A Fontana Üzletház – Virtuális leletmentés: modern örökség

Budapest elbontott Kádár-kori épületeinek bemutatását a Váci utcában 1983-ban átadott Fontana Üzletházzal, köznyelvi nevén Aranypók Áruházzal folytatjuk. Vedres György építész és Mikó Sándor belsőépítész munkája a Belváros átfogó rekonstrukciójának elemeként épült meg, mára veszendőbe ment érdeme elsősorban az érzékeny térfalképzés és téralakítás volt, ezért érdemes az épületet tágabb kontextusban, a teljes Belváros részeként szemügyre venni. Fő forrásunk ismét a Virtuális leletmentés oldala.

Cserélődő Belvárosok - Budapest belvárosának karaktere a városfejlődés tükrében.

A huszadik század urbanisztikai átalakulása során a hagyományos európai városok városmagja alapvetően háromféle utat járhatott be. Ha a városi növekedés során az eredeti városmag perifériára szorult, és új városközpont keletkezett, a történeti mag „óvárosként" élt tovább, jól-rosszul megőrzött, sokszor évszázadokkal idősebb épületállománnyal. Ha a város a korábbi magot úgy növi körül, hogy annak topográfiai helyzete nem változik, továbbra is a település centruma marad, de funkciójában átalakul – a lakófunkció kiszorul az igazgatási, kereskedelmi, irodai funkciók rovására – úgynevezett „city" típusú városközpont alakult ki. A harmadik változat – ide tartozik Budapest is – amikor mind a központi helyzet, mind a funkcionális mix megmarad; az így működő „belváros" egyaránt szolgál igazgatási, lakó- és kiemelt kereskedelmi, szórakozási igényeket. Ez voltaképpen a korai városi főterek utóda, nagyvárosi léptékben teljes városrésszé nőve. A fenti felosztás Brenner Jánosnak a Magyar Építőművészetben megjelent írásából[1] származik, ahol a szerző így jellemzi az utóbbi kategória karakterét:

„A belváros, összetett funkciója révén, általában sokrétűbb eszmei tartalmakat hordoz, városépítészeti jellegében és léptékében változatosabb, történetiségében rétegzettebb és jelrendszerében közvetlenebb, védettebb és bensőségesebb. Vonzása ez okból kiterjed szinte a nap minden szakára, látogatásának szívverése kisebb lüktetésű és szaporább. Voltaképpen minden belváros egyik jellemzője, hogy oda az emberek más városrészekből, különösebb konkrét cél nélkül is ,,bemennek", így annak egyik legfontosabb attrakciójává maga az ember, az emberi közeg válik a művi környezet értékei mellett. Ez a kölcsönös vonzás ember és ember, ember és városrész között minden igazi belváros fluidumának a közismert ’titka’."

Budapest belvárosa a fenti jellemzés minden pontjának megfelel. Tegyük a szívünkre a kezünket: a Váci utca hány épületét tudjuk kapásból felidézni? Ha őszinték vagyunk magunkhoz, a Belvárosban sétálva vajmi kevéssé nézzük a házakat, tekintetünk maximum az utcaszintet pásztázza. A Belváros lényege az élet és nem az építészet izgalma – utóbbi inkább a klasszikus óvárosokra jellemző, amelyek azonban sokszor szomorúan kihaltak – Sopron építészeti csodákat rejtő városmagja például kong az ürességtől, míg az azt körítő várkörúton nyüzsög az élet, hisz itt lehet fogyasztani. A huszonegyedik századi városközpont lényege ugyanis a fogyasztás – fizikai és szellemi, kulturális értelemben egyaránt. 

Amikor a hatvanas évek végének konszolidálódó szocializmusában napirendre került a főváros szívének rendezése, a kérdést rangjához mért összetettséggel, és a fenti szempontok figyelembevételével igyekeztek megoldani. Hasonló horderejű és igényű beavatkozás utoljára az előző századforduló idején történt a területen, éppen Budapest világvárossá alakulásának idején, szintén a társadalmi változásokat követve. Akkor, az Erzsébet híd építése kapcsán a teljes klasszicista belvárost átszabták, utcarendszerét megváltoztatták, az évszázadokon át közigazgatási központként szolgáló Régi Pesti Városháza dunaparti épületét elbontották – helyén ma a piaristák tömbje, a hajdani ELTE bölcsészkar épülete áll. Ilyen mértékű, mai szemmel nézve barbár, történeti értékeket felszámoló bontás ma elképzelhetetlen lenne, nem is szoktuk példaként emlegetni, ahogy a kialakuló főváros telekspekuláción alapuló be- és kiépülésének történetét, vagy a budai várnegyed és a palota korábbi léptékével homlokegyenest szembemenő közigazgatási intézmények létrehozását sem – utóbbi visszaállításával éppen most sikerül tönkretenni a várnegyed karakterét. Tény azonban, hogy a maguk korában ezek az építkezések maguktól értetődőnek, a fejlődés természetes és kívánatos velejárójának tekintődtek. A háború előtti, harmincas évek végi utópista vízióktól, és a háborút közvetlenül követő felfokozott újjáépítési láztól eltekintve a huszadik század második felének a Belvárosra vonatkozó fejlesztési elképzelései jóval visszafogottabbak voltak és nem csak az anyagi korlátok, de a szemlélet megváltozása miatt is. Az embertelen pusztítás felhívta a figyelmet az értékek megőrzésének és átörökítésének fontosságára.

A Belváros háború utáni fejlesztési tervei a szocializmus égisze alatt

„A feladatok megoldása a város élő folyamatában nálunk is bonyolult kölcsönhatásokat eredményez, márcsak azért is, mert a történelmi építészet hagyatékát, a még értékes épületek adottságait és a kialakult városszerkezetet tekintetbe kell venni."[2]

A fenti idézet ékes cáfolata a sokszor elhangzó vádnak, miszerint a szocializmus szánt szándékkal pusztította a polgári társadalom építészeti emlékeit. A hozzájuk fűződő szellemi tartalom nyilván nem volt becses az új rendszer szemében, de fizikai mivoltában már csak azért sem tüntették el őket mindenáron, mert nem volt forrás a pótlásukra, ahogy felújításukra, karbantartásukra sem – lepusztult állapotuk nagyrészt ennek köszönhető, és nem az ideológiai elutasításnak. A főváros háború utáni fejlesztése a háborús károk felszámolása után a lakáshelyzet megoldására koncentrált, ami elsősorban a külső területeket érintette. 1956 után érett meg a helyzet arra, hogy a magát a nyugat előtt legitimálni kívánó Kádár-rendszer egy minden ízében nyugatias, fogyasztást kínáló Belvárost álmodjon és tárjon a külföldről idelátogatók elé. A helyzet az építészek számára lehetőséget adott, hogy a korban korszerűnek számító elvek mentén gondolják újra a területet. A gondolkozás már a hatvanas évek közepén megindult, ekkor készült el a BVTV-ben (Budapesti Várostervezési Vállalat, később BUVÁTI) a Belváros Általános rendezési terve, melyet 1970-ben a részletes rendezési terv, 1975-ben pedig intézkedési terv követett. Mindkettőben oroszlánrésze volt a cikk tárgyát képező Fonta ház tervezőjének, Vedres Györgynek, aki teljes pályafutását a budapesti fejlesztéseket koordináló tervezőintézetben töltötte. Már idézett cikkében részletesen összefoglalja a Belváros kialakítására vonatkozó szempontokat, nem függetlenül annak távolabbra ható közlekedési kapcsolataitól. Részben külföldi (bécsi, brüsszeli, hamburgi, müncheni, koppenhágai) példák nyomán alapvetőnek tekinti a terület fokozatos gyalogos bevásárló és szórakozó zónává alakítását.

A rendszerbe eleve be akarták kapcsolni a Dunapartot (a Dunapartra már 1945-ben írtak ki pályázatot, lakóházak, illetve szállodasor funkcióval), illetve a másik irányban a Városháza udvarait. Számoltak a megnövekedett autós forgalom és a külső területeken felépült lakótelepek miatt a közlekedési rendszer gyökeres átalakításával, melybe a szintben elválasztott közúti közlekedés, a hidak rekonstrukciója, sőt, a dunai hajózás fejlesztése és egy, a Duna alatt vezetett közlekedési alagút is beletartozott.[3] A koncepció konkrétan, város szinten foglalkozott az egyes területek használatával, és az annak megfelelő építészeti beavatkozásokkal. Ma már természetesnek tekintjük, hogy végigsétálunk a Váci utcán, (még!) természetesnek tekintjük, hogy felmegyünk a várba a könyvtárba vagy múzeumozni, a rendezési terv megszületésének idején azonban ezek a területek ugyanolyan közönséges városi zónák voltak, mint Józsefváros szűk utcái. És bár a megvalósítás évtizedeket késett, a struktúra lényegében az ekkor lefektetett elvek mentén alakult ki.

„A főközpont Budapest történelmileg kialakult városmagjának területén, a Duna két partján van. Két nagyobb egységből, a dombos budai Várnegyedből és a sík pesti Belvárosból áll. A főváros részletes rendezési terve a Várnegyedet kulturális és idegenforgalmi központtá törekszik fejleszteni. A Belváros 200 hektár nagyságú területén viszont — e várostestet három részre tagolva — északon országos jellegű hivatali negyed, délen tudományos oktatási negyed, a kettő közötti, nem élesen elhatárolt sávban pedig olyan nagyvárosi üzletközpont kiépítését irányozza elő, amely egyúttal összefüggő gyalogosforgalmi hálózatot, gyalogosövezetet alkot a Felszabadulás tér, a Petőfi Sándor utca, a Vörösmarty tér és a Duna-part között. A belvárosi rekonstrukció megvalósításához, a városmagban ma is folyamatban levő, nagyjelentőségű városrendezési akciók összehangolásához a BVTV 1970-ben elkészítette a Belváros részletes rendezési tervét, majd 1975-ben a Belváros intézkedési tervét. Az utóbbi tervek többek között a közlekedési csomópontok kialakítását, a munkák javasolt építési sorrendjét is tartalmazták, forgalomtechnikai és organizációs megoldásokkal. Magukba foglalták a Kálvin téri, a Felszabadulás téri és a Deák téri forgalmi csomópontokra, valamint a belvárosi rekonstrukció, s ezen belül a belvárosi üzletközpont gyalogosutcáira vonatkozó felszíni rendezés és magasépítés részletes terveit"[4]

A megvalósítás első lépéseként 1967-ben pályázatot írtak ki a Váci utca, Kossuth Lajos utca, Régiposta utca és Pesti Barnabás (ma Piarista) utca által határolt tömbben „Belvárosi Üzletközpont" kialakítására. A pályázatnyertes terv (Kapsza Miklós, Shall József) a zsűri egyöntetű tetszését nyerte el, és alapjául szolgált az említett rendezési terveknek.

A tervezők számoltak a meglévő épületek hasznosításával is, például az úgynevezett Vasudvarba (Piarista utca 4.) kézműves műhelyeket és boltokat terveztek. Bár a megvalósításhoz csak 1980-ban kezdtek hozzá, és a tervezett funkciók időközben folytonosan változtak, az alapkoncepció – a gyalogos belvárosi bevásárló zóna a történeti városszövetbe illesztett kortárs beépítésekkel – ha töredékesen is, de lényegében megvalósult és ma is működő, karakteres centruma a fővárosnak

A megvalósulás – a Fontana épülete, mint a rendszer része

„A Belváros foghíjainak beépítésével összefüggő építészeti megoldás a lehetőségek mértékéig elkerüli az értékes épületek bontását, s alkalmazkodik a kialakult beépítési és utcaképi adottságokhoz. Ezáltal érvényesül az elv, hogy az átépülő Belváros sem „alkati" jellegében, sem léptékében, sem hangulatában ne változzék döntően, ugyanakkor azonban a nagyra nőtt város jellegének szerves folyamatosságát megteremtve, a régi elemekkel összeötvözött együttes alakuljon ki."[5]

A Belváros rendezésének első lépéseként a Felszabadulás tér (ma Ferenciek tere) átalakítása történt meg 1980-ban. Itt épült meg Budapest első közúti aluljárója (melyet az organikus városfejlődésnek engedelmeskedve a tér legutóbbi felújításakor megszüntettek), újraszabták, aluljárókba terelték a gyalogos közlekedést, a Petőfi Sándor utca sarkán álló házat árkádosították, az innen nyíló üzleteket felújították, kibővítették. Passzázsokat nyitottak a Kossuth Lajos utcára merőlegesen – a rendezési tervnek ez az eleme valósult meg a leginkább töredékesen, de míg a párhuzamos hosszanti utcák elégségesen biztosítják a terület feltárását, a szerves kapcsolat a Dunaparttal, illetve a Városháza épületének udvaraival máig hiányzik, a Váci utca vonzáskörzete a mai napig zárvány maradt. A következő lépésben, 1983-ban adták át a belvárosi üzletközpont részeként az 1986-ban Fontana ház névre keresztelt épületet, mely alsó három szintjén üzleteket, a felette magasodó három toronyban irodákat tartalmazott. A további két foghíjba tervezett üzletház (az Ádám-, illetve Éva-udvar) és köztük a Váci utca fölött átívelő híd tervezett formájában sosem valósult meg. A Fontana-házzal szomszédos telken a Finta József irodája által tervezett Taverna Hotel épült fel 1985-ben (ma Mercury Budapest City Center), vele szemközt, a Váci utca 19-21 alatt pedig szintén Fintáék tervezése nyomán adták át 1997-ben a több tömböt, többek közt a már említett Vasudvart is magában foglaló iroda és üzletközpontot (ma Millenium Center, Piarista köz 4).

Az idők során szabók, ruhakereskedők, fehérnemű készítők és egyéb rokonszakmák működtek a házban. A 19. század elején Raics Sámuel „a Három Gráciához" címzett posztóüzlete nyílt meg, később Haris, Zeillinger és Társa kereskedése menyasszonyi kelengyéket árult valamint női-, férfi- és gyermek fehérneműket készített itt.

Ahogy a Taverna Hotel felső szinteken az utca vonalától visszaugratott homlokzata, úgy a Fontana-ház is a térfalak alakításával a kellemes térarányok kialakítására törekedett. Már az 1967-es pályázat javasolta a lépcsőzetesen visszaugró épületkontúrt, amit a végleges épület az alsó három szintjén nem csak vízszintes, de függőleges irányban is alkalmazott. A maga korának jellegzetes tér és tömegalakítással találkozunk, melyet megmozgatott homlokzatokkal, változatos anyaghasználattal hangsúlyozott a tervező. A fehér mészkőlapokkal burkolt homlokzatokat a felülettel szöget bezáró, rózsaarany csillogású ablaktáblák és a síkból kiemelkedő, vörösréz burkolatú ablakkötények, ablakszemöldökök tették plasztikussá. A visszalépcsőztetett alső szintek fölött három vasbeton szerkezetű toronyban kaptak helyet a kiszolgáló funkciók és irodák. A Magyar Építőművészet Belvárossal foglalkozó számában Moravánszky Ákos interjút készített a korszak jelentős településtervezőjével, Polónyi Károllyal[6], aki így nyilatkozott az épületről:

„Úgy hiszem, az Aranypók áruház a világ majdnem minden városközpontjában rangos épületnek számítana. Amikor a terv készült, nagyon jónak találtuk a tervezett piazzettát, a visszaugrást, amely javítja a szűk utcára néző homlokzatok bevilágítását. Ma természetesen sokkal fontosabbnak értékelnénk a Belváros morfológiáját meghatározó „teli" és „üres" részek határát. A „teli" részek úgy változtathatók, ahogy azt az igények megkívánják, mindaddig, amíg azt a közlekedéssel, közművekkel való kiszolgálás, környezeti tényezők azt lehetővé teszik. A gyalogos és egyéb közterületi aktivitások számára az utcák, terek, piazzetták, közök formájában megjelenő „üres" területek felé néző határfalak pákánymagassága, anyaga, textúrája, színe, tetőformája mindenképpen meghatározó."

A luxusáruháznak szánt – ezen reményeket sajnos sosem beváltó – áruház belsőépítésze Mikó Sándor volt, aki világosszürke és sötétzöld márványlapok kombinálásával játszott a közönségforgalmi terekben, de megjelentek a korszak jellegzetes anyagai, a vörösréz, a borostyánsárga drótüveg és a sárga üvegtégla is. Az épületről gazdag képanyag látható a Kiscelli Múzeum Virtuális leletmentés oldalán (művészettörténész: Branczik Márta, fotó: F. Szalatnyai Judit).

A Fontana-ház alaprajzilag kevéssé vált sikeressé, homlokzata a kor ízlését tükrözi, maradandó erénye volt viszont a megmozgatott, a telekhatártól jócskán visszahúzott kontúr révén kialakult köztér, amelyet később egy közeli épület homlokzatáról megmentett Hermész-szoborral megkoronázott díszkút is gazdagított – utóbbi adta egyébként az üzletház nevét is, melyet 3000 fő részvételével lezajlott nyilvános pályázat nyomán választott ki az íróból, nyelvészből és reklámszakemberekből álló zsűri. A szobor megmentésének története külön kaland, de ennek, ahogy a ház részletes történetének is már a Wikipédia kivételesen korrekt és információgazdag oldalán érdemes utána olvasni.

A Fontana-ház példája a szocializmus várostervezési törekvéseinek esszenciája. A településtervezés a korszak fontos sikerágazata volt, az átfogó, egységes koncepciók kialakítását persze megkönnyítette a központi irányítás alatt működő tervezőirodák rendszere. A humán szempontokat előtérbe helyező nagy léptékben gondolkodó tervezés célja – amelyet némileg mechanikusan, szabályozók, számszerűsített elvárások, térfalak és tömegek ügyes rakosgatása révén kívántak megvalósítani – ugyanúgy az élhető emberi környezet megteremtése volt, ahogy napjainkban a köztérfókuszú urbanisztikáé.

A rendszerváltással berobbanó piaci szemlélet ezt írta felül, és a Fantan-ház sorsa erre is jó példa.

Zöldi Anna

Lábjegyzet:
[1] Brenner János: Városközpont — belváros. MÉ 1984/6. p 37
[2] Vedres György: Budapest belvárosának rekonstrukciója. Magyar Építőipar 1982/5. szám p 280
[3] Vedres György: Budapest belvárosának rekonstrukciója. Magyar Építőipar 1982/5. szám p 281
[4] Vedres György: Budapest belvárosának rekonstrukciója. Magyar Építőipar 1982/5. szám p 281
[5] Vedres György: Budapest belvárosának rekonstrukciója. Magyar Építőipar 1982/5. szám p 284
[6] Moravánszky Ákos: Szerkesztőségi beszélgetés Polónyi Károllyal a budapesti Belváros változásáról. Magyar Építőművészet, 1984/6 p 38-39

Szerk.: Borenich Levente