”Ne csak úgy gondoljunk az építészetre, mint ami épületekkel árasztja el a bolygót” – interjú Jozef Olsavskyval

Jozef Olsavsky a FUTURESEARCH STUDIO alapítója, egy olyan kísérleti műhelyé, amely az építészetet, a kutatást és a spekulációt ötvözi. A 2025-ös Velencei Biennálén bemutatott X-UTOPIA projektjük után Olsavsky a budapesti EDGE Festen tart előadást július 3-án. Hulesch Máté a perifériák iránti érdeklődéséről, az építész változó szerepéről, és arról beszélgetett vele, hogy az építészet jövője miért nem feltétlenül az épületekről szól.

Hulesch Máté: Személyes és szoros kapcsolatod van ezzel a régióval. Mesélnél egy kicsit erről, és arról, hogyan határozza ez meg a munkádat, különösen a Velencei Biennálén bemutatott projektedet?

Jozef Olsavsky: Kassán (Košice) nőttem fel, Szlovákia legkeletibb részén, a határ közelében, így valódi kötődésem van a zempléni régióhoz. Nagyon jól ismerem Magyarországnak ezt a vidékét: Sárospatakot, Kisvárdát, Nyíregyházát és Miskolcot. A Biennáléra készített projektünk, az X-UTOPIA első epizódja Kelet-Szlovákiában, az ukrán határ mellett játszódott. Ez a régió évszázadok óta periféria, nemcsak földrajzilag – távol Budapesttől, Bécstől, Prágától, sőt Pozsonytól is –, hanem mentálisan is. Itt egyfajta mentalitás a túlélés és a soha fel nem adás.

Szerettünk volna olyan témákat feldolgozni, amelyek ehhez a perifériához kapcsolódnak, például a történelmi Magyarországgal és Ukrajnával való viszonyt. Kiemelten foglalkoztunk Szelmenc (Slemence) községgel, amelyet az egykori Szovjetunió és Csehszlovákia, ma Ukrajna és Szlovákia között vágtak ketté. Ez a kis falu sorsa egy olyan mikrotörténet, amely vonzza az embereket, és segít megérteni a helyzetet. Az az érdekessége, hogy a határ mindkét oldalán magyarok élnek, akiket családjaiktól szakítottak el. Ez engem Minsuk Cho 2014-es koreai pavilonjára emlékeztet, amely egy újraegyesített Korea spekulatív vízióját mutatta be.

HM: Az itteni előadásod címe: "Megíratlan jövők". Úgy hangzik, mintha szándékosan távolodnál az előíró jellegű manifesztóktól. Mi a központi gondolat emögött, és miért tartod ma szükségesnek ezt a nyitottabb hozzáállást?

JO: A cél az, hogy bemutassuk azt a folyamatot, amelyen az X-UTOPIA projekttel végigmentünk, beleértve az összes inspirációt, mint például Rem Koolhaas Countryside, The Future kiállítását, vagy az olyan koncepciókat, mint a topofília – a helyek szeretete – és a topofóbia. Rájöttünk, hogy nem mindig jó, ha mindent tűpontosan meghatározunk és elmagyarázunk egy problémát, hogy az könnyen érthető legyen, mint egy írott manifesztó, amit csak követni kell. Ehelyett igyekszünk nyitva hagyni a teret a látogatók képzeletének, lehetővé téve, hogy mindenki megalkossa a saját, egyéni jövőképét.

Ennek az is az oka, hogy bizonyos területeken a valóság elég ijesztő. Szlovákiában is borzalmas a helyzet, az emberek a valóság csapdájában élnek, napról napra, anélkül, hogy terük lenne az álmodozásra vagy a képzelőerő használatára. A lényeg, hogy használjuk a saját fantáziánkat és fejlesszük az absztrakt gondolkodást. Ahelyett, hogy csak a technológiákra fókuszálnánk, egy "új kódot" keresünk. A természet szabályokon alapul, mint a fotoszintézis; a DNS-ünk egyfajta kód, és a mesterséges intelligencia programjai is írott kódok. Talán ezeket össze tudjuk kombinálni valami újjal.

HM: Párhuzamot vonsz a 20. század grandiózus, individualista utópiái és a ma szükséges megközelítés között. Mi határozza meg ezt az új jövőalkotási módszert?

JO: Fel kellett ismerjük, hogy jelentős elmozdulás történt a 20. század végi kontextuális vagy konceptuális utópiáktól – az Archigram vagy az OMA nagy dobásaitól. Ma ez egy kollektív és összetett kérdés. Ha valaki cselekedni akar, egy szélesebb hálózattal kell együttműködnie. Már nem egyéni teljesítményről van szó, sokkal inkább koalíciók építéséről és emberek összekapcsolásáról. A projektünk is ezt tükrözi: sok különböző ötlet, esszé és projekt kollázsa. A befogadón, az olvasón vagy a látogatón múlik a többi. Mi összerakunk bizonyos embereket, helyeket és ötleteket, és rajtuk áll, hogy vizualizálják a saját jövőjüket.

HM: A FUTURESEARCH stúdiót azután alapítottad, hogy az OMA-nál dolgoztál Rem Koolhaasszal. Mesélnél a stúdió eredettörténetéről és küldetéséről?

JO: A 2000-es évek elején Prágában dolgoztam egy barátommal, és az volt az ötletünk, hogy alapítunk egy kísérleti stúdiót, de a 2008-as válságot nem éltük túl, így Londonba költöztem. Ott a Bogle Architects-nél dolgoztam, akik a Foster + Partners-hez kötődtek. Aztán kerültem az OMA, hoz, ahol egy vicces dolog történt, amikor 2019-ben Rem Koolhaasszal dolgoztam. Ő akkoriban a vidékre fókuszált, és elkezdett kérdezgetni Kelet-Európáról és annak ukrán határvidékéről. Számomra ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy ez nemcsak arról szól, hogy szakmailag elérjek valamit, hanem arról is, hogy elgondolkodjak az identitásomról és arról, honnan jövök.

Amikor csatlakoztam az OMA-hoz, minden a helyére került – azok a dolgok, amiket csinálni akartam, összekapcsolódtak a már meglévő tapasztalataimmal. Miután eljöttem onnan, elkezdtem gondolkodni, hogy pontosan mit is szeretnék csinálni – nem csupán egy újabb építészirodát akartam alapítani. A FUTURESEARCH STUDIO arra az ötletre épült, hogy összekapcsolja a kutatást az építészettel és a jövőről való gondolkodással.

HM: A Biennálén túl hogyan néz ki egy "megíratlan jövőkre" fókuszáló stúdió mindennapi munkája?

JO: Mindig azon gondolkodunk, mi a hozzáadott érték a hétköznapi munkákban. Például megpróbálunk holland tájépítészeket összekötni cseh építészekkel, hogy közösen vizualizálják néhány masterplan jövőjét. Átgondoljuk a projekteket és a környezetüket, és megpróbáljuk meglátni, mi fog történni mondjuk 2100-ban. Fontos az interdiszciplinaritás, egy kulturális antropológus is tagja az irodánknak.

Egy másik projektünk a videójátékokra fókuszál. Játékfejlesztő stúdiókkal működtünk együtt digitális városi környezetek létrehozásán. Emögött ott rejlik a lehetőség, hogy a játékokat oktatási célokra is használjuk, ötvözve a tanulást az érzékeléssel és az absztrakt gondolkodással. Részt vettünk egy projektben a Rotterdami Költészeti Fesztiválon is, amely arra fókuszált, hogyan tehetnénk az építészetet "olvashatóbbá". A latin ábécét háromdimenziós objektumokkal kapcsoltuk össze, átalakítva azt, hogy érdekesebbé tegyük, és szoborszerűen összekössük az építészettel. Ilyen típusú projekteket szeretünk csinálni, ahol a kutatást összekapcsolni a gyakorlattal.

HM: Ezzel el is érkeztünk egy kulcsfontosságú ponthoz: azt sugallod, hogy az építészetnek többről kell szólnia, mint házak építéséről. Hogyan látod az építész szerepének változását, és elfogadja-e ezt az új gondolkodásmódot a szakma, különösen a mi régiónkban?

JO: Igen, ez egy problémás dolog. Harminc év vadkapitalizmus után azt látjuk, hogy az építészetet ma úgy ismerik, mint a házépítés tudományát: minél több lakó- és irodaépületet kell felhúzni. Már tapasztalom, hogy néhány barátom, különösen Kelet-Szlovákiában, úgy reagál, amikor a munkáinkról mesélek nekik: "Oké, de mi építészek vagyunk!" Ami azt jelenti, hogy az a dolguk, hogy építsenek. Ezt látni az egyetemistákon is, akik nulláról, a homlokzattal kezdik a tervezést. Ez harminc évnyi kereskedelmi építészeti boom eredménye.

Mostanra azonban lassan a kulturális projektek felé fordul a figyelem, legyenek azok kicsik vagy nagyok. Látni építészeket önkormányzati pozíciókban, akiknek vannak eszközeik egy stratégiai városfejlesztési vízió vagy egy "Jövő Faluja" projekt előkészítésére, mint például Kassa főépítészének. Amit mi próbálunk kommunikálni, az az, hogy ne csak úgy gondoljunk az építészetre, mint ami épületekkel árasztja el a bolygót, hanem tegyük a társadalom szervesebb részévé, bevonva a társadalomtudományokat is. Az építészek erős képességgel bírnak arra, hogy moderátorként működjenek és összehozzanak embereket.

HM: Említetted a nyelv fontosságát ebben a folyamatban – hogyan lehet ezeket a bonyolult ötleteket lefordítani a nagyközönség, a finanszírozók és a különböző tudományágak számára. Miért olyan kulcsfontosságú ez?

JO: A nyelv kulcsfontosságú tényező. Az egyik inspirációnk Minsuk Cho már említett 2014-es koreai pavilonja volt egy újraegyesített Koreáról. Építészek és urbanisták vettek részt benne, és a vízió nemcsak az infrastruktúráról vagy az építkezés módjáról szólt. Ez egy teljes jövőkép volt, a fantasy, a sci-fi és a társadalomtudományok keveréke arról, hogyan és miért fog ez megtörténni. Érthető nyelvezetet használt, hogy megmutassa, hogyan tudnak az építészek hozzájárulni a folyamathoz.

Fontos volt számunkra, hogy a kutatási projektünket lefordítsuk az állami és magáncégek nyelvére a finanszírozás érdekében. Az embereknek nincs sok idejük, és egyszerűen a lényeget keresik. Ugyanakkor veszélyes lehet mindent leegyszerűsíteni pár mondatra. Kihívás volt megtalálni az egyensúlyt aközött, amikor a Forbesnak adtunk interjút, vagy amikor egy építészeti magazinnak. Vicces látni, hogy egyesek számára a projektünk túl akadémikus, míg sokak szerint éppen hogy nem eléggé az.

HM: Végezetül, a munkád mélyen gyökerezik a hálózatépítésben. Mit remélsz ettől a közös folyamattól, mind az X-UTOPIA projekt, mind a budapesti látogatásod kapcsán?

JO: Az együttműködés és a hálózatépítés a kulcs. A projektünkkel sikerült olyan neveket megnyernünk, mint Winy Maas, Mitchell Joachim, Liam Young és sok más építész. Nagyon vicces volt látni, mi történt ezután. Amikor már mindannyian együtt voltak, nagyon boldog voltam. De aztán megkérdezték tőlem: "Na és, Jozef, most mit fogunk csinálni?" Én pedig azt feleltem: "Hogy őszinte legyek, nem tudom." Azt várták tőlem, hogy a régi módszer szerint a kurátornak már kész tervvel érkezzek. Ez a naiv hozzáállás, hogy egyszerűen csak elképzeltem az együttműködésüket, szinte elképzelhetetlen volt számukra. Olyan volt, mintha azt mondtam volna: "Improvizáljunk. Próbáljunk meg találni egy új utat az együttműködésre."

A hozzáállásom most is az, hogy nemcsak egy előre megírt beszéddel látogatok Budapestre, hanem azért is megyek, hogy meghallgassak másokat. Szeretném gondolkodásra késztetni a budapesti közönséget, és részt venni az ötletelésben. Azt remélem, hogy ez egy olyan platform lesz, ahol megvitathatjuk ezeket a különböző kérdéseket vagy ötleteket, amelyek a perifériákról származnak – bár nem csak azokról, hiszen New Orleans-i, szöuli és tokiói szakemberek is tagjai a hálózatunknak.

Hulesch Máté