Formálódó modern örökség – I. rész: Interjú Király Zoltán és Bozsik Zoltán építész tervezőkkel

A volt MÉMOSZ-székház épülete számos változáson ment keresztül az elmúlt évtizedekben. A magyar modern építészeti örökség egyik ritka és meghatározó épülete nem csak a nemzetközi és hazai modern mozgalom történetének állít emléket, hanem az elmúlt harminc éves időszak műemléki megközelítéseit és változásait is magán hordozza. Laczka Áron beszélgetett Király Zoltán és Bozsik Zoltán felelős/vezető építész tervezőkkel, olyan, egyre aktuálisabb kérdésekről, mint hogy lehet-e máshogyan kezelni a modern épületeket a megőrzés során vagy hogy a műemlékvédelem változó megközelítése hogyan hat az épület formálására.

Laczka Áron: Sokak számára talán az egyik legfontosabb kérdéssel szeretném kezdeni. Az épület funkciót váltott, a sok évre magára hagyott pusztulás után nem előadóteremként, hanem irodatérként működik jelenleg tovább. Miért volt szükség az eredeti funkció megváltoztatására és milyen kihívásokkal szembesültetek a funkcióváltás során?

Bozsik Zoltán: Az Örökségvédelmi Hivatal munkatársaival többször is egyeztettünk. Amikor elkezdtük a közös munkát, első körben azt mondták, hogy nem lehet megváltoztatni az Auditórium eredeti funkcióját. Az Örökségvédelmi Hivatal szerette volna, hogy ez az épületrész az eredeti funkciónak megfelelően kerüljön hasznosításra. Ennek következtében megvizsgáltuk, hogy ebben a lokációban az eredeti funkció működhet-e a mai igényeknek és elvárásoknak megfeleltetve. A vizsgálatnak az lett az eredménye, hogy az eredeti funkció sajnos nem életképes, mert hiába van egy körülbelül 1300 fő befogadására alkalmas előadótér, a ma már szükséges kiegészítő, ehhez kapcsolódó funkciók vagy nincsenek, vagy nem is voltak meg. Például megszűntek a szekciótermek az összekötő szárnyban, mert korábban oda irodák kerültek. Továbbá nincsen catering, amit erre a létszámra ki kell tudni szolgálni, illetve nincsen elegendő szálláslehetőség sem a közelben. A másik fontos dolog, amire felhívtuk a figyelmet, hogy ha minden nap ki szeretnénk használni az előadótermet, hogy rentábilis legyen, akkor nagyon sok embert kell idehozni. Kiszámoltuk, hogy hány busznak kellene megállnia itt folyamatosan, és az lett az eredmény, hogy az eredeti funkció megint csak nem fentartható. Ennek a vizsgálatnak az lett a konklúziója, hogy akkor tudna jól működni tovább ez az épületrész az eredeti funkcióval, ha nem piaci alapon hasznosítanák. Ez például azt is jelenthetné, hogy a fejlesztő állami támogatást kap a műemlék eredeti funkcióban történő működtetéséhez, fenntartáshoz. Ilyen megoldások ma idehaza nem elérhetőek, ezért az új tulajdonosnak piaci alapon kellene mindezt megvalósítania.

Laczka Áron: Szrogh György Gondok gondolatok című, az Arc 2000/5-ös lapszámában megjelent írásában volt egy kérdése, ami napjainkban egyre aktuálisabb, “Amikor pedig az új kor gyorsan változó követelményei a ’hozzányúlást’ igénylik (az elbontás esetét most elhagyom), meddig terjedjen, vagy terjedhet ez az óvó, féltő, megőrző beavatkozás, mi a mérték, hol a határ, vajon van-e ilyen egyáltalán – a józan észen kívül?"  Hogyan folyt a tervezés, mik voltak a keretek, lehetett-e tudni a pontos programot, a tervezett beépítés mértékét?

Bozsik Zoltán: Az Auditórium már körülbelül 25-30 éve használaton kívül volt. Amikor egy fejlesztő megvesz egy telket, akkor a telekre érvényben van egy szabályozás. A fejlesztő ezt egyértelműen szeretné kihasználni, hiszen erre készítette el az üzleti számításait. A mi esetünkben a helyi szabályozás lehetővé tette további négyzetméterek beépítését. Az első vizsgálat eredményei után, az Örökségvédelmi Hivatallal arról egyeztettünk, hogy mit is lehet egyáltalán a műemléki épületben módosítani, illetve hol és hogyan tudjuk azokat a vágyott négyzetmétereket valahogy kialakítani. Az egyik lehetőség a ráépítés lett volna. Ezt értelemszerűen a műemléki tervtanács nem szerette, ezért elkezdtük megvizsgálni, hova is tud kerülni ez a plusz terület, mekkora ez az új volumen. Végül az lett az ötlet, hogy lehetne egy belső, új épületet építeni a meglévő mélygarázsnak a tetejére, a meglévő épület tömegének módosítása nélkül. Volt egy olyan gondolatunk is, hogy az új épületet az auditóriumhoz lehetne kötni, gyakorlatilag a büféteremnek a vonalát kibővíteni. Ebben az esetben az volt a koncepció, hogy a büféterem egy központi tere lenne az eredeti és az új épületnek, egy hub-ként működött volna. Erre is kaptunk építési engedélyt. Ez a megoldás azonban nem valósult meg. Amikor jött a mostani bérlő, akkor jelezte, hogy nincsen szüksége több bérleményi területre, nem szeretne az új épületbe is beköltözni. Innentől kezdve talán egy plusz rizikót jelentett volna a bérlő számára, ha össze van kapcsolva az Auditórium és az új épületrész. Ezért lett az a döntés, hogy az összekötő híd se valósuljon meg.

Király Zoltán: Amikor műemléki épületről beszélünk, akkor ideális esetben, hogyha az épület az eredeti funkcióját, eredeti felhasználói tulajdonosát meg tudja tartani, akkor abban a védett állapotában tud tovább működni, üzemelni, létezni, amiben megvalósult. Az ritka és szerencsés eset, ha ez egy épület esetében összejön. Ez kortól is függ, meg funkciótól is. Ahogyan Zoli összefoglalta, rögtön az elején kiderült, hogy ez itt nem lesz lehetséges, sőt, 25-30 éves hányattatás után az eredeti funkciót egyáltalán nem lehetett megtartani. Ilyenkor a második eset jön, hogy az épületet megpróbáljuk úgy hasznosítani, hogy a lehető legtöbb maradjon meg az eredeti értékeiből, elemeiből, szerkezeteiből, funkcionális egységeiből, de nyilván más tulajdonossal, más felhasználóval, más alap-funkcióval. Ez mindenkinek egy kompromisszumos megoldást fog eredményezni. Tehát az épület az adaptív újrahasznosítás kategóriájába esik, és ez egy hosszú tárgyalásos folyamatot jelent a résztvevők között. Különféle érdekelt felek („stakeholders") vannak a folyamatban a képzeletbeli tárgyalóasztal körül: a hatóság, a tulajdonos, a bérlő, a tervező, a jogalkotó, illetve a művészettörténészek, akik készítették az értékleltárat és az építéstörténeti dokumentációt, valamint a megvalósulási szakaszban a kivitelező. Az ő együttes közös munkájuk az, ami meghatározza az épület sorsát, a felújítás kimenetelét. Ahogy Zoli is mondta, az örökségvédelemmel is nagyon sok egyeztetés volt, folyamatosan, végig a több év alatt. Előzetesen egyeztettünk a Minisztériummal, legalább kétszer voltunk kerületi tervtanácson, és kétszer voltunk az állami főépítésznél is. Ez egy nagyon hosszú, nagyon alapos, nagyon kimerítő egyeztetési folyamat volt, amíg ez az egész program, funkció és építészeti javaslat összeállt.

Laczka Áron: Napjainkban egyre gyakrabban felmerülő kérdés, hogy mi is védendő egy modern épület átépítése során. Az anyag, forma vagy elv, ami mentén létrejöttek? A volt MÉMOSZ székház kapcsán külön kihívást jelenthetett az auditórium épületének utóbbi évtizedekben végbement lassú, de biztos romlása. Felvetődik a kérdés, hogy voltak-e olyan elemek, vagy olyan épületrészek, amire értékként tekintetek, de az anyaguk állapota miatt nem lehetett megtartani?

Bozsik Zoltán: Több ilyen elem volt. Az egyik, ami legfontosabb és nagyon védte az örökségvédelem, az a homlokzat kőburkolata, ráadásul a főhomlokzaton van Tar Istvánnak az építőmunkásokat ábrázoló mély-relief alkotása. A korábbi tulajdonosok alatt az épületben lévő képzőművészeti alkotások, műalkotások elveszetek, vagy megsérültek, ma már nem, vagy alig tudunk ezekről. Ezért az örökségvédelem szerette volna, hogy a főhomlokzati mély-relief eredeti állapotában maradjon meg, mert ez az egyik meghatározó eleme ennek az épületszárnynak. A homlokzattal kapcsolatban több problémát is meg kellett oldani. Egy műemlék épület esetében felmentést lehet kérni az előírt hőtechnikai, energetikai előírásoknak, követelményeknek és paramétereknek való megfeleltetés alól. Mivel funkcióváltás történt, amivel épületszerkezeti, fenntarthatósági, üzemeltetési és komfort igények is megjelentek, ezért meg kellett vizsgálnunk és oldanunk a hőszigetelés kérdését is. Az első gondolat az volt, hogy levesszük a homlokzatról ezeket a meglévő 90x90 centiméteres műköveket. Volt egy próbabontás, hogy meg tudjuk nézni, mennyire porózus a kőtáblák anyaga, és hogyan lehet utána ezeket visszatenni. Amikor megindult a próbabontás akkor kiderült, hogy annyira porózus az anyaguk, hogy egyszerűen eltörnek, csorbulnak, ezeket biztosan nem lehet újrahasznosítani, visszatenni a homlokzatra. Ráadásul a kőtáblák rögzítése teljesen elkorhadt és tönkrement az évek alatt, életveszélyes állapotban voltak. Amikor ez kiderült, akkor az volt a megállapítása az örökségvédelemnek, hogy az eredeti osztásrendszert egyértelműen meg kell őrizni és az új kőburkolatnak megjelenésében és anyagában is azonosnak, vagy nagyon hasonlónak kell lennie az eredetihez. Ez egy több körös mintáztatási folyamat volt, termékeket hozott a kivitelező, amiket megvizsgáltunk, megvizsgált az Örökségvédelmi Hivatal referense. Ez azért is érdekes, mert a Városligeti fasor felőli oldalon, ahol a mély-relief van, nem lehetett levenni az eredeti burkolatot. Félő volt, hogy ha elkezdik ezt is leszedni, akkor megsérül, rosszabb esetben eltörik. A másik három oldalon az eredeti követ leszedtük és ezáltal be tudott kerülni a homlokzati hőszigetelés. Ami a reliefet illeti, az eredeti rögzítései rozsdásodásra hajlamos betonvasak voltak, ami megerősítés nélkül hatalmas kockázatot jelentett. Hogy hatástalanítsuk ezt a kockázatot, és a relief se sérüljön, minden egyes elemet négy ponton rögzítettünk a fúgákon keresztül. Mivel az épület három oldalról külső hőszigetelést kapott, ezért a főhomlokzaton meg kellett növelnünk az épülettömböt. Ezt a restaurátorok egy 7 centis bővítéssel oldottak meg. Ez is egy olyan kihívás volt, amit többször is ellenőrzött az Örökségvédelmi Hivatal referense, hogy megfelelő-e.

Továbbá az volt a gondolatunk, hogy bár az épület különböző részei különböző korokban újulnak meg, mégis a három épületrész egy épület, ezért szerettük volna a korábbi, 1998-2002-es irodaszárnyi felújítás megoldásait átvezetni az auditórium épületére. Ez a gyakorlatban például azt jelentette, hogy a földszinti kistáblás padlóburkolatot lecseréltük volna az összekötő szárnyban is látható megoldásra. Az örökségvédelemnek ezzel kapcsolatban is határozott álláspontja volt, szerette volna helyben, anyagában megtartani ezeket az elemeket. Amikor azonban az új funkcióknak megfelelő padlórétegrendet készítették, kiderült, hogy nem lehet sérülés nélkül felvenni a burkolatokat sem. Ezért az örökségvédelemnek kifejezett kérése volt, hogy a korszakra jellemző kistáblás elemek méretét ne változtassuk meg nagyobb osztásrendre.

Egy harmadik kihívás elé állított bennünket a földszinten lévő műmárvány oszlop. Amikor előzetesen elkezdtük vizsgálni az épületet, nagyon sok tartószerkezeti kutatást, feltárást végeztünk. Azért is volt fontos, mivel a bérlő egyik igényének, az új stúdió kialakításának, tartószerkezetet befolyásoló súlytöbblete is volt, aminek következtében két pillér utólagos tartószerkezeti megerősítését kellett megoldanunk. Az Örökségvédelmi Hivatal referensének ezzel kapcsolatban az volt a kérése, hogy a pillér keresztmetszete ne változzon és kerüljön vissza a műmárvány borítás. A műmárványról azt kell tudni, hogy már nagyon kevés szakember tudja elkészíteni, de szerencsére a kivitelező talált olyan restaurátort, aki még rendelkezik ezzel a tudással. Ez azért is érdekes, mert korábban, amikor a parlamentnél és a hasonló korú épületeknél a műmárványt készítették, Olaszországból hívtak mestereket. Mivel az olasz mestereknek nem voltak segédeik, ezért magyar emberekkel dolgoztak. Innen van a tudás, ami öröklődött, de már szép lassan kikopik. Ez egy különleges technológia, gyakorlatilag 1-2 centi vastagságban teszik föl ezt az anyagot, és utána fokozatosan csiszolják. Ez régen nagyon sok ideig tartott. Ma már behozták az autógyártásnál is használt polírozó technológiát, aminek köszönhetően a folyamat gyorsabb, de így is három-négy hónap volt, mire egy-egy pillérnek a burkolatát elkészítették.

Laczka Áron: Az épületet számos képzőművészeti alkotás gazdagítja, gazdagította régebben. Említetted is a reliefet, mint megmaradt képzőművészeti alkotást, amire különös figyelmet kellett fordítani. Volt-e más olyan képzőművészeti alkotás, ami akár átkerült, vagy máshogyan lett megőrizve, mint az eredeti állapota?

Bozsik Zoltán: Igen, már a legelső helyszíni bejárások során láttuk a márványtáblát, ami az eredeti alkotók listáját rögzítette. Amikor megépült az épület, a márványtábla a főépület Dózsa György úti szárnyának a szélfogójában volt kiállítva. Mivel annak a felújítása már elkészült, sajnos oda nem helyezhettük vissza, ezért az volt a megállapodás az Örökségvédelmi Hivatal referensével, hogy keressünk egy méltó helyet, ahol kiállítható. Ez még az építési engedélyben is rögzítve volt. Választásunk végül az auditórium szélfogójára esett.

Király Zoltán: Továbbá volt az Építőmunkás szobor, melynek a története még messzebbre mutat. A MÉMOSZ, mint szervezet az 1900-as évek elején alakult meg és abban az időben építette az első székházát, a Dózsa György út - Dembinszky utca sarkán. Már az akkori székháza előtt volt egy szobor a kerítés tetején, egy szép kőszobor az építőmunkásról, amit áthoztak az 1947 és 1950 között elkészült új székház előkertjébe. A szobor sokáig ott volt, majd a rendszerváltozáskor, tehát pont az 1998-2002-es felújítás környékén eltűnt. Mint kiderült utólag, a Bányász Szakszervezeti Szövetség dolgozói akkor úgy gondolták, hogy inkább megmentik, vagy kimentik, és különféle helyeken tárolták, őrizgették. A kivitelezés vége felé egyszer csak bejelentették, hogy ez megvan, úgyhogy szeretnék visszaadni. Ez a kivitelezés záróeseménye volt, ahol a táj- és kertépítészekkel együtt, Balogh Péter vezetésével, kialakítottunk egy új helyet, ami tulajdonképpen nem új, hanem a régi, de megformálásában azért jelképes lett. Az eredeti, első helyén a szobor alapból fönt volt az utcai kerítés tetején, gyakorlatilag egy követ tett föl jelképesen arra a kerítésre. Mivel a kerítés megsemmisült és csak maga a szobor maradt meg, ezért egy posztamensre helyezték át. Az évtizedek során számos posztamenst próbáltak alátenni, de valahogy mindig elütött ezektől, egyik se vált be. A helyszínen, ahogy beszélgettünk, az volt a gondolatunk, hogy nem szabad hagyni, hogy egyfajta zsánerszoborrá váljon. Valahogy meg kell emelni, de nem egy újabb posztamenssel. Az lett a közös gondolkodás eredménye, hogy egy növényekkel körbeültetett dombra, halomra kellene elhelyezni. A szobor előtt elhelyezünk egy kőtömböt, ami védelmet ad. Ha a helyszínre most kimegy valaki, akkor láthatja, hogy itt nincs egy nagy kerítés, hanem tényleg csak egy láncsor van, ami 60 centi magas, tehát bárki átlépheti, ezért ez a kőtömb leválasztás egyfajta védelmet ad a szobornak. Akkor még nem tudtuk, hogy Balogh Péternek ez lesz az utolsó megvalósult tájépítészeti alkotása. 

Laczka Áron: Az építész gyakran olyan dolgokat is beemel vagy visszaemel egy épület történetébe, aminek megjelenítése tovább mutat az Örökségvédelmi Hivatal elvárásain. Volt-e olyan eleme az épületnek, ami nem volt meghatározva az értékleltárban, de fontosnak láttátok megőrizni?

Bozsik Zoltán: Olyan eleme, ami nem volt feltüntetve, de mi szerettük volna, nem volt. Itt inkább, ami felmerült bennünk, hogy a terek és a térkapcsolatok azok, amik megőrzendők. Az auditórium terében a funkcióváltás azt eredményezte, hogy természetes fényt kellett bejuttatnunk az irodában dolgozóknak, és meg kellett nyitnunk egy délnyugati homlokzatot, illetve a tetőt. Itt azzal a megoldandó tervezési feladattal, vagy igénnyel találkoztunk, hogy hogyan tudjuk a korábban ott lévő hullámos álmennyezetet, ami egy vasbeton kéregre rögzített kubai nádnak nevezett faburkolat volt, úgy visszahozni, hogy ugyanazt a térélményt kapjuk, és közben a természetes fény is bejöjjön. A burkolat elbontása sajnos szükséges volt, részben szerkezeti okok, részben a megnyitás miatt. Ekkor jött előképként Frank Lloyd Wright épülete, a Johnson Wax torony, ahol a homlokzatnál azt a megoldást alkalmazták, hogy áttetsző üvegcsöveket rögzítettek, amik beengedték a természetes fényt, éjszaka pedig világítottak. Ezt próbáltuk átemelni úgy, hogy ezek az elemek a súly miatt is, meg a költség miatt is plexiből alakultak ki. Ez beengedi a természetes fényt és integrálja az általános megvilágítását is a térnek.

Laczka Áron: A modern mozgalom épületei el akartak szakadni a megszokottól, a hagyományoktól, újat akartak alkotni. Mégis azáltal, hogy átalakulnak ezek az épületek, akaratlanul is előképekhez, korábbi alkotásokhoz fordulunk. Fontos kérdés tehát, hogy Frank Lloyd Wright Johnson Wax épülete mellett milyen előképekből inspirálódtatok a tervezési folyamat során? Van-e olyan előkép, amit kifejezetten fontosnak tartotok?

Király Zoltán: Alvar Aalto Viipuri könyvtára és Frank Lloyd Wright Johnson Wax tornya, és természetesen maga a MÉMOSZ székház. Ezekből próbáltunk minél egyszerűbb eszközökkel dolgozni. Illetve a fényminőséggel, ami Alvar Aaltónál és Frank Lloyd Wrightnál is nagyon fontos kulcseleme volt a tervezésnek és a megvalósult épületeknek is. Ezt a gondolatot próbáltuk mi is itt tovább írni.

Laczka Áron
Középülettervezési Tanszék, Építészmérnöki Kar, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Építőművészeti Doktori Iskola

A Doktoranduszi Kiválósági Ösztöndíj Program (DKÖP) által támogatott projekt a Kulturális és Innovációs Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott, valamint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közös támogatásával, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatallal kötött támogatási szerződés alapján valósult meg.