Esterházy-projekt a Műegyetem Középülettervezési Tanszékén

2025 tavaszán 49 építészhallgató, 5 oktató, 1 doktorandusz és 3 demonstrátor hallgató részvételével különleges kurzus zajlott a BME Építészmérnöki Kar Középülettervezési Tanszékén, amely Esterházy Péter egykori rómaifürdői otthonával, annak lehetséges építészeti-társművészeti értelmezésével foglalkozott.

A projekt különlegességét – témáján túl – az adta, hogy előkészítése és utóélete túlmutatott és túlmutat egy egyetemi tantárgy keretein. Jó fél évvel a szemeszter kezdetét megelőzően a tanszék demonstrátorai a ház felmérésével, a házzal kapcsolatos archívum összeállításával és egy négyrészes, az író egykori barátaival és családtagjaival készített, a házzal kapcsolatos interjúsorozat elkészítésével járultak hozzá nemcsak a kurzushoz, hanem egy kiemelkedő jelentőségű hely dokumentálásához is. Június 6-án nyitott esemény zárta a félévet, hol máshol, mint Esterházy Péter egykori otthonában és annak kertjében. Az alábbi beszélgetés – Szabó Levente tanszékvezető, Kronavetter Péter tárgyfelelős, Rátgéber László doktorandusz és Hugauf Lotti, Polyák Júlia, illetve Prőhle Borbála demonstrátorok részvételével – a teljes projekt részleteit és utóéletét mutatja be.

Miért foglalkozik ilyen témákkal a Műegyetem egyik építésztanszéke?

Szabó Levente: Mélyen hiszünk abban, hogy az építészet elsőrendűen humán indíttatású tevékenység, amelynek eszközrendszere, kifejezésformái általában műszaki megoldásokat igényelnek. De a sorrend az építészet, az építészeti tervezés jelentőségét illetően ez: minél tágasabban, minél pontosabban felmérni egy hely, a környezet múltjának nyilvánvaló vagy éppen rejtett összefüggéseit, megkísérelni egyszerre értelmezni őket, majd a tervezési döntéseket ezekkel szoros összefüggésben, minden részletében ezekre tekintettel hozni meg.
A tanszék építészetfelfogását elsőévtől a doktori képzésig ez a szemlélet irányítja, alakítja, formálja: az építészetet csakis kulturális tettként tudjuk értelmezni. Úgy gondolom, hogy az Építészmérnöki Kar – sok egyéb kiváló tudományos és művészeti eredménye mellett – különlegessége, egyik legjelentősebb hozzáadott értéke a műegyetemi közösségben éppen az effajta hozzáállásban rejlik.

Hogyan jött a kurzus ötlete?

Szabó Levente: A kurzust harmadéves építészhallgatók számára hirdettük meg, a képzés kellős közepén, amikor az előbbiekben említett készségek elmélyítésére pedagógiailag is különösen megfelelő lehetőség adódik. Emiatt örültem meg nagyon, amikor Esterházy Péter egykori otthonának sorsáról olvastam a sajtóban: a ház a III. kerületi önkormányzaté lett Vámos Miklós, Dragomán György és mások jóvoltából, hogy távlatosan majd alkotóházzá alakuljon. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia belső levelezésében is felmerült a dolog, Dragomán Györgyön keresztül pedig Esterházy Marcellel, az író fiával is kialakult egy párbeszéd. Ezt követően elkezdődött – jó félévvel a szemeszter indulása előtt – a kurzus előkészítése.
A ház nem műemlék, építészeti értelemben nem jelentős, mégis az egyik legfontosabb "hely" ma Magyarországon, mert elválaszthatatlanul összefonódott azzal a szeretettel, amelyet újabb és újabb olvasógenerációk éreznek Esterházy Péter szövegei iránt, sőt mindazzal kapcsolatban, amit és ahogy ő megtestesített a személyében. Kiváló lehetőségnek éreztük mindezt arra, hogy egy nyitott végű egyetemi félév szülessen ebből: ahogy távolról követtem a fejleményeket, az oktatóknak éppoly izgalmakat hozott ez a tizenkét hét, mint a velük közösen gondolkodó diákoknak.

Kronavetter Péter: A tanszék tárgykiírásaival – átlépve az egyetemi tervek hagyományos határait – rendre keressük azokat a helyzeteket, együttműködéseket, amelyek során a hallgatók valós projektek közelébe kerülhetnek. Mondhatnánk, hogy a kezdeti megkeresés és lelkesedés után a továbbiak csak aprómunkát jelentettek, de ez természetesen nem lenne igaz. Az ehhez hasonló együttműködések esetén a tanszék minden erőforrását meghaladó mértékben, hagyományos szerepéből kilépve akár rendezvényszervezőként, kiállításépítőként tudja mozgósítani hallgatóit, oktatóit, doktoranduszait és demonstrátorait – igazi, minden porcikánkat átmozgató edzés ez.

Miért vettetek részt az előkészületekben, s mik voltak a számotokra legfontosabb, legmeghatározóbb mozzanatok?

Hugauf Lotti: Hogy mit is fogunk csinálni pontosan, csak 1-2 hónap után kezdett körvonalazódni bennünk, ugyanis szinte teljesen szabad kezet kaptunk abban, hogy hogyan dolgozzuk fel a ház emlékét. Egy dolgot azonban hamar megfogalmaztunk magunkban: a gyűjtőmunkát nem akartuk csak fizikális szinten elvégezni, az archív felvételek, tervrajzok, anyagok mellett mindenképp szerettük volna a ház emlékeit is rögzíteni.
Így alakult ki bennünk a gondolat, hogy felkeressük azokat a személyeket, akiket szoros kapcsolat fűzött Esterházy Péterhez, valamint az Emőd utcai házhoz, és interjú formájában megörökítjük az ő visszaemlékezéseiket. Így készültek el azok a kisfilmek, amelyeket Esterházy Györggyel, Esterházy Gittával, Esterházy Marcellel, Dés Lászlóval és Nádler Istvánnal forgattunk.
Nem is realizáltam, milyen nagy dologba vágtuk a fejszénket, amíg ott nem ültünk az Emőd utcai házban és nem hallgattuk áhítattal azt a sok-sok emléket, melyek ott születtek, ahol a megannyi nagyszerű mű is. Hatalmas megtiszteltetés volt számunkra, hogy akikkel végül beszélgettünk, bizalmat szavaztak nekünk, és szívesen megosztották velünk a gondolataikat, érzéseiket, feltörő emlékeiket. Mindannyian kicsit más-más szálon és minőségben kapcsolódtak Esterházy Péterhez, illetve a házhoz. Hálás vagyok, hogy a beszélgetések által bepillantást nyerhettünk a háznak és a hozzá tartozó személyeknek a történetébe.

Prőhle Borbála: Számomra Esterházy Péter megismerése volt a legmeghatározóbb élmény. Bár személyesen soha nem volt alkalmam találkozni vele, ebben az egy évben sok szempontból közelebb kerülhettünk hozzá. Egykori otthonának apró részleteit rajzolva, az írásaiból és interjúiból szemezgetve, de leginkább a családtagjaival és közeli barátaival folytatott beszélgetéseken keresztül.
Sokat köszönhetünk Esterházy Marcellnek, aki nagyon segítőkész volt a találkozók megszervezésében és a videók létrejöttében. A mindig jó hangulatú beszélgetések, amelyek során megismerhettük az Esterházy családot, a ház történetét és Esterházy Péter személyét a szerettei szemszögéből, felejthetetlen élményt jelentettek számomra. Szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen formában élhettem át mindezt.

Mi volt a kurzus módszertana, koncepciója?

Kronavetter Péter: A kurzus során a hallgatókkal egy építészeti tervpályázatot modellező helyzetben olyan megoldásokat kerestünk, amelyek képesek feltárni és bemutatni a hely rétegzett emlékezetét, de túlmutatnak a hagyományos muzeológiai megközelítéseken és különleges atmoszférájú kulturális térként értelmezik újra a házat, valamint a kertet. A feladat kiírása teljes mértékben nyitott volt, hiszen nem arra a kérdésre kerestük a választ, hogy hogyan válhatnak jól működő középületté az egykori privát lakóterek. A hallgatóknak nem csupán a tervezési programot kellett értelmezniük és alakítaniuk, foglalkozniuk kellett a ház kertvárosi helyzetével éppúgy, mint az emlékezet és építészet inspiráló témakörével, a lakóépület múltjának rekontextualizálásával is.
Persze nehéz a nulláról hirtelen versenysebességre kapcsolni, ezért a kurzuson mindig van a témával való ismerkedést segítő, bemelegítő feladat is. Ezúttal Esterházy híres Ottlik-másolatát kiindulási pontul véve kellett 57x87 cm méretű monokróm grafikai nyomatokat készíteniük a hallgatóknak. A plakátok gyönyörűek lettek, nem beszélve a tárlatról, amelyet a rómaifürdői ház félig kibontott padlásterében rendeztünk belőlük.

Kiket vontatok be a programokba?

Kronavetter Péter: A kurzus során olyan kísérőprogramokat szerveztünk, amelyek egyrészt segítették a hallgatók témában való elmélyülését és a tervezést, másrészt közvetlen testközelbe hozták a feladat lényegi kulturális tartalmát. Az Esterházy Péter és Gitta Könyvtár tereiben tartottunk irodalmi kerekasztal-beszélgetést (Garaczi László, Biró Zsombor Aurél írók és Modor Bálint szerkesztő, kritikus eszmecseréjét Jánossy Lajos moderálta a Litera.hu-tól, persze a tanszéken nem előzmény nélkül, ha a korábbi félévek Ottlik-alkalmára vagy Berlin-tematikájú, az építészet és irodalom kapcsolataira fókuszáló beszélgetésekre gondolok), Esterházy Marcell pedig a családtörténethez több szállal kötődő, arra rendre reflektáló saját alkotásairól adott elő immár a tanszéken.

Miként kapcsolódott mindehhez egy elsőéves doktori kutatás az Építőművészeti Doktori Iskolában?

Rátgéber László: Elsőéves kutatásomban arra kerestem a választ, hogy a 21. századi európai építészetben mit jelent az emlékház mint tipológia. Három olyan kortárs épületet vizsgáltam, amelyek a minimális beavatkozásoktól a nagyléptékű hozzáépítésekig, vagy a múlt rekonstrukciójától annak absztrakt megidézéséig nagyon széles spektrumot fednek le. A feltárt példák több szempontból is szélsőségesnek mondhatók, emiatt általános következtetések levonására nem feltétlenül alkalmasak, az általuk kifeszített "fesztáv" mégis kijelöli azt az értelmezési tartományt, amelyben érdemes az emlékházakat vizsgálni. A tanulmány egyfajta elméleti hátteret is biztosított a kurzusnak, a hallgatói munkák pedig visszajelzésként szolgáltak arról, hogy a fiatal generáció hogyan gondolkodik a vizsgált funkcióról. Így egy olyan szerencsés szituáció alakult ki, amelyben reményeim szerint mindkét fél, a hallgatók és jómagam is profitálni tudtunk.

A hallgatói eredmények visszaigazolták a várakozásokat?

Kronavetter Péter: A beadott munkák három, karakteresen eltérő megközelítéssel dolgoztak. Egyes alkotások minden részletre kiterjedő, ízig-vérig építészeti megfejtéseket dolgoztak ki, míg több csapat apró beavatkozásokat javasolva csupán finom téri átváltozásokat előidéző belsőépítészeti gesztusokat tett. És voltak olyan felvetések is, amelyek – felismerve a helyzet törékenysége és az építészet szükségszerű "erőszakossága" közti ellentétet – az emlékezés egyéni és közösségi lehetőségeit vizsgáló érzékeny, művészeti alkotásokat mutattak be. Azonban bármilyen irányba is indultak el az alkotók, minden munkát áthatottak a félév folyamán megismert történetek, a feltárt személyes emlékek éppúgy, mint Esterházy szövegeinek ihlető ereje. Hogy visszaigazolták-e a várakozásokat? Egy ilyen kurzus esetében, amikor ilyen nagy a tét, tárgyfelelősként mindig aggódni kezdek, felnövünk-e a feladat nagyságához. A hallgatóink pedig rendre rácáfolnak a félelmeimre – nem történt ez másként most sem.

Mi volt a záróalkalom koncepciója? Meséljetek kicsit erről a délutánról!

Polyák Júlia: Célunk volt, hogy a félév végi kiállítás egy olyan nyílt esemény keretei közt valósuljon meg, amely pár lépéssel túlmutat az egyetemi és építész közegen, ezért szélesebb körben igyekeztünk meghirdetni a programot. A témafelvetésben kezdettől fogva jelen volt annak keresése is, miként lehetne, hogyan kéne ezt a helyet a közéletbe beemelni, az emberek számára láthatóvá tenni, megteremteni benne a lehetőségét a kultúra pezsgésének.
A ház jelene pillanatnyilag határállapot; a családi otthon korszaka lezárult, és a következő, amely valamilyen közösségi funkciót remél, épp kibontakozóban van. Szobái üresek, már nincs vagy még nincs bennük bútor.
Ezt szerettük volna megragadni az egynapos eseménnyel, amely a Nyitott ház címet viselte magán. Az esemény koncepciója egyrészt az elmúlt év különböző, a házzal kapcsolatos kutatómunkáinak kiállítása volt, másrészt pedig egy igazi közösségi program: zenével, felolvasással, sok beszélgetéssel és jókedvvel. A házban megtekinthető elemek az emlékekről és a jövőbeli víziókról szóltak. Egyes helyiségekben a ház múltjának rétegeit különböző szögekből feltárni kívánó interjúkat lehetett látni, melyeket ősztől készítettünk az író családtagjaival és barátaival. Emellett a nagyobb terekben a hallgatói tervek kerültek kiállításra, melyek a sokszínű izgalmas megközelítéseikkel, friss gondolataikkal rendkívül inspirálónak bizonyultak.
Az esemény elején köszöntőt mondott Vámos Miklós író, Esterházy Marcell képzőművész, Szabó Levente tanszékvezető és Gyürki-Kiss Pál, a zsűri tagja, illetve megismerhettük azokat a hallgatókat, akiknek a terve díjban részesült. Ezek a tervek nem sokkal ezután rövid prezentációk formájában bemutatásra is kerültek. A délután folyamán koncertet adott a kertben a Regős-Vértesi duó, illetve vendégeink voltak a Vallai Alapítvány színészei, akik egy Esterházy-felolvasással készültek.

Prőhle Borbála: Öröm volt látni, hogy milyen sok érdeklődő látogatott el a Nyitott Ház eseményre. A célunk az volt, hogy az Emőd utcai történések ne csak az építészekhez jussanak el – és ez sikerült is. Kisgyerekektől az idősekig sokan részt vettek a programokon, de ami igazán jóleső érzés volt, hogy az emberek élvezték, hogy egyszerűen csak elidőzhetnek és együtt lehetnek az Emőd utcai kertben egy egész délutánon át.
A látogatók kék párnákon, székeken és egy hatalmas fehér lepedőn – amely egy kifejezetten erre a projektre tervezett és meg is valósított hallgatói terv része volt – elszórva foglalták el a helyüket, ezáltal is életre keltve a magára hagyott kertet.

Polyák Júlia: Ami a víziót illeti, úgy gondolom, maga az esemény is tekinthető egyfajta kiindulási alapnak, megerősítésnek, hiszen az együttlét pont azt a hangulatot és értékrendet tükrözte, amely bizonyos szempontból a célja volna a ház jövőbeli működését kereső kezdeményezésnek. Ahogy Nádler István fogalmazott a vele felvett interjúban: "Az életet kéne oda újra bevinni."

Milyen hatása, fogadtatása lett ennek a kurzusnak, amelynek eredményét az érdeklődő nagyközönség is megismerhette?

Szabó Levente: A kurzusban elmélyülő építészhallgatók Esterházy-könyvekkel a hónuk alatt töltötték ezt a műegyetemi félévet. Ezt tekintem a munkák, tervek mellett a leglényegesebb, ha nem is azonnal "aprópénzre" váltható eredménynek. Természetesen szokás szerint olyan kiemelkedő tervek is születtek, amelyek elmélyültségét már végzett, profi építészek is megirigyelhetik. A június 6-i péntek délután a háznak és a kertnek egy olyan ünnepe volt, amely megállította az időt.
Nagyon sok visszajelzést kaptam, nem csupán építészektől, amiből azt az ismételt tanulságot szűrhettük le, hogy az építészet tervek, épületek létrehozásánál messze többre képes: helyzeteket teremthet, közösségeket kovácsolhat össze és a kollektív emlékezetnek is aktív formálója, alakítója lehet. Erről számoltak be a szakmai és közéleti sajtómegjelenések is, illetve erről beszéltem egy rövid interjú során Esterházy Péter egykori dolgozószóbájában.
Az pedig külön öröm, hogy az épület rövidtávú megmentésének tervezőként is részesei lehetünk, segítve az alkotóház beindulását, bízva abban, hogy hosszútávon a megannyi hallgatói javaslat nyomán Esterházy egykori otthonának egy magasabbrendű értelmezésére, továbbgondolására is lehetőség nyílik.

Köszönettel tartozunk Esterházy Marcellnek a bizalmáért, Vámos Miklósnak, a Magyar Irodalom Barátai Alapítvány kuratóriumi elnökének, Nagy Editnek, a Market szponzorációs és CSR vezetőjének, valamint Dr. Kollmann Gergelynek a folyamatos támogatásért.

A kurzus hallgatói voltak: Ács Zsófia, Altsach Levente Márton, Aux Liliána Alexandra, Bácsalmási Blanka, Balogh Artúr Péter, Bődi Lili, Deák Borbála, Diviki-Nagy Emese, Földi Márk Balázs, Géczi Eszter, Göndör Vanda, Györfi Tibor, Hornyik Anna, Horváth Barna, Jánossy Krisztina, Kárpáti Borbála Panna, Karvasz Sándor, Keszei Réka, Kielkopf Roxane Elisabeth, Kismarosi Virág, Koller Réka Júlia, Kovács Szabina Kamilla, Lantos Balázs, Makai Zsófia Panna, Mátyus Gréta, Mikecz Pálma, Molnár Dániel, Nagy Brigitta, Nagy Eszter Kincső, Patay Boglárka, Péri Kata Luca, Potyi Panna Ágnes, Püspök Fanni, Rideg Viktor, Sal Noémi Anna, Sánta Johanna, Sebő Dániel, Siska Gyöngyvér, Solti Blanka, Suvák Bori Panna, Szabó Tas, Tarjányi Petra, Tóth Zsuzsanna, Urbán Soma, Vanya Nóra, Varga Mária Krisztina, Vermes Dalma Ilona, Wagner Dávid Barnabás, Walter Lilla, Zoltai Csanád.

A kurzusban oktatóként Kronavetter Péter DLA egyetemi docens, tanszékvezető-helyettes, Sámson Kinga DLA egyetemi adjunktus, Pelle Zita meghívott oktató, Fejérdy Péter DLA habilitált egyetemi docens, Frikker Zsolt tudományos segédmunkatárs vettek részt.