Szezonális örökség: A modernitás örök nyara?

Kinek mit jelent a Balaton? Wettstein Domonkos cikksorozatában az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába, eltérő évszakokban mutatva be a tóparti örökség átalakulását. Nemzetközi elismerés a Balaton-part fejlesztéséért, pózna-lemez architektúra és a jelen problematikája is szerepel a sorozat első részében.

„Pózna-lemez architektúra" – így jellemezték a hatvanas évek elején tevékenykedő építészek azt a sajátos Balaton-parti karaktert, ami már a harmincas években is meghatározó volt a könnyed szezonális építészetben. A négyévszakossá váló tájkép új kihívások elé állítja a védtelen modern emlékeket. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered a nyomába, eltérő évszakokban mutatva be a tóparti örökség átalakulását…

A Balaton-parti építészet 20. századi történetével tíz éve a doktori kutatásomban kezdtem el foglalkozni.¹ A helyszíneket évről évre bejárva szembetűnő volt a tájkép átalakulása, miközben a közelmúlt kiemelkedő alkotásainak állapota egyre nagyobb aggodalomra adott okot: sorra tűntek el vagy építették át az egyszerű, ám mégis karakteres balatoni épületeket. Épp ezért szükségesnek érzem ennek a sajátos időszaknak és identitásnak a bemutatását. A történetek a táj átalakulását is más és más perspektívákból járják körül az örökségvédelem problémájára is választ keresve: eltérő nézőpontjaink ellenére kirajzolódhat-e egy közös tájkép? 

A modernitás örök nyara?

Napjainkban fokozatosan tűnik el a Balaton-part nemzetközi elismerésben részesült modern építészete, bár a korszak hagyatéka nemcsak az épületállomány értékében, de a regionális terv eszmeiségében is tovább él. A régió fejlesztése 1965-ben nyerte el a Nemzetközi Építész Szövetség (UIA) Sir Patrick Abercrombie-díját.² A díjjal elsősorban a Balaton-fejlesztésnek – a korszak értékrendjében – „szenzitív táji és építészeti egységét" ismerték el, a kitüntetés „Farkas Tibor és csapatának" szólt.³ A főépítész sokrétű szerepvállalása volt a záloga annak a komplex fejlesztésnek, melynek eredményeit a ´60-as évek elején a nemzetközi delegációk is évről évre nyomon követhették.⁴ Bár a díjat elsősorban a ´60-as évek elejére elkészült fejlesztéseknek ítélték oda, fontos hangsúlyoznunk, hogy a korszak sikerében nagy szerepe van a háború előtti BIB-es előzményeknek. Különösen Kotsis Iván munkásságának, aki szemléletformáló tevékenységével az építtetőket, építőmestereket, egyetemi professzori munkájával pedig a hallgatókat képezte egységes szellemben. Kotsis a háború után színre lépő generáció – köztük Farkas Tibor és Polónyi Károly – meghatározó oktató karaktere volt, gyakorta adott ki balatoni feladatokat a műtermében. A szezonális jellegből fakadó praktikus, egyszerű és egyúttal gazdaságos szemléletét a modern építészeti elvek helyi adaptációjára építette, és ez a szemlélet a szocreál kényszere után újraéledő modernitás balatoni példáiban is megjelenik.

Miközben a díj fontos mérföldkőnek számít a hazai szakmatörténetben, sajátos találkozási pontja a doktríner szemléletből kiábrándult nemzetközi érdeklődésnek és a szűkös technológiai, gazdasági körülmények közt kreatív megoldásokat kereső magyar építészetnek. Számos legenda és tévhit él a hazai építész köztudatban a díj értékelésével kapcsolatban. Sokan a világ első regionális tervének tekintik az 1958-as Balaton-környék Regionális Tervét, miközben már a század első felében is számos, a Balaton régiónál jóval nagyobb terv készült el keleten és nyugaton egyaránt.

Ekkor élte virágkorát a TEAM 10 mozgalom, ahol a „nagy számok építészetével" szemben fogalmaztak meg kritikát. Polónyi Károly is tagja lett a csoportnak, ő épp a balatoni szezonális épületei révén kapcsolódhatott be a munkába. Polónyi a modern építészet „primitív útjaként" jellemezte a periféria országainak, így Magyarországnak is a kísérletező útkeresését. Deszkákból, halászhálóból és egy tóparti kis üzemben előregyártott vasbeton gerendavázból kombinált épületei plasztikusan reflektálták véleményét.⁵

Az eredeti méretében négy méter hosszú regionális tervlap mellett a realizáció hatékonysága is megdöbbentette a tópartra érkező nemzetközi delegációkat. A regionális szintű elvek szoros összhangban álltak a megvalósult építészeti alkotásokkal. Mindez persze – paradox módon – az 1956-os forradalmat követően helyi szinten kialakuló hatalmi vákuumnak és a tervgazdaságra épülő centralizált szocialista berendezkedésnek volt köszönhető. Farkas Tibor egyszemélyben lehetett a beruházó, a tervező és a kivitelező. A visszaemlékezések alapján a nyugati kollégák „irigykedve" szemlélték az építészeti minőség hatékony realizálását, amire a kapitalista viszonyok közt, a rendezési tervek és beruházási szereplők bonyolult viszonyában kevés esély mutatkozott. Nem véletlen, hogy a díjat nem a regionális tervet jegyző VÁTERV (későbbi VÁTI), a beruházásért felelős BIB, vagy épp a koordinációt vezető Főépítészség kapta, hanem „Farkas Tibor és csapata". Mindez arra is utal, hogy a személyi kvalitásoknak fontos szerepe volt a fejlesztésben. A terv rendszere önmagában kevés lett volna, ha nincs az a tehetséges építészgeneráció, akik lehetőséghez jutottak a tóparton. Ugyanakkor hiába szerepelt Farkas Tibor neve a díjon, a párizsi díjátadóra politikai okokból (kvázi „osztályidegen" származása miatt) nem akarták kiengedni és végül csak nagy nehezen az utolsó pillanatban utazhatott ki.

Valójában a díj túl későn érkezett, hisz ekkorra már egyre inkább látszódtak a torzulások. Egyes visszaemlékezések szerint épp azért ítélte oda a nemzetközi szervezet, hogy megerősítse a magyar szakembereket az egyre erősebb politikai nyomással szemben. A tervezők eredeti szándéka egy olyan Balaton-part víziója volt, ahol nemcsak a természeti tájjal alakítanak ki -–véleményük szerint – szimbiotikus kapcsolatrendszert, de az ősközségek-üdülőtelepek is mértéket tartva egységben fejlődhetnek, elkerülve a román és bolgár tengerpartokra jellemző elzárt elit üdülőhelyeket. A tópart fejlesztése azonban a turizmuspolitikai szándékok következtében léptéket váltott, amit az építészeti minőség már nem tudott követni. Előtérbe kerültek a későmodern építészet előregyártásra épülő technológiái, és az idényjellegű tájhasználat aránytalanságait is egyre többen kritizálták: a nyári idényt kiszolgáló játékos alkotások szezonja leáldozóban volt.

Védtelen örökség az ősz közelében

A rendszerváltás óta eltelt évtizedek különösen nagy erózióval formálták át az örökség tájképét. Az épületek közül csak a badacsonyi Tátika étterem élvez műemléki védelmet. A cikket kísérő fotók az elmúlt évek bejárásai során készültek, mára azonban sok ház eltűnt vagy felismerhetetlenek eredeti vonásai.⁶ A háttérben eközben egyre látványosabb a Balaton-part urbanizációja, a város, vidék és üdülőterület közt elmosódó határok a rekreációt lehetővé tevő táji értékek eltűnésével járhat. A sorozattal újra bejárjuk a helyszíneket és a tópart örökségének új perspektíváit keressük.

Átalakuló életformák

A változás dinamikája a nyaralótelepek épületállományának átalakulásán észlelhető talán a legplasztikusabb formában. A négyévszakos használatra irányuló átépítések a filigrán hétvégi házak, nyaralók lényegi karakterét veszélyezteti. A 19. századi nehézkes – a négyévszakos használatra is alkalmas - villákat az első világháborút követően fokozatosan felváltotta a modern életvitelhez alkalmazkodó egyszerű weekend-ház építészet. A tópartra lejutó egyre szélesebb társadalmi rétegek számára csak ezek az egyszerű hajlékok, könnyed nyári lakok adhattak gazdaságos alternatívát. Már Kotsis Ivánék mintatervei közt is megjelentek azok az egészen egyszerű kis nyaralók, melyek közvetlen természetessége a ´60-as évekre teljesedett ki igazán, amikor a korszak építészei a nyaraló tervpályázatokon már csak alig néhány négyzetméteres, a kerttel együtt lélegző hajlékokat terveztek meg.

A tópart nagyszámú és rendkívül változatos nyaralóállománya ezeket az ideákat követte a maguk esetleges módján, ám sok esetben mégis felszabadult kreativitást mutató megoldásokkal. A rendszerváltást követően azonban a tópart üdülő társadalma is megváltozott, mind a szezonális életformát, mind a gazdasági lehetőségeket tekintve. Komfortos apartmanházak, elegáns borászatok és urbánus villák épülnek a tópartra akarva-akaratlanul is elveszítve a balatoni nyaralótelepek építészetében rejlő, rekreációt szolgáló fesztelen egyszerűséget. A 19. és 21. század villaépítészete ezzel zárt keretbe foglalja a szezonális modernitás időszakát. Az egyre inkább átalakuló, urbanizálódó Balaton-tájat szemlélve a sorozat fókuszában épp ezért különös hangsúllyal jelenik a védelem problémája: megőrizhető-e a rekreáció építészetének törékeny identitása? 

Rétegződő szerkezetek

A „pózna-lemez architektúra" egyszerű, de innovatív szerkezeti megoldásai a közcélú épületek esetében is csak az idényjellegű használatot tették lehetővé, bár épp ez az időszakos használat szabadította fel a tervezőket a szerkezeti kötöttségek alól. Hőszigetelés és terjengős térrendszer nélkül, légies megoldásokkal alakíthatták ki épületeiket a beépítési kötöttségektől mentes szabad vízparti környezetben. Ennek a szerkezeti innovációnak egyik első, országos szinten is meghatározó példája a földvári Yacht Club épülete. (tervezők: Ray Rezső és Zielinszky Szilárd, 1905) Az országban elsőként itt alkalmaztak vasbeton szerkezetet nem ipari funkciójú épületen. A tervezők a századforduló üdülőhelyeinek fa építészetét öntötték vasbetonba, és ezzel az „anyagváltással" a 20. századi modern balatoni építészet genetikáját is kialakították.⁷ Kevés épület őrzi ennyire tisztán a régió karakteres identitását, kérdés lesz-e újabb anyagváltás a régió építészetében, amivel a hely identitása tovább örökíthető?

Jelentősége ellenére az utóbbi években egyre romlott az épület állapota, átépítése épp most zajlik, az eredeti épületből csak a lecsupaszított falak állnak… Az épület a szocialista államosításra és funkcióváltásra is érdekes példa: Yacht Clubból Hajtóműgyár Üdülő. Ahogy a korszakok egymásra épülésére is: az épületet a ´60-as években Callmeyer Ferenc tervei alapján egy konzolos étterem résszel bővítették, és a jelenleg zajló építkezés alapján úgy tűnik, az átalakítás új fejezetet nyit a hely történetében. A turizmus szerkezetváltása az építmények „felöltöztetésében" is megmutatkozik.⁸ A sorozat más alkotásokkal párhuzamosan a földvári épület átalakulását is nyomon követi azt vizsgálva, van-e folytonosság az eltérő korok egymásra rakódó rétegei között?

Változó fények és reflexiók

A modernitás egységes perspektívája mára felbomlott kinyitva a táj értelmezésének végtelen terét. A közérthetőség válsága a tópart zavaros architektúrájában is tetten érhető. De kinek mit jelent a Balaton? A ´60-as évek játékos héj- és lemezszerkezetei a tágabb közönség számára is érthető formában jelentek meg. Elég csak a kompjárat révállomásaira, a tihanyi alsókikötő háromponton támaszkodó vasbeton szerkezetére, vagy a badacsonyi kikötő üzletsorára gondolni. A korszerű technológiák és expresszív formák mellett a helyi anyagok, szerkezetek is visszatérő elemek: archetipikus tetők, mintázatos kőfalazatok, napsugaras rácsok és vitorlás sziluettbe rakott kerítések. A vízparton a modern építészet tárgyilagossága is új fényben jelenik meg. A közbeszéd nosztalgikus visszaemlékezései ma is gyakran idézik fel ezeket az egyszerű, közérthető formákat.

Az épületek átalakításai ugyanakkor – egy-egy pozitív fejleménytől eltekintve mint a tihanyi alsó kikötő megújítása – már inkább az értetlenségről tanúskodnak. Mára szinte teljesen eltűntek Polónyi Károly korábban már említett, variábilis szerkezetekből épített déli parti strandépületei, melyek pragmatikus mégis univerzális megoldásaikkal a nemzetközi fórumokon is sikerrel szerepeltek. A tihanyi révkikötő felismerhetetlen, a szántódi párját befóliázták, ahogy a badacsonyi Tátika night club is, miközben a szemközti bazársor egyik szárnyát már ledózerolták. A tévesen emlegetett „szocreál" szitokszóként tapad hozzá a modern örökséghez, miközben attól sem vonatkoztathatunk el, hogy az alkotásokban az egyes korszakok társadalmi-politikai berendezkedése is tükröződik. Az épületekre rárakódó narratívák, ideológiák, és a változó turizmuskoncepciók fényeiben a modern örökségvédelem problémája is megjelenik: az eltérő perspektívákban megtaláljuk-e a közös nevezőt, van-e élet a szezonon túl?

Egy eltűnő identitás nyomában…

A régió átalakulása, a négy évszakos tájhasználat komplex problémakör elé állítja a modern örökség megőrzésének kérdését. A megőrzés eszköze ebben a helyzetben nem a kipreparált állapotban történő konzerválást jelenti. Ahogy azt egykor a regionális terv eszmeisége is képviselte, a hagyatékát is a táji léptékkel összhangban kellene kezelni. Az Abercrombie-díj történelmi jelentősége épp a rekreáció szenzitív tájképi identitásának nemzetközi szintű felismerésében rejlik. Az emlékek felkutatása ezeknek a szűkebb és tágabb horizontokon egyaránt megjelenő értékeknek a megértéséhez vezethet el.
 

Wettstein Domonkos

Források:
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
Wettstein Domonkos: After the Fall: Unclad Modernity on a Four-Season Leisurescape. In: Benkő, Melinda (szerk.) Facing Post-Socialist Urban Heritage : DOCONF2019 Proceedings (2019) pp. 122-125.
Az UIA folyóirat beszámolója a díjazottakról. UIA 34. (1965) p. 12.
Polónyi Károly: Építész-településtervező a perifériákon - Polónyi Károly retrospektív naplója. Terc Kiadó, Budapest, 2000.
Gottfried Semper: Der Stil in den technischen und tektonischen Künsten; oder, Praktische Aesthetik. Ein Handbuch für Techniker, Künstler und Kunstfreunde. Frankfurt a. M., Verlag für Kunst und Wissenschaft, 1860-1863.
Moravánszky Ákos: Metamorphism - Material Change in Architecture. Birkhäuser, Basel, 2017.

Jegyzetek:

1. A tanulmány történeti megállapításainak alapjául szolgáló doktori kutatás: Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.

2. A Sir Patrick Abercrombie díjat 1961-ben alapította a Nemzetközi Építész Szövetség (UIA) és elsősorban a kiemelkedő urbanisztikai fejlesztésekért ítélték oda. A névadó az UIA korábbi elnöke, a huszadik század meghatározó várostervezője volt. Abercrombie nevéhez fűződik a Nagy-London terv elkészítése, mely a várost a regionális hatókörrel egységben ábrázolta.

3. UIA folyóirat, 34. (1965) p. 12.

4. A munka 1957-ben indult el Farkas Ti