Siracusa - Basilica santuario Madonna delle Lacrime: Francia vagy olasz brutalizmus?

Nálunk Magyarországon minden csoda három napig tart... A szicíliai Szirakúzában 1953. augusztus 29. és szeptember 1. között négy napig tartott, amikor egy fiatal házaspár nászajándékba kapott Mária képe könnyezni kezdett. Pillanatok alatt tudomást szerzett az eseményről, mobil és Facebook hiányában is, a fél város, és hatalmas tömeg lepte el a környéket. A kép elött állva állítólag béna karok megmozdultak és súlyos betegek meggyógyultak. A szkeptikusok és a tudósok figyelmeztetése ellenére az egyház a csodát véglegesítette, hivatalosan is égi jelnek nyilvánítva a jelenséget, melynek emlékére felépítettek egy hatalmas templomot. Igaz, az 1955-1957 között lebonyolított nemzetközi építészeti pályázaton győztes, friss diplomás francia építészpárosnak, Michel Andraultnak és Pierre Paratnak 37 évet várniuk kellett tervük megvalósulására.

Lampert Rózsa építészmérnök írása

Itáliában az éppen illetékes minisztérium minden évben kiad egy hosszú jegyzéket [1] az előző év nemzeti érdekű, közbeszerzési eljárás keretében zajló befejezetlen beruházásairól, amelyek uniós vagy központi költségvetési támogatást kaptak. 2022-ben 372 ilyen projektet soroltak fel, amelyből messze kiemelkedik Szicília a maga 138 késésben levő munkájával. Valle d’Aosta, Trento és Bolzano tartományokban természetesen minden határidőre elkészült.

Ebből a jelentésből is világosan látszik, hogy Itáliában a dél felzárkóztatása érdekében még mindig van mit tenni. Így igazán nem meglepő, hogy a háború után, az 1950-1990-es években a szirakúzai Madonna delle Lacrime templom felépítése is jócskán elhúzódott. A majd 40 évnyi késlekedés azonban nem magyarázható kizárólag a déli halogató mentalitással, a fejletlenebb technológiával, a képzetlenebb munkaerővel és a szűkebb anyagi forrásokkal. Úgy tűnik, hogy a győztes építészeti pályázat 100 méter magasságot jóval meghaladó hatalmas templomát, az egyházon kívül, kezdetben szinte senki sem támogatta. Nem akarta ílyen formában megvalósítani sem Szirakúza lakossága, sem az építési és műemléki hatóság.

Pedig a Madonna négynapos, 58 alkalommal ismétlődő, könnyezése után az események gyorsan és meglepően szervezetten követték egymást. A helyszínen rengeteg ember megjelent, köztük filmesek és fotósok [2], a könnycseppeket begyűjtötték és tudományos vizsgálatnak vetették alá, valamint egy képregényt is kiadtak a csodáról. Az év végére a 300, emberi ésszel megmagyarázhatatlan csodás gyógyulást is elemezték, a Madonna segítségének tulajdonítva azokat. Szinte az első pillanattól kezdve prioritás volt egy emlékkápolna felépítése, melynek alapkövét 40 ezer hívő jelenlétében 1954 májusában le is rakták a város új lakóövezetének és a Régészeti Múzeumnak kijelölt terület mellett. 

Úgy tűnt, hogy a háború utáni Olaszország újjászületésének első éveit kísérő Mária-csodák korszakában, hamarosan Szirakúza is birtokba veheti a saját zarándokhelyét. 

3/54
A Hatalmas tömeg a Via degli Orti di San Giorgio 11. számú ház előtt 1953. augusztus 31-én, / Fotó: it.m.wikipedia.org/wiki/madonna / és a szirakúzai könnyező Mária-kép, Fotó: Wikimedia Commons és

A nemzetközi építészeti pályázat 1955-ös kiírása idején az olasz építészek körében ismert lehetett Pierre Vago, 25 ezer főt befogadó, lourdesi Szent X. Pius bazilikaterve /1955-1958/, ugyanis a majdnem teljes egészében föld alatt létesülő, ovális, 191 x 61 méteres, előfeszített látszóbeton szerkezetű tér kialakításában Pier Luigi Nervi is közreműködött. A szirakúzai panoráma, valamint a Neapolis és Ortigia műemléki környezete védelmében, az olasz építészek közül többen követték voltna a lourdesi példát. Valamelyik már korábban feltárt és bemutatt szentélyhez kapcsolódó, földalatti megoldásban gondolkodtak. Az egyház azonban emblematikus, szemet gyönyörködtető szimbólumot akart; olyat ami a kereszténység és az iszlám között mindig is határvidéken fekvő Máltáról is látszik.

Így többlépcsős bírálat után 1957 márciusában, a 17 különböző országból beérkezett 100 pályamű közül, az egyház elvárásainak leginkább megfelelő tervet hirdették ki győztesnek. Ez volt Pierre Parat és Michel Andrault [3], az Isten felé emelkedő emberiség metaforáját megjelenítő, kétszintes, kriptát és felső bazilikát tartalmazó munkája. A Bíráló Bizottság a döntését a projekt nemes és modern megfogalmazásával, a város panorámájába illeszkedő formai és a nagyszámú hívő befogadását lehetővé tevő alaprajzi kialakításával indokolta. A terv csonkakúp alakjára többféle jelentést is megfogalmaztak: könnycsepp hull az égből, világítótorony, ami Máriával azonosítható, Jézus kikötője felé vezető sátor stb...

7/54
Modellfoto a győztes pályatervről, Fotó: SiciliaCultura

Sajnos a győztes pályamű nem szerepel a projektről szóló beszámolókban, valószínűleg egyházi levéltárban őrzik valahol, a többi pályaművel együtt. A mellékelt képek modellfotók, amelyeket a francia tervezők készítettek és a pályázat lebonyolítása után, az egyház által megjelentetett rövid kiadványban szerepeltek. Úgy tűnik, hogy 40 év huzavona után az embereket ma már egyáltalán nem érdekli milyen volt a kezdet. A többség számára az a legfontosabb, hogy az épület végre felépült, földrengésbiztos, elég nagy, a kezdeti beázások is megszüntek, és nem utolsó sorban, jelentős építészeti siker. [4]

Ehhez az ideálisnak mondható állapothoz azonban nagyon hosszú út vezetett. Az 1957-es Bíráló Bizottsági döntés még egyházi körökben sem aratott teljes sikert, az olasz építészközösség pedig rendkívül csalódott volt. Az építészeti és műemlékvédelmi szakértők is fenntartásukat fejezték ki. Viták és veszekedések kezdődtek a város panorámáját „elcsúfító" 100 méternél magasabb, hatalmas objektum miatt. Mindez odáig fajult, hogy az illetékes minisztérium a tervezési területre korlátozásokat, ideiglenes építési tilalmat vezetett be. Ezek az incidensek hátráltatták, egy időre meg is akadályozták a munkakezdést. Az építkezés csak azután kapott zöld utat, hogy az építészek jelentősen (20, illetve 40 méterrel) csökkentették az épület magasságát, két tervvariációval is prezentálva a változásokat. 1964-ben, az építkezések idején a főmérnöki feladatokat is ellátó, főleg hídtervei miatt híressé váló Riccardo Morandi [5] olasz statikus mérnök is csatlakozott a tervek véglegesítéséhez. Így 11 év elteltével, 1966-1968 között megépülhetett a köralaprajzú, 80 m külső átmérőjű, 3 ezer fő befogadására alkalmas, teljes egészében vasbeton szerkezetű kripta. Belső terében elhelyezték az addig ideiglenes helyen őrzött Mária képet, bemutatták az ásatások során felszínre kerülő ókori romokat (Kr.e. VI. századi lakónegyed, útszakasz, bizánci hypogeum stb...) valamint kisebb múzeumokat is kialakítottak (pl. a gyógyulások miatt feleslegessé vált segédeszközök, mankók, botok, protézisek gyűjteményét).

9/54
A kripta belső tere /Fotó: Wikimedia Commons/ Fogadalmi letét, mankók, protézisek gyűjteménye a kriptában /Fotó: it.m.wikipedia.org/wiki/madonna/

A 103 méter teljes magasságú (terepszinttől 93,4 méter) és 71,4 méter átmérőjű felső szentély építését csak húsz évvel később tudta az egyház elkezdeni. Főleg pénzügyi problémák akadályozták a folytatást, de a túl modernnek tartott épülettel szembeni ellenszenv sem csitult. A lakosságot az új tervvariációk sem győzték meg, mivel féltették a forgalom növekedése és a sok új építkezés miatt egyébként is súlyos veszélyeknek kitett városi környezetet. Vasbeton-szörnyetegként, vagy leesett, fordított fagylalt-tölcsérként emlegették az épületet. Közben azért a tervek folyamatosan fejlődtek és alkalmazkodtak az időközben változó földrengés-biztonsági előírásokhoz. A fokozottan rengésveszélyes területen embertpróbálóan nehéz feladat volt a rendkívül magas, a földszinten körben konzolokra függesztett kápolnasorral is bővített épület szerkezeti állékonyságát biztosítani. A huszonkét acélgolyó, amin az épület áll, megfelelő és meggyőző védelmet biztosít erős földrengés esetére is, de a szerkezetek karbantartása drága és körülményes. 

A tervezők igyekeztek meghallgatni és ahol csak lehetett figyelembe is venni a lakosság jogos kritikáit, de az épület sokkal kisebb nem lett. Az eredeti elképzelés szerint is monumentális hatásra törekvő, de könnyed, ernyőszerű épület Riccardo Morandi szerkezeti és kiviteli terveinek készítése közben kezdett egyre inkább a brutalista stílusjegyeket felvenni, a szinte teljesen zárt tömeggel, a látszóbeton felülettel, a hatalmas konzolokkal és erőteljes bordázattal. Mivel Morandi folyamatosan együtt dolgozott a franciákkal, Pierre Parat és Michel Andrault győztes művének szigorú, de kívül-belül szoborszerű esztétikája töretlenül megmaradt. A hatalmas méret mellett, ez a kicsit ridegnek és sterilnek tűnő, mindenféle díszítést nélkülöző formálás is messzemenően hozzájárult az építésztervezők szándéka szerinti lenyűgöző, csodálatot kiváltó látvány eléréséhez. A maga korában merész és innovatív design, új értelmezéseknek nyitott teret a szakrális építészetben. Az „építészet-szobrászat" a két francia építész ANPAR stúdióban végzett későbbi munkáit is meghatározta.

A kupola szerkezete huszonkét darab V-alakú, az alsó harmadban enyhén megtört, előfeszített bordából áll, amelyek vízszintesen nyolc, szintén előfeszített, gyűrűhöz kapcsolódnak, melyek mérete felfelé fokozatosan csökken. A betonbordák külső élén, a gyűrűk között ritmikusan elhelyezett ablakcsíkokon keresztül a szentélyben tartózkodók felé áramlik a fény, változatos, szuggesztív játékot vetítve nemcsak a kupola belső felületére, de a padlóra is.

Hat-hét méter kiülésű, konzolok nyúlnak körben a szerkezet elé, szám szerint huszonkét darab. Ebből tizenhat a belső térhez csatlakozó kápolnák tetejét képezi, a további hat, a bejáratok feletti előtetőként szolgál. Mindegyik kápolna padlója acélszerkezettel van a konzolokra függesztve. A fából készült zsaluzat nyoma eredetileg kívül is látható volt, de a későbbi felújítások során szinte teljesen eltűnt; a belső térben viszont nagyrészt megmaradt. A zsaluzat izgalmas textúrát ad a kupola és a kápolnák felületének, éles kontrasztot képezve a sima fehér márványpadlóval és az oltárral.

A hatezer ülőhellyel és tizenegyezer állóhellyel rendelkező felső szentély 1988-1994 között épült meg. Az épület tetején a világítótorony helyett, az eredeti könnyező kép Madonnájára utaló szobor kapott helyet, ami az épület magasságcsökkenése miatt Máltáról egyáltalán nem látszik. A szentély számos értéke és műtárgya közül kiemelkedik a könnyeket tartalmazó ereklyetartó és a csodatevő Mária-kép. A szentélyt 1994. november 6-án II. János Pál pápa avatta, illetve szentelte fel, 2002-ben pedig basilica minore (kisbazilika) rangra emelte. 2019-ben a Szicíliai Püspöki Konferencia regionális szentéllyé nyilvánította.

1987-ben Vivian Domenici antropológus a következőket írta:

„A tudósoknak igazuk van, amikor bebizonyítják, hogy egy kis só és egy szobrocska elegendő a csodák szimulálásához, amelyek hívők millióit vonzzák, de ez nem vet véget a csodákba vetett hitnek. A csodák táplálóbbak, mint a kenyér, amire az emberek már a barlangokban rájöttek. Minden civilizációnak és minden időnek megvoltak a maga csodái. Mi katolikusok, Jézus arcát látjuk az ablaküvegen és a síró Madonnát a képeken és a szobrokon." 

A Basilica santuario Madonna delle Lacrime Szicília fontos és felkapott, a vallási turizmus szinte kötelező zarándokhelye lett. Olyan évfordulók és más ünneppi alkalmak bőven vannak melyekhez a nagyobb rendezvényeket lehet igazítani (könnyezés, alapkőletétel, a kripta és a felső templom felszentelése stb...), lehetőleg olyan időszakban, amikor egyébként kevesebb turista érkezik a szigetre, nyaralás, városlátogatás és egyéb céllal. Így a már úgyis meglévő szálláshelyek elegendőek és újak létesítése nem terheli tovább a város infrastruktúráját. Nekem volt alkalmam elcsípni tavaly ősszel, a felszentelés november hatodikai, két hétig tartó ünnepkörében egy vasárnapi szentmisét. Így láttam az épületet igazi „használatban", legalább tízezer hívő részvételével. A jelenlevők fele kerekesszékben kísérővel érkezett az ország különböző területeiről. Megható volt látni az egymást ismerősként üdvözlő és a Madonna segítségében reménykedő embereket.

Az elmúlt harminc évben a helyiek nagy része is megbarátkozott a hellyel vagy a helyzettel, melynek nemcsak a spirituális oldalát fogadták el, de az épületet is megkedvelték. Mikor a városban sétálgattam többen is felhívták a figyelmemet arra, hogy "nézze a Madonna innét is látszik"!  És valóban, számos helyről előbukkan. Biztos az épület formája, kialakítása teszi, de szinte egyáltalán nem zavaró Szirakúza panorámájában. (Nem úgy mint a mi 143 méter magas MOL tornyunk, Budapest városképében.)

Természetesen vannak jogos szakmai kritikák is. A kripta építésekor feltárt ókori emlékek belső téri helyreállítása után sajnos a restaurálások nem folytatódtak; a feltárt dél-keleti romterülettel nem történt semmi, a felszentelés óta, immár harminc éve, gyakran félméteres gazban áll.

A zarándokok nagy száma miatt az épület körül elég nagy felületet leburkoltak a régészetileg fontos területből is. A hatalmas és súlyos épület alapozásakor pedig számos, a kutatások során felszínre hozott ókori lelet és falmaradvány betonba lett ágyazva, ami legjobban az ott dolgozó régészeknek fáj. A szentély magányosan áll, vizuálisan és fizikailag is (kerítésekkel) el van választva környezetétől, a Régészeti Múzeumtól és annak építése során feltárt és bemutatott ókori szentélyektől. A Neapolis romterülete sincs messze, de nincs semmilyen kapcsolat a két hely között és a gyalogos megközelítés is elég bonyolult, nehézkes. A múlt, jelen és jövő párbeszédén még van mit javítani ezen a helyszínen is.

A kivitelezési munka minőségével is sok probléma volt. A nyersbeton felületeken a szerkezet vasalása rövid időn belül megjelent és sok helyen be is ázott a fedés. Állítólag a sós tenger közelsége játszott döntő szerepet abban, hogy a pusztulási folyamat, a felületek korroziója ilyen hamar megindult. Így a felszentelés után már 10 évvel a teljes külső nyersbeton felületet javítani kellett, a káros hatásoknak ellenálló anyagokkal.

Azt nem tudom, hogy brutalista stílusjegyei miatt ennek az épületnek szüksége van-e mediterrán növényzet általi humanizálásra, mindenesetre Nino Attardo [6] tájépítész színpomásan virágzó, számomra ismeretlen, a magnóliához kicsit hasonló fa, illetve bokorválasztása és telepítése telitalálat. Ez a csodálatos színvilág, háttérben a világosszürke, napfényben majdnem fehérnek tűnő épülettel, írtó jól néz ki. Aki ezt a csodát is látni akarja november közepén menjen Szirakúzába.

Magam részéről a Madonnát, ezt a meglehetősen nagyra sikeredett, ámbár szerethető brutalista szobor-épületet Michel Andrault, Pierre Parat, Riccardo Morandi és Nino Attardo közös alkotásának tekintem, akkor is ha tudom, hogy a létrehozásában nem egyforma mértékben és felelősségel vették ki részüket. 

Lampert Rózsa építészmérnök

Köszönöm Francesco Santalucia /építész, táj-és műemlékvédelmi szakértő/ a SiracusaCultura nevű újság szerkesztő-igazgatójának az információkat és a modellfotókat

Jegyzetek:

[1] https://www.ingenio-web.it/articoli/opere-incompiute-sono-372-in-tutta-italia-cinque-in-meno-rispetto-all-anno-precedente/

[2] Nicola Guarino fotós állítólag 300 fényképfelvételt készített a könnyező Madonna képről, de számos amatőr kép és film is készült, amelyek legnagyobb részét a szirakúzai Érseki Kúriában őrzik.

[2] Pierre Parat (1928-2019) és Michel Andrault (1926-2020) francia építészek; 1955-ben diplomáztak a párizsi Ecole des Beaux-Arts-ban. Tanulmányaik befejezése után számos nemzetközi pályázaton elindultak. Miután megnyerték a szirakúzai versenyt, híresek lettek és rengeteg megbízást kaptak, főleg kollektív lakóegységekre. Megalapították az ANPAR Stúdiót, ami 1955-1995 között működött. Szobor-építészetként is jellemzik formavilágukat, híresek piramisként emlegetett cellaházaik és üveg valamint acélkockás lakótornyaik. Legismertebb munkájuk a Paris-Bercy Sportközpont. 

[3] További kutatások lennének szükségesek a pályázati tervek, főleg a győztes terv megtalálására. A tervezők hagyatékában vagy valamelyik egyházi levéltárban biztos fellelhető lenne. A későbbi tervvariációk is sok információval szolgálnának a brutalista stílusjegyek francia előzményéről, vagy annak bizonyításáról, hogy főleg a szerkezetépítés kényszerítette ki azokat, amiket azután közösen elfogadtak és formálták az épületet monumentálissá és szoborszerűvé. 

[4] Riccardo Morandi (1902-1989) 1927-ben szerzett diplomát mérnökkaron a római Sapienza-Universitá di Roma egyetemen. Tervező, kivitelező, nagyméretű (hidak, tetők) és előfeszített vasbeton szerkezetek tanulmányozásának és alkalmazásának úttörője. Colleferroban megvalósította Le Corbusier álmát, 1936-1939 között, egy egész várost tervezett és épített. Hidjainak, épületeinek se szeri se száma. A római, a firenzei és a floridai egyetemen is tanított. Munkássága semmiben sem marad el Pier Luigi Nervitől, őt a nagyközönség mégsem ismeri. Szakmai körökben ellenben rendkívül tisztelik.

[5] Nino Attardo szirakúzai tájépítész, az olasz tájépítészeti szövetség elnöke 2019-2022 között. Nagy szerepet vállalt az egyetlen dél-olaszországi tájépítész szak 2019-es létrehozásában, Palermóban.