Formálódó modern örökség – II. rész: Interjú Király Zoltán és Bozsik Zoltán építész tervezőkkel

A volt MÉMOSZ Székház épülete számos változáson ment keresztül az elmúlt évtizedekben. A magyar modern építészeti örökség egyik ritka és meghatározó épülete nem csak a nemzetközi és hazai modern mozgalom történetének állít emléket, hanem az elmúlt harminc év műemléki megközelítéseit és változásait is magán hordozza. Laczka Áron Király Zoltánnal és Bozsik Zoltánnal készült interjúja második részében a modern építészet jelenkori változása és a műemlékvédelem épületen hagyott nyomainak izgalmas kérdései kerültek fókuszpontba.

Laczka Áron: Minél több átépítésen esik át egy modern épület, annál több történeti réteggel gazdagodik és annál több kötöttséget is adhatnak a tervezéshez, ami be is fagyaszthatja ezeket az épületeket. Különösen érdekes lehetett, hogy Király Zoltán, az eredeti épület első átalakításán is dolgoztál Erick van Egeraat budapesti irodájában. Hogyan kezeltétek az épület összetett rétegzettségét? Gondolok itt nem csak a történeti értékekre, hanem az első átalakítás eredményére is.

Király Zoltán: Ez egy összetettebb kérdés. 1998 és 2002 között volt egy felújítása az épületnek, ami a Dózsa György úti irodaszárnyra, illetve a Városligeti fasorra átforduló összekötő szárnyra terjedt ki. 1998-ban, amikor a tervezés elkezdődött, ez az épület még nem volt műemlék, csak 1999-ben vált azzá. Tehát akkor a Prakfalvi Endre és Lővei Pál által indított, az örökségvédelmen belüli modern, magyarországi, második világháborús műemlékekre vonatkozó folyamatba kapcsolódott be ez az építés, ami 1945-től 1975-ig vizsgálta a modernista épületeket, és próbálta ezeket műemlékké nyilvánítani. Különleges helyzetet teremtett, hogy a felújítás tervezésének az elején az eredeti tervezők közül ketten még éltek, bár nem voltak aktív, praktizáló tervezők: Szrogh György és Perényi Imre. Ebben a szakaszban a tervezés közben kialakuló védettség, az új igények és az új funkciók határozták meg a végeredményt. 20 év után ez a második szakasz inkább az auditóriumra korlátozódott. Az eltérő időben létrejött beavatkozásoknak köszönhetően magának a műemléki szemléletnek a módosulása, változása is megfigyelhető. Másképp, máshogy kezelték, nyúltak hozzá, mást követeltek meg, másba tettek kompromisszumot. Továbbá látszott már az egész tervezői hozzáállásnak is a különbsége, illetve a résztvevők, az érdekelt felek is teljesen mások voltak. Tulajdonképpen mi az 1998-2002-es és a mostani felújítás között egy kis vékonyka cérnaszálat képeztünk. Az első átalakítás kapcsán volt már tudásunk, ismertünk az épületet, illetve még az eredeti tervezők közül Szrogh Györggyel is tudtunk egyeztetni valamennyire. Ő 1999 év végén halt meg, tehát volt egy pár hónapos lehetőségünk arra, hogy egyeztetni tudjunk a felújításról, átépítésről. Ő is akkor írta meg a gondolatait, amely később Gondok gondolatok címmel jelent meg, hogy mi is az a határ, amiben neki kell, vagy nem kell az épülettel, mint műemlékkel foglalkoznia. Például nagyon zavarban volt, hogy mint (társ)szerzőnek a saját épülete esetén, a műemlékvédelmi hivatal megszabhatta, hogy mihez nyúlhat, vagy mihez nem nyúlhat. Szerintem ez ott nagyon érdekes helyzetet teremtett, szakmai vitát és eszmecserét gerjesztett.

Bozsik Zoltán: Igen, egy szemléletváltás tapasztalható az örökségvédelemnél. Mi most úgy gondolkoztunk erről az épületről, hogy ez egy épület, tehát próbáltuk volna egységesíteni, hiába három épületszárnyból áll. Viszont az örökségvédelem egyértelműen jelezte, hogy nekünk ezzel nem kell foglalkozni, ne vegyük figyelembe, hanem a mostani műemléki szemléletnek feleltessük meg az épületet. Ez azt jelentette, hogy anyagában próbáljunk megőrizni minél többet az épületből. Ez a szemléletváltás nagyon sok helyen tetten érhető, akár kívülről is. Például volt egy olyan gondolatunk, hogy egységesítjük a homlokzatburkolatot, mert a Dózsa György úti szárnynál korábban le lett cserélve. Végül abban maradtunk, hogy ne a Dózsa György úti irodaszárnynál használt burkolatot hozzuk át, hanem próbáljunk meg az eredeti kőre, mind textúrájában, mind színében nagyon hasonlító megoldást alkalmazni az Auditóriumon. A másik, ami szemmel látható, és amit egyértelműen megfogalmazott a hivatal, hogy nem kell az összekötő szárnyon lévő sötét színű kőhöz kapcsolódnunk. A burkolat megjelenésében, osztásrendszerében és színében is olyan legyen, mint az eredeti, megvalósult állapot. Ez azt eredményezte, hogy van egy finom, de jól látható váltás az auditórium és az összekötő szárny találkozásánál a homlokzaton. Aki kimegy a helyszínre el tudja dönteni, hogy ez jó dolog, vagy nem jó dolog, de egyértelmű, hogy a mostani szabályoknak feleltettük meg az Auditórium megjelenését, ami így most az egész épület megjelenését is meghatározza.

Király Zoltán: Tulajdonképpen a felújítások sorozatával a műemlékvédelem változó szemléletének is egy emlékműve az épület, ami jól olvasható a homlokzaton. Egy nagyon furcsa állapotot eredményezett, hogy magának a változó szemléletű műemlékvédelemnek is egy lenyomatát képezi ez a modernista műemlék. Van itt egy nagyon érdekes kulcs momentum. Ez egy feloldhatatlan, megoldhatatlan állapot, ami már a műemlékvédelem, az örökségvédelem kialakulásánál is jelen volt. Tehát nem Magyarországon, hanem nemzetközi szinten az 1800-as évek végén, ami két egymással sokszor versengő hozzáállást és megközelítést eredményezett. Az egyik az, hogy magát az eredeti anyagot, az eredeti épületet védjük. Ez a Ruskin-féle eredetiségvédelem, ami inkább megengedő volt a romokkal, vagy a lepusztuló emlékekkel szemben, mert az eredeti állapot megőrzése volt fontos, az eredeti anyagot védték. A másik pedig Viollet-le-Duc-nak a szemlélete, ami megengedte a restaurálást, a felújítást, a visszaállítást, azzal a gondolattal, hogy az épületeket használni kell, és mi is vagyunk olyan ügyesek, hogy meg tudjuk csinálni. Visszavakoljuk, visszaállítjuk a tagozatokat, az anyagokat kicseréljük, pótoljuk. Az épület minél tovább maradjon meg eredeti „szerű" állapotában, de úgy, hogy adott esetben kicserélünk rajta anyagokat, műszakilag már leromlott állapotú épületszerkezeteket, de az eredeti pompájában mutatjuk be. Ez egy nagyon érdekes állapot, amit nem lehet feloldani, mert innentől kezdve ez egy olyan egyenes, aminek az egyik végén az eredetiség, meg az önazonosság van, a másik végében pedig az egységesség, használhatóság, akár újrahasznosíthatóság, újrahasználhatóság is. A klasszikus műemlékvédelem ezen szemléletek alkalmazhatóságát egyedi esetekben tudja vizsgálni, de nincs egységes szemlélet és erre nem is lehet ilyet kialakítani. Tulajdonképpen most azt látjuk, hogy a modernista műemlékek szempontjából is tovább él ez a gondolkozásmód, így jellemzően a két véglet között találjuk meg a megoldást. Ez akár az általunk referenciaként használt műemléképületeknél is, tehát Alvar Aalto Viipuri könyvtárban vagy a Frank Lloyd Wright Johnson Wax kutatótornyánál, de akár más, modernista kulcsemlékek felújításánál, hasznosításánál is megfigyelhető.

Laczka Áron: Fontos megjegyezni, hogy az irodának olyan munkái is vannak, amik történeti épületek átépítésével, bővítésével, illetve olyanok is, amik modern épületek átépítésével, bővítésével foglalkoztak. Mindkét esetben találhatunk műemléki védettség alatt álló épületeket. Láttok-e hasonlóságot vagy különbséget a két folyamat között?

Király Zoltán: Rengeteg különbséget látunk, ami tulajdonképpen feloldható, jó gyakorlattal és az érdekeltek közötti konzultációval. Az egyik alapvető különbség az, hogy felgyorsult az idő az örökségvédelemben is, és már pár éves épületekre is kiterjeszthetik a védelmet. Ez azért is meglepő, mert eredendően nem így indult maga az örökségvédelem, eredendően az ókori és a középkori kiemelt emlékeket védték. A másik az, hogy a modernista felfogás alapvetően különbözött a történeti épületektől, megkülönböztette magát ettől. Az örökségvédelem kapcsán nem biztos, hogy ezt a szándékosan megkülönböztetett szemléletet lehet másképp kezelni. Most gondolok konkrétan arra, hogy a modernistáknál megjelent a „lakógépszemlélet", ami főleg az ipari építészetben, gyárépítészetben, de akár a lakó vagy az irodaház építészetben kiáltvány szinten is megjelent. Az alapvető gondolata, hogy az épület, egy olyan gép, aminek az a szerepe, hogy a felhasználók igényeihez leginkább igazodjon. Azért szabadították fel az alaprajzot, a homlokzatot, hogy szabadon átalakítható legyen az épület. Nyilván itt az előregyártás, az olyan elemek használata lett volna a meghatározó, amik áthelyezhetőek a házon belül. Hogy tud ez megjelenni egy műemléki épületben, ahol bizonyos állapotot, bizonyos időszakot, időpillanatot próbálnak védeni, akár időben befagyasztani? A másik érdekesség, hogy a klasszikus történeti szemléletben általában kiemelt úgymond csúcs, vagy nagyon fontos emlékeket, épületeket védenek, mint a kornak a lenyomatai, vagy amelyek leginkább hordozzák azt a történeti szemléletét, ami ezt jól bemutatja. A modernistáknál nem föltétlen volt egy ilyen szemlélet, bár ők is kitermelték ezeket a csúcstermékeket, de volt egy nagyon erős szociális, társadalmi szerepvállalás is, amit pont a tömeggyártással és a tömegtermékeken kellene vagy kellett volna bemutatni, tehát adott esetben lakóparkokban, vagy lakóépületeken, vagy előre gyártott épületeknél. Akár lakótelepeken, vagy olyan gyártelepeken kellene ezt bemutatni, ami kifejezetten erre szolgál. Ez egy nehéz, feloldhatatlan ellentmondás, hogy be lehet-e mutatni ezt a szemléletet. Például egy lakótelepet levédeni, mint ami Dessau-ban is megtörtént egy Bauhaus lakótelepnél. Ez egy nagy kihívás a műemlékvédelemben, és nem is nagyon tudtak eddig szerintem erre jó választ adni.

Tehát van különbség szerintem eredendően, azért is, mert az Athéni Chartában, amit a modernista építészek határoztak meg, kifejezetten el is akartak távolodni a történelmi épületek szemléletétől, hasznosításától. Szándékosan meg is szerették volna különböztetni a történeti építészetet úgy, hogy eltolták maguktól és a régmúltba helyezték át ezeket. Volt egy megkülönböztetés a régmúlt és a jelenmúlt között. Közben elmúlt lassan 100 év, és a modernista épületekre ma már mi is úgy tudunk úgy tekinteni, hogy ez egy elmúlt, történeti építészeti korszak. Toljuk el azt is a történeti korszakhoz hasonlóan messze magunktól, és különböztessük meg, hogy az egy akkori épület a korabeli sajátosságaival? Hogyan lehetne ezeket kezelni? Nincs elég messze ez a korszak, hogy erre így tudjunk tekinteni, de a műemlékvédelem tulajdonképpen már így is tud rá tekinteni. Ez pedig egy nagyon érdekes időzavart okoz. Káosz állt be az időben, és ez most tetten érthető. Mi is történik ezekkel az épületekkel?

Laczka Áron: Zárszóként az utolsó kérdésre rátérve, milyen trendet láttok, hogyan változik a műemlékvédelem és az építészek szemlélete ezekhez az épületekhez? Nagyon sok modern épületet építenek át napjainkban. Látható-e ebben már valamilyen irány, amit követnek az építészek?

Király Zoltán: Nemrég volt a konferencia a MÉSZ szervezésében, nagyon jó példák és ellenpéldák voltak ilyen tekintetben. Ez nem csak Magyarországon, hanem a világ több pontján egy nagyon érdekes és új kérdés, amire most választ kell adni. Tágítva a kört, a világörökségi helyszíneknél abszolút történhetett egy szemléletváltás az elmúlt évtizedekben. A ´90-es évektől kezdve kifejezetten teret nyitnak az új hozzáállásnak, párbeszédnek. Mi az, ami védett, védhető, és mi az, ami nem? Mi az, ami mérhető és mi az, ami nem? Ez érdekes új szemléletmódot, sőt egymás mellett létező szemléletmódokat engedett be az örökségvédelembe. Tehát a világörökségeknél ez megjelent, csakúgy a védett épületeknél, és ez akár kontinensenként, kultúránként eltérő hozzáállást, használatot, hozzányúlást eredményezhet. Szerintem ezzel dolgoznunk kell.

Az is biztos, hogy Európán belül nem csak örökségvédelmi szempontból, hanem egyáltalán újrahasznosítási, épület használati szempontból teljesen más feladatokkal, kihívásokkal, problémákkal küzdünk, mint más kontinensen. Egyrészt, teljesen más a történeti szemléletünk, eredendően, ez a velencei kartán alapul, másrészt pedig az, hogy itt egy öregedő, fogyó társadalom van. Tehát ez a nyugati kultúra teljesen más hozzányúlást igényel a meglévő épületállománnyal szemben, mert nincs olyan igény, hogy nekünk nagyon sok új épületet kellene építeni. Eleve itt teljesen más a kulturális hagyomány és a környezet, amiben nekünk dolgozni kell, sokkal inkább a meglévő épületek újrahasznosítása, adaptációja, meg körforgásban tartása lehet a cél. Fölöslegesen ne építsünk újat, ha nem muszáj, vagy csak akkor, ha tényleg maga az épület műszakilag elavult, és amiatt kell beavatkozni. Ez egy tágabb kör, nem csak a védett épületekről, az örökségvédelemről beszélünk föltétlenül, hanem a meglévő épületállományról, amiben nekünk jól kell működnünk. Az iroda életében ez meg is jelent, hangsúlyosan az elmúlt 5-6 évben, mert nagyon sok ilyen jellegű munkánk volt. Szándékosan is kerestük ezeket a lehetőségeket, meg szerencsére jöttek is. Ezekben aztán különféle válaszokat tudtunk adni, projektektől és megrendelőktől függően. Nem mellékesen az irodánk 2019-ben is egy ilyen épületbe költözött, egy meglévő épületet alakítottunk át, illetve hasznosítottunk újra, amiért szakmai díjat is kaptunk.

Laczka Áron
Középülettervezési Tanszék, Építészmérnöki Kar, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Építőművészeti Doktori Iskola

A Doktoranduszi Kiválósági Ösztöndíj Program (DKÖP) által támogatott projekt a Kulturális és Innovációs Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott, valamint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közös támogatásával, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatallal kötött támogatási szerződés alapján valósult meg.