehhez mi, barátok általában finom borokat használtunk… Ilyenkor az égre emelte a tekintetét, az arca felfénylett, lecsukta a szemét és hagyta, hogy a „színeváltozott" bor utolérje a mozdulatát és megsimogassa.

Miklós szerette és értette a zenét. Nem hallottam játszani, de apám azt mesélte róla, hogy együtt élt a dallamokkal, gyönyörűen zongorázott, de nem virtuózkodott, megelégedett a rezonőr szerepével. Ő nem uralni és megzabolázni akarta a zenét, hanem együtt lélegezni vele, meglovagolni hullámait, hagyta, hogy a zene vezesse Őt.  Az örök harmónia.

Miki kiváló építész volt – aki ismerte és dolgozott vele az tudja, micsoda meglátásai voltak, milyen pontos mondatai, milyen szép szabadkézi – MINDIG SZABADKÉZI – rajzai. Nem híres építész volt, hanem szeretett építész. Nem érdekelte a hírnév, nem tolakodott, nem mondott „nagy igazságokat", csak – csöndesen és vidáman – az igazat. Ha kérdezték.

És micsoda házakat tervezett! Nem „emblematikusakat", nem „ikonikusakat" – hanem természeteseket, emberieket, magától értetődőeket. Almádi beépítési terveitől, Pásztó városközpontján át a Nagykőrösi Buszpályaudvarig. Szentendrén, „illő- és üdvös" lakóépületeket, Sopronban a Platán vendéglőt. És pályázott is, mert szerette a megmérettetést és a játékot építész alkotótársaival – a barátaival! Számtalan tervpályázatot nyert, a Velencei tó északi üdülőterületének kialakítását, a Miskolci pályaudvart, Veszprém városközpontját és a Buda Nova nemzetközi pályázatát, vagy Gárdony Üdülőközpontját, a IX. kerületi Ferenc tér rendezését és az ócsai szociális lakások tervpályázatát. De Győr Marcalváros városrész fejlesztése és Kistarcsa községközpontja is ötleteket kaphatott Mikitől. Utolsó nagy munkája a RAM művelődési ház koncepciójának megalkotása volt apámmal, Vadász Györggyel, mintegy évszázados barátságuk betetőzéseként…

KOVIMIKI igazi csapatjátékos volt, de nem a hangos karmester fajtából, hanem olyan, aki szelíden a háttérben szöszmötöl egy csőtollal, homlokára tolt szemüveggel a pausz papír fölé hajolva, egy pohár fehérbor szögtörésében simítja ki az összegyűrt világot!

Nem tudom milyen apa volt, hisz honnan tudhatnám! Csak azt tudom, hogy imádta a lányait – mindig odaadással beszélt róluk. Sohasem úgy, mint az elérendő célt kijelölő apa, mint a rendíthetetlen vezérlő lángoszlop, vagy a nemzetségfő. Hanem mint egy kedves barát, akihez fordulhatsz, ha baj van, vagy aki együtt nevet veled a gyermeki csínytevéseken, aki ha kell, hagy nyerni a társasjátékban. A halálos ágyán is unokája érettségi tételeit dolgozgatta ki, kicselezve a sors brutális és kíméletlen készülődését…

És Éva. Éva mindig ott volt mellette! Én sokáig azt hittem, hogy az ellentétek kioltják egymást. Hát nem! Ők komplementerek! Kiegészítették egymást. Erejük és kisugárzásuk egymásban testesült meg, csak egymás háttereként voltak értelmezhetőek, emelték egymást. Szerették egymást. Éva vidám harsogással és bőbeszédűen, Miki halkan és szűkszavúan, Éva határozottan, Miki kicsit félszeg bájjal…

Testvéreiként szerette a barátait, Sári Pistát és Vadász Gyurit , velük újra és újra gyerek lehetett. Évtizedekig felhőtlenül játszottak együtt, különös és bűvös várakat építettek és mindig egy kicsit rosszalkodtak is. De az utóbbi időben lassan elmaradtak a találkozások, üres és néma lett minden, a telefon is süket maradt. Mikit elszomorította a csönd, az elhagyott közös játszótér – azt hitte, hogy magára hagyták a barátai.

Pedig csak előre mentek.

Várják.

Nemsokára valahol új mulatságok kezdődnek.

Isten Veled Miki!

Vadász Bence
Szentendre, 2025 06. 19.