A Szent András kastély megújulása

Saját elhatározásból, jelentős befektetéssel megszerezni és megmenteni a pusztulástól egy Isten háta mögötti kis kastélyt – kivételes, embert próbáló feladat építtetőnek és tervezőnek egyaránt. A Bölcske melletti Szentandráspuszta egykori birtokközpontjának újjáéledéséről Dévényi Sándor vezető tervező beszélt. Garai Péter írása, Zsitva Tibor fotói. 

Dunaföldvártól délre, Tolna megyében található Bölcske. A település kevésbé ismert látnivalója az egykori dunai kikötőt védő erőd maradványai között talált római oltárkövek szabadtéri kiállítása; a leletek jó része a szőnyi katonai táborból (Brigetio) származik és a Dunán leúsztatva került ide, ahol másodlagosan beépítették azokat.¹ Bölcskétől nyugatra, erdő ölelésében rejtőzik (Szent)Andráspuszta egykori majorsága, amely a 19. század második felétől jelentős birtokközpont volt. Historizáló kastélya mai formájában 1870 tájáról származik, romantikus kápolnáját 1860 körül építtette mauzóleumként a Nagy család, a kastély előzményét jelentő földszintes épülettel együtt.

A birtok utolsó tulajdonosa dr. Szakáts (Szakách) Ernő miniszteri tanácsos, országgyűlési képviselő volt, aki a harmincas években 1100 katasztrális holdon gazdálkodott; különösen ménese volt ismert. Az odavezető út mentén ma is láthatók a századvégi historizmus jellegzetes modorát pusztulásukban is őrző, régi majorsági épületek. A közelben található egy másik, szintén Andráspusztához tartozó, nagy park mélyén megbújó kastély, amelyet a századfordulón Hanzély Endre épített; ez ma szociális otthonként működik.²

A Szakách-kastély 1945 után sok száz hazai társának sorsában osztozott: a helyi termelőszövetkezet központját és szükséglakásokat alakítottak ki benne. Ennek a „hasznosításnak" – bármily méltatlan is volt – köszönhette az épület megmenekülését; műemléki védelmet csak jóval később, 1990 után kapott. Egyes becslések szerint az elmúlt negyedszázadot leginkább az alig ismert, 1990 után elhagyott, kevésbé kiemelkedő értéket képviselő, vidéki - főként „pusztai", majorsági - kúriák és kastélyok sínylették meg; jelentős részük vált az enyészetté természetes vagy mesterséges módon.

Szentandráspuszta a szerencsésebbek közé tartozott: lakottan és egyre romló állapotban bár, de megérte a kétezres éveket; jelenlegi tulajdonosa 2009-ben vásárolta meg az épületet. Az első tervekben szálló és wellness-központ létrehozása szerepelt, ez később – egy, a magyar borászatot támogató, sikeres uniós pályázatnak köszönhetően – tréningközpontra és pezsgőkészítő kisüzemre változott. Ez utóbbi kialakítására elnyert támogatás tette lehetővé a kastély teljes felújítását is. „Sok esetben a megrendelők túlzott, az épület nyújtotta lehetőségeket jóval meghaladó programot fogalmaznak meg, ami aztán az örökségvédelem részéről erős ellenállásba ütközik – különösen, ha a terv jelentős bővítéseket is tartalmaz. Itt egy többször átgondolt, racionális elképzelés alakult ki, amelyet bele lehetett illeszteni a kastély építészeti keretei közé" – emlékezik vissza a tervezés időszakára Dévényi Sándor.

Az örökségvédelmi előírások tették szükségessé a pezsgőérlelő és -palackozó terek terepszint alá süllyesztését; egy későbbi tervmódosítással sikerült 160 centiméterrel kiemelni és mesterséges dombbá formálni – ez a magas talajvízszint miatt jóval kedvezőbb szerkezeti megoldásokat tett lehetővé. Épített elemként csak a technológia igényelte önálló bejáratot és leadó aknát rejtő tömeg jelenik meg; ami bizonyos nézetekből igencsak meghatározóvá válik a történeti épület látványában. Az L alakú kastély rövidebb, földszintes szárnyát szerkezeti okok miatt le kellett bontani, az újraépítés viszont lehetőséget adott a pinceszint kialakítására és ezzel az összeköttetés megteremtésére a bővítmény felé.

A felújítást megkönnyítette, hogy a kastély térstruktúrája nagyrészt eredeti állapotában maradt fenn. A még meglévő és megmenthető építészeti elemeket (nyílászárók, tokborítások és fűtőnyílás-ajtók) restaurálták, a hiányzókat újragyártották. A pallótokos homlokzati nyílászárók belső szárnyai hőszigetelő üvegezést kaptak, a megtartott míves vas főkapu mögött új szélfogót alakítottak ki, filigrán üvegfallal. A földszint megőrzött térsorában döntően az új közösségi funkciók kaptak helyet (többcélú kiállító-, illetve szekciótermek, iroda, étterem, kiszolgáló terek), valamint az északkeleti sarkon egy könnyen megközelíthető, akadálymentes szobaegység.

Az alacsonyabb belmagasságú, alárendelt szintnek szánt emeletet a 19. század végén nem építették ki teljesen, ezért oda csak egy padlástérhez méretezett, szűk falépcső vezetett. Az újonnan betervezett szobák eléréséhez új lépcsőházra volt szükség, amely a nyugati traktus egyik termében kapott helyet, a korabeli nagyobb kastélyokra jellemző tágas, galériás térként kiképezve. Kissé szokatlan, hogy a háromkarú lépcső alsó felülete is „lépcsőzik"; ez áttételesen arra utalhat, hogy újonnan épített elemről van szó. A lépcsőház mennyezetének látszó fagerendái eredetiek, hasonlóan a szépen megépített tetőszerkezet nagy részéhez, amelynek csak megerősítésre volt szüksége.