“A cél a valóság utópiává alakítása” – Beszélgetés Konstantinos Pantazis-szal, a Point Supreme társalapítójával

Szürrealista kiáltvány, szovjet avantgárd radikalizmus, spekulatív tervek Athén számára, nem-modernista modernizmus, Andy Warhol hatása, radikálisan inkluzív stílusizmus. A görög építésszel Borenich Levente beszélgetett az Építészfórum által szervezett EDGE Fest előtt. A diskurzus élőben, a budapesti fesztivál pénteki napján rendezett kerekasztal-beszélgetésen folytatódik, ahol a Point Supreme társalapítójához további két Utópikus realizmusok cikksorozat szereplő csatlakozik: Paolo Carpi (Baukuh) és Ognjen Krašna (TEN).

A Point Supreme Architects irodát Marianna Rentzouval közösen alapítottátok. Ha jól tudom, Athénban közösen kezdtétek az építészeti tanulmányaitokat, majd Nyugat-Európában folytattátok – te az amszterdami (később Rotterdamba költöző) Berlage-ban, Marianna a londoni Bartletten tanultatok. Mesélj kérlek a korai évekről: hogyan találkoztatok, mennyire volt tudatos cél már a kezdetén egy közös iroda alapítása, milyen gondolatok mentén jött létre a Point Supreme?

Marianna és én alapszakos építészeti tanulmányaink során ismerkedtünk meg 1996-ban Athénban. Egy osztályba jártunk. Nagyon különböző társaságokban mozogtunk: én a kockákkal lógtam, Marianna a lázadókkal. Kezdetben randiztunk, anélkül, hogy közös szakmai terveink lettek volna. Diákként, friss diplomásként még nem dolgoztunk együtt, de érdeklődéssel és kíváncsisággal követtük egymás projtjeit. Majd valóban sokfelé utaztunk, mindketten ki szerettük volna próbálni magunkat különböző helyzetekben. Néha egy helyen éltünk, máskor külön. Gyakran látogattuk egymást. 2008-ban úgy döntöttünk, együtt hazaköltözünk Görögszországba. Csak ekkor merült fel a közös iroda lehetősége. André Breton munkájának tanulmányozása során találtunk rá a point supreme koncepciójára. Akkoriban nagyon érdekelt minket a szürrealizmus.

Mit lehet még tudni a fiatalkorodról? Milyen a családi háttered? Hogyan választottad az építészetet hivatásodként?

Egy Olaszországhoz közeli kikötővárosban nőttem fel, Patras-ban. Az édesapám textilbolt-tulajdonos, édesanyám festő. Fiatalként órákat töltöttem szövetek felhengerelésével, fakó színeiket és a textúrák variációit szemlélve. Művész szerettem volna lenni. Az építészet véletlenszerűen, éppen csak az érettségi előtt került a látóterembe, mivel a lány, aki akkoriban tetszett, építész szakra jelentkezett. Ennek az  afférnak köszönhetem, hogy építész lettem.

Mielőtt megalapítottátok saját irodátokat, számos építész műteremben dolgoztatok a 51N4E-től kezdve az OMA-en keresztül az MVRDV-ig. Mely személyek és stúdió-közösségek voltak a legmeghatározóbb szellemi hatások?

Számos élmény és személy formált minket. Ha egyet kellene kiemelnem, akkor Rem Koolhaas-t mondanám. Dobozon kívüli gondolkodása, és a szakmához való unortodox hozzáállása kifejezetten Marianna nem szokványos intelligenciájához passzolt remekül.

Rem Koolhaas hatása egyértelműen tetten érhető a korai munkáitokban, mint a Velencei Biennálén kiállított, Athén számára készített spekulatív terveitekben. Ezekben a projektekben az élet radikális átformálására törekedtek: a tőkefelhalmozás során létrejövő formátlan, ellenőrzött, unalmas városszövetbe ékelt nyers formák kompozíciójával teremtetek hátteret újfajta kortárs rítusok kialakulásának. Ez a hozzáállás –  a kapitalista város végtelen termelésre kárhoztatott jellegének ábrázolása és öncéljának problematizálása – merít Koolhaas három diáktársával (Madelon Vreisendorppal, Elia és Zoe Zenghelis-szel) közösen készített, az Exodus – or the Voluntary Prisoners of Architecture [Exodus – vagyis az építészet önkéntes rabjai] című 1972-es diplomamunkájából[1], és olyan szovjet avantgárd (város)építészeti tervekből, mint Mikhail Okhitovich és Ivan Leonidov disurbanizmus és lineáris város koncepciói.

Lassan eltelt két évtized azóta, hogy ezeket a radikális terveket megszültétek. Sikerült az utópikus hangvételű ötleteket az elmúlt időszakban konkrét tervek részeként továbbgondolnotok, és alkalmaznotok a Polykatoikia[2] realizmusával szemben?

Valóban, a szovjet avantgárd projektek és Rem Koolhaas korai munkái mindig is nagy hatással voltak a tevékenységünkre. Az épületek nem igazán érdekelnek minket. Sokkal inkább a város, és az emberek. Éppen a gazdasági válság idején tértünk vissza Görögországba, hogy felállítsuk az irodánkat, így munka nélkül maradtunk. Volt időnk a városról gondolkodni, és provokatív javaslatokat gyártani. Bizonyos szempontból szerencsénk volt: ez idő alatt projektjeink egy sorozattá formálódtak, és nagy ismertségre tettek szert Görögországban, ugyanakkor képessé váltunk definiálni építészeti értékeinket és céljainkat. Mikor konkrét megrendelések kezdtek érkezni, tudat alatt már olyan tervezési stratégiákat és ötleteket sikerült kifejlesztenünk, amelyek alkalmazhatónak bizonyultak léptéktől, programtól és bármely körülménytől függetlenül. Mindig vannak folyamat alatt álló projektjeink Athénban, és nagyon izgalmas látni, ahogy a városra vonatkozó koncepciók mutálódnak és mindig más-más – például kisebb léptékű, belsőépítészeti – projektjeinkben tűnnek fel. A megépült munkáink párhuzamba hozhatók a városi projektekkel: ez vált a 2022-es Chicagói Építészeti Biennálén kiállított tárlat – The Playfulness of the Real – témájává.

Az interjúra készülve átfutottam az OfHouses blogra készített családiház-válogatásotokat, melybe Tony Duquette vibráló eklektikus luxusvillájától Alvar Aalto markáns formai gesztusokkal szerkesztett – de visszafogottabb – modernista házán keresztül Alexandros Rodakis érzékeny, intuitív népi építészetéig szerepelnek precedensek. A referenciáitok sokféleségéről és – általánosságban – a tervezés során alkalmazott esztétikai nyelvetekről Pier Paolo Tamburelli On Bramante című könyvének No Style alfejezete jut eszembe. Tamburelli Donato Bramante építészeti hozzáállását a radikális stílusizmus [radical stylism] jelzővel illeti, és olyan kortárs építészet művelése mellett érvel, mely a reneszánsz építész nyomvonalán képes lehet a stílusokat felszabadítani jelentések és ideológiák alól, az összes stílust egyenlően elérhetővé téve mindenki számára.[4] Ez a szándék azt hiszem áthatja a Point Supreme gondolkodását is. Tamburelli egy későbbi fejezetben viszont az eklektikával szemben a klasszicista építészeti attitűd mellett érvel. Velős megfogalmazásában a klasszicizmus az építészeti hagyományok sokféleségéből realista szemlélettel, egyetemes célokkal igyekszik egységet alkotni. Az eklektika szigorú és merev műszaki racionalitásból indul ki, melyet új formák keresésével igyekszik sokfélévé tenni.[5]

Olvasatom szerint az OfHouses-ra gyűjtött házaitok (és egyben saját projektjeitek) grandiózus és heterogén terei a globalizált város unalomig ismert hulladékterének [junkspace] antitézisei. Ezeknek az épületeknek a sokszínűségen és nagyvonalúságon túl azonban van valamilyen ősi, misztikus, távoli, már-már túlvilági aurájuk is. Értelmezésem szerint, azáltal, hogy a tervezés során ezeket a referenciákat működtetitek, képesek vagytok megakadályozni egy könnyen felismerhető stílushoz (és a rárakódott ideológiához) való képzettársítást. Munkáitokat szemlélve arra jutottam, hogy számotokra ellentmondásosabb a viszony klasszicista és eklektikus építészeti hozzáállás között, nem foglaltok állást ilyen élesen egyik vagy másik mellett. Túlságosan kizárónak érzitek ezt a fajta dialektikus gondolkodást?

Egyetértek az olvasatoddal; a tervezés során – az építészeti referenciák kiválasztásakor – fontos számunkra a radikális inkluzivitás. Azzal is egyetértek, hogy oszcillál az építészeti attitűdünk klasszicizmus és eklektika között; de ahogy már korábban André Breton kapcsán kitértem rá, azt építészetünkkel a legfőbb pontot keressük.

Ez a saját munkamódszerünk: például egyszerre van erős görög identitásunk, de nemzetközi építészetet szeretnénk csinálni – hiszünk az ellentétek termékenységében. Egyébként Tamburelli – a már említett athéni projektjeink kapcsán – írt egy szöveget, ahol a munkánkat nem-modern modernizmusként jellemezte.

“Érdemes kihangsúlyozni a Point Supreme építészetének elkötelezett (egészen retró) modernizmusát. És tényleg, a repertoárjukban megtalálható a teljes modernista építészeti eszköztár: fehér falak, pillérek, szalagablakok, tetőteraszok. Ez az építészeti program – amely alighanem a görög modernista hagyományokkal, valamint Zoe és Elia Zenghelis azokhoz fűzött kommentárjaival lép párbeszédbe – azért különösen érdekes, mert a városnak egy határozottan nem-modern elképzelésén alapul, egy elkötelezett szürrealista hozzáállást képviselve."[6]

Hogyan alkalmazható ez a szürrealista művészeti megközelítés a kései kapitalizmus struktúrái között, ahol a tervezés során minden döntésnek megfeleltethetőnek kell lennie a kortárs funkcionális igényeknek és menedzseri elvárásoknak?

Egyáltalán nem könnyű. A trükk lényege, hogy a szürrealista működésmódot a használhatósági szempontok érvényre juttatásával kell alkalmazni; így az elsőre konfliktusosnak ható helyzeteket fel lehet oldani.

A munkáitok során gyakran használtok diagrammatikus rajzokat. A diagramoknak számos használati módja lehetséges. Az OMA a Seattle Library plasztikus tereinek formába öntéséhez például projektív diagramokat használt, hogy egy, a folyamatosan alakuló társadalomi igényekkel szorosabb összhangban működő, progesszív és hatékony könyvtárépületet képzeljen el. Egészen másfajta diagramot alkalmaz Giorgio Grassi és Aldo Rossi San Rocco névre hallgató lakónegyedtervében, mely esetén – valamilyen új forma feltalálása helyett – a városok fejlődése során kikristályosodó nyers és logikus térszervezési rendszerek, mélystruktúrák, típusok (mint keretes beépítés, folyosóra felfűzött terek, raszteres térháló stb.) kompozícióját tartják szem előtt. Kérlek mesélj róla, hogy ti milyen céllal használtok diagramokat, és hogy mit gondolsz az épített forma és a beköltöző élet közötti viszonyról. Mi a szerepe a formaadásnak a munkátok során? Érdekel benneteket valamilyen utópikus élettér előhívása?

A diagram az absztrakció egyik eszköze számunkra. Sok egymást kiegészítő technikával dolgozunk: rajzok, kollázsok, modellek, 3D, skiccek… A különböző módszereket egy tágabb reprezentációs folyamat részeként értelmezzük és használjuk, változatos lehetőségeket vizsgálva. A formaadás, azt hiszem, nem játszik fontos szerepet a munkánkban, sokkal inkább az érdekel bennünket, hogy kapcsolatot hozzunk létre kontextussal, történelemmel, várossal…

Egy fiktív építészeti projekttel [Archipelago Cities] hozzájárultatok a San Rocco magazin első lapszámához, és számos ponton kötődtök a kiadványban publikáló építészek generációjához. Mit tanultatok ebből a kollektív erőfeszítésből? Mely szövegek voltak a legnagyobb hatással rátok? Voltak olyan gondolatok, amik akár megváltoztatták a tervezői hozzáállásotokat, eltérítették szellemi röppályátokat?

Számomra a San Rocco projektjének legfontosabb aspektusa az elmélyült tudás és a laza hangvétel – ironiát és humort sem nélkülöző – termékeny egyvelege. A magas és az alacsony művészet keverése, vagy – hogy visszautaljak egy korábbi témánkra – a klasszicizmus és az eklektika kombinációja nagyon fontos számunkra. Közel érezzük magunkat ezekhez az Andy Warhol szellemi projektjében is tettenérhető gondolatokhoz.

Zárásként azt kérdezném, hogy jelenleg tanítotok-e valahol? Illetve szerinted milyen üzenetet fontos átadni fiatal építészhallgatók számára?

Ebben az évben kivételesen nem tanítottunk. Általában valós társadalmi problémákat vizsgálunk meg a diákjainkkal. Gyakran a kezdőpont a város, például a Columbián egyszer Athén partszakaszával foglalkoztunk, máskor pedig Santorini szigetével és az Airbnb problémájával. Lausanne-ben a régi athéni házakat és a városokban tapasztalható vízhiányt állítottuk a kutatás fókuszába. Milánóban Gio Ponti, Barcelónában Gaudi építészetében mélyedtünk el. Koppenhágában a trash érdekelt minket. Folyton változtatjuk a témákat és a léptéket, hogy különböző körülmények között tegyük próbára az építészeti módszerünket. Legfontosabb tanácsunk a diákok számára, hogy előítélet nélkül, nyitott szemmel működjenek.

Borenich Levente

Szerk.: Kusztos Júlia

[1] A diplomamunkához készített kollázsok és az építészek által írt forgatókönyv elérhetők a Socks internetes blogon. A projekt a Nyugat-Berlint körbekerítő falat értelmezi újra, London városára alkalmazva. A fal az önbebörtönzés általi szabadság feltételévé válik. A fiktív terv részeként – a kapitalizmus európai fővárosának élvezeteiről lemondva, annak béklyói alól felszabadulva – az önként elkülönülő közösség egy városléptékű börtön falai között találnak menedéket.

[2] A Polykatoikia koncepciója az 1930-as években született Athénban, a többlakásos társasházakat nevezik így. Hogy hogyan vált a görög főváros legnépszerűbb lakhatási modelljévé a Polykatoikia, lásd a Domus-on megjelent From Dom-ino to Polykatoikia című cikket, vagy részletesebb ismeretekért a City as a Project című könyv The Absence of Plan as a Project: On the Planning Development of Modern Athens: 1830-2010 című fejezetét.
Issaias, Platon in Pier Vittorio Aureli (ed.): The City as a Project. Berlin: Ruby Press, 2013. 288-329

[3] Borenich Levente: Utópikus realizmusok XVII. – NP2F & Point Supreme & Marion Bernard: IMVT minikampusz. Építészfórum, 2025. URL: https://epiteszforum.hu/utopikus-realizmusok-xvii--np2f-point-supreme-marion-bernard-imvt-minikampusz. Hozzáférés: 2025.05.27.

[4] Tamburelli könyvében így fogalmaz: “[...] a kérdés “Milyen stílusban építésünk?" [Bramante] számára teljesen képtelen, mivel az építészet egy, és a legfontosabb ami elmondható róla, hogy mindenki számára érvényes." Saját fordítás.
Tamburelli, Pier Paolo: On Bramante. London: MIT Press, 2022. 19

[5] Ibid. 53

[6] Saját fordítás, eredeti nyelven: “It is interesting to underline the committed (even a bit retro) Modernism of Point Supreme’s architecture. Indeed, you will find the complete modernist repertoire within their architecture: white walls, pilotis, fenêtre en longueur, toit-terrasse. This repertoire – that probably has to be understood in relation with the Greek modernist tradition and its interpretation by Zoe and Elia Zenghelis – is particularly interesting because it is founded on an entirely non-modern understanding of the city that is represented with a committedly surrealist repertoire."
Pier Paolo Tamburelli in Athens Projects, Treatise Series. Chicago: Graham Foundation, 2015.