Festett malaszt

Mindenekelőtt menjünk vissza időben néhány hetet, és koncentráljunk csak arra, amit a biennále megnyitóján járva láthattunk. A várakozásaim és az ott látottak hatására ugyanis az egyik legfontosabb érzés, ami megfogalmazódott bennem, merőben ellentmondásos volt: az egyik szemem sírt, a másik nevetett.Sz. Szilágyi Gábor írása a Velencei Biennálé kapcsán.

A 11. Velencei Építészeti Biennáléról

2008 szeptember eleje óta, amikor megnyílt a 11. Velencei Építészeti Biennále, látványosan csődbe ment a világ. A részvénypiacok soha nem látott mélységekbe zuhantak, a pénzügyi megoldásokat kereső kormányok és cégek az írás időpontjában egyelőre rohannak az események után. Csak elképzelni tudom, milyen élmény lehet olyan értékpapírokat szorongatni, amelyek tegnap még sokat értek, mára viszont már a töredékét tegnapi értéküknek. Ez a folyamat a kultúrára – és ezen belül az építészetre – is kemény csapást mérhet majd: komoly következményekkel járhat a válság mindazokra nézve, akik pénzük egy részét a kortárs kultúrába – műtárgyakba, designba, esetleg építészetbe – fektették, és most épp a kortárs világ pénzügyi bástyáit, tartóoszlopait látják recsegni-ropogni.

A pénzvilággal együtt épül ugyanis a kortárs kultúra is. Ha jól megy a világnak, a kultúra is szárnyalhat. De a válságok mindig szigort és összezárást hozhatnak, felerősíthetik a bevált, klasszikus megoldásokat, kevesebb teret adva a kísérletezésnek, és végső soron tovább mételyezhetik a szárnyaló kortársakba vetett bizalmat, kérdésessé téve még – Tom Wolfe szavait idézve – a festett malasztot is a falon.

 

 

Nagyjából az utóbbi mondattal az Építészeti Biennáléról össze is foglaltam a legfontosabbakat, amit alább persze részletesebben is kifejtek. Elöljáróban azonban megjegyzendő, hogy a globális gazdasági világválság kiinduló okai közt első helyre sorolható az építési és az ingatlanpiaci szektor összeomlása. Nem bánom tehát, hogy ez az írás nem rögtön a megnyitót követően, hanem bő egy hónappal később jelenik meg.

Mindenekelőtt menjünk vissza időben néhány hetet, és koncentráljunk csak arra, amit a biennále megnyitóján járva láthattunk. A várakozásaim és az ott látottak hatására ugyanis az egyik legfontosabb érzés, ami megfogalmazódott bennem, merőben ellentmondásos volt: az egyik szemem sírt, a másik nevetett.

Örömre az adott okot, hogy régóta vágytam már egy kiállításra, ami az építészet határterületeit járja körül, és nagy erővel hoz felszínre olyan lappangó témákat, amelyek bemutatják, milyen összefüggés-rendszerbe is ágyazható az építészet manapság. A Biennále kiállításai éppen ezeket a kérdéseket igyekeztek megfogalmazni: vagyis milyen társadalmi, gazdasági, ökológiai vagy akár futurológiai kontextusok vethetőek fel az építészet kapcsán, milyen kísérletező műfajok és gondolatok mozognak az építészet körül, kik ennek az experimentális, kitágított térnek a játékosai, és mivel is tudnak eljátszadozni egy ilyen giga-kiállítás kapcsán? A játéktér kiszélesítése persze nem öncélú dolog: a megszokott vágányokról letérő, önmagát egyre csak növelő kérdéslavina különböző tudású, kultúrájú és érzékenységű látogatók számára hoz közelebb egy sor problémát, amelyekből aztán kedvükre csemegézhetnek, majd lefordíthatják saját nyelvükre mindazt, amit láttak.

 

 

Csalódást – vagy inkább végérvényesen el nem dőlt dilemmát – pedig szinte ugyanaz okozott, ami a várakozásokat előkészítette. Elbizonytalanodtam ugyanis abban, hogy ennyire tág teret engedve a kísérletezésnek, nem oldódnak-e fel azok az összefüggések és az a keret, ami a biennálékat az utóbbi években kiemelkedő szakmai eseményekké tette és egyben össze is tartotta? A kiállítás kapcsán pedig felmerül a kérdés, lehetett volna-e másképp, más eszközökkel felszínre emelni az építészet mögötti tartalmakat? Anélkül, hogy feltétlen tudnám a választ, az érzésem kettős: az Aaron Betsky nevével fémjelzett Out there projekt egyszerre fogalmazza meg a világ legfontosabb építészeti fórumán azokat a kérdéseket, amelyek már hosszabb ideje mozgatják az építészeket és az építészetelmélettel foglalkozó szakembereket (ld. Moravánszky Ákossal készült beszélgetésemet 2006-ból) . Ugyanakkor meggyőződésem az is, hogy nem gyártott le megfelelő és megnyugtató válaszokat sem koncepcionális, sem kiállítás-technikai értelemben a felvetett, egyébként igen izgalmas kérdésekre.

Ha az elmúlt három építészettel foglalkozó velencei biennále sikerének kulcsát keressük, röviden elmondható, hogy 2002-ben a Next (főkurátor: Deyan Sudjic), 2004-ben a Metamorphosis (főkurátor: Kurt W. Forster) és 2006-ban a Cities (főkurátor: Richard Bardett) olyan kiállítások voltak, amelyek átfogó képet tudtak adni azokról a kérdésekről, amelyek akut módon foglalkoztatják az építészeti közbeszédet, egyben olyan összefüggésekre világítottak rá, amelyek túlmutattak az építészet hatáskörén. Így a globális környezetről, gazdaságról, vizualitásról, designról – és még számos, az építészet egyre táguló horizontjába tartozó területekről – rajzoltak fel egybefüggő képet. Az építészetelmélet nagyágyúi által megfogalmazott topikok egy-egy szóba csomagolt irányok, jelszavak voltak, de mögéjük gőzerővel sorakoztak fel a jövőre irányuló kérdések, az építészetben zajló mélyreható változások legkülönbözőbb megjelenési formái, a városiasodás aktuális problémái és esetenként válaszai. De amiért mindezt most érdemes szóba hozni, hogy a kiállítások által megfogalmazottak az esetek döntő többségében az építészet nyelvén, az építészet konkrétumokat és tényeket szükség szerint használó eszközeivel, és végső soron magára az építészetre vonatkoztatva fogalmazódtak meg. Véleményem szerint erről az ösvényről kalandozott el a mostani kiállítás, ami önmagában nem is lenne nagy baj, de esetenként annyira eltávolodott a kitaposott úttól, hogy talán már azt sem tudta, hová is tévedt pontosan. Nem véletlenek azok az észrevételek, amelyek szerint az ezévi építészeti biennále kísértetiesen hasonlít a képzőművészetire.

 

 

2002-ben a Balkon című művészeti folyóiratban többedmagammal fogalmaztunk meg egy kemény hangú kritikát, amelyben a magyar kiállítás kapcsán arra hívtuk fel a figyelmet, hogy a globális trendek és a sztárépítészek világa által uralt terepen bizony nehéz, és többnyire kérdéses ösvényen halad, aki nem tartja a szemét rajta a világban zajló eseményeken. Látva a 2008-as kiállítást, azt kell mondanom, a Biennále ebben az értelemben is fordított egyet a régóta kialakult képen. És bár mondhatnám, ugyanazt a képet nézegetjük most is, mégis annak más részletei és összefüggései válnak érdekessé, és talán még azt is mondhatjuk, hogy a feje tetejére állt minden.

Az Arsenale utóbbi években mindig érdekes kiállítása ugyanis 2008-ban igencsak laposra sikeredett, pedig az ígéretes téma és a világsztár kiállítók minden bizonnyal sokkal többre is képesek. Zaha Hadid, Massimiliano & Doriana Fuksas, Frank O. Gehry, An Te Liu, az MVRDV és még sokáig sorolhatnám, olyan installációkkal mutatkoznak be, amelyek