Nézőpontok/Kritika

Ketten egy új könyvről - Vidor Ferenc: Képek és képtelenségek a városok világáról

2005.05.12. 12:30

Miklóssy Endre: Arc és képVargha Mihály: Az urbanisztikán innen és túlTerc Kiadó, Budapest, 2005. 416 oldal, fekete-fehér fotókkal, 2800 Ft

Terc Kiadó, Budapest, 2005. 416 oldal, fekete-fehér fotókkal, 2800 Ft


Miklóssy Endre: Arc és kép

A "képtelen" szó a legtöbb európai nyelvben a latin "absurdus"-ból származik, aminek az eredeti jelentése tompa, süket. A német szó "Unsinn" más eredetű, és azt jelenti, hogy nem érzékelhető. A magyar szó viszont azt jelenti, hogy nem lehet róla képet alkotni, miközben ami valóságos, annak mindig kell legyen képe is. Az eltérő fogalomalkotás kiválóan megvilágítja azt a dichotómiát, amit a mi ázsiai nyelvünk és az európai nyelvek között Karácsony Sándor állapított meg: a magyar nyelv objektív és szemléletes - ami képtelen, az valamiféle szinonimája a lehetetlennek, a nem igazán létezhetőnek - szemben a szubjektív és elvont európai gondolkodásmóddal, ahol a fogalmat az érzékelhetőség hiányából vezetik le. Sőt, még tovább is mehetünk. A "kép" minálunk arcot is jelent ("képen vág", "van képe hozzá" őrzi még ma is a szavunk járása). Tehát: a képtelenség ellen fordítható "kép" nem más, mint az arc, vagyis a személy.

A XX. század Vidor Ferencet is, mint embert és mint szakembert - fölötte gyakran szembesítette a képtelenséggel. Ő pedig ilyen helyzetekben mindig a képhez folyamodott. Mit jelent ez a mi észjárásunk szerint? Anteus, a görög mitológia hőse legyőzhetetlen, amíg meg tudja érinteni a földet. Akkor tudják csak megfojtani, amikor felemelik a földről, és így belevész a "lila ködbe", ahogyan Hamvas Béla mondotta. Vidor viszont mindig is érintkezni tudott a "földdel" - vagyis a konkrét feladattal és az emberi személyiséggel.

Az életmű, amiről e kötet számot ad, besorolható az "urbanisztika" nevezetű tudomány körébe. Ezt aztán, még aki netán hallott is róla, hamar elkönyveli mint valami obskúrus vagy netán éppen fölösleges spekulációt. Pedig hát mindenki valamilyen településen lakik, és ha egy cseppet is érdekli az, hogy hol és hogyan, máris "urbanistává" vált. Persze nem mindegy az, hogy milyen szinten. A város ugyanis, a benne folyó emberi tevékenységekkel, a maga áttételein át eljut fizikai értelemben a földgolyóig, sőt az univerzumig, szellemi értelemben meg a metafizikáig. A kiindulási pontja viszont - éppúgy, mint a végső célja - nem más, mint az ember. Enciklopédikus tudást igényel tehát, és ezért Vidor az élete és a szakmai működése folyamán valóságos személyes urbanisztikai lexikonná fejlesztette magát. Ez a könyv kiváló mutatvány e fél évszázados tevékenységből.

Az enciklopédia olyasvalami, amit ugyan tovább lehet bővíteni-fejleszteni, de mit sem ér az egész, ha a szócikkeit 5-10 évente át kell írni, a napi követelményeknek megfelelően. (Lásd például a hajdani Nagy Szovjet Enciklopédiát vagy még inkább A bolsevik párt rövid története című, a szereplőihez hasonlóan hányatott életű brosúrát). Vidor "szócikkeit" ellenben sohasem kellett átírni. Üdítő a mi világunkban, hogy évtizedekkel ezelőtti írásokat minden változtatás nélkül le lehet ma is közölni. Ennek a titka elméletileg egyszerű, úgy mondják, hogy "szakmai morál", ez az, amit Nietzsche intellektuelle Redlichkeitnak nevez. Így és csakis így lehetett felépíteni ezt a rendkívül homogén életművet. Amely mindazonáltal enciklopédikusan szerteágazó. A keresztény antropológia mellett kiterjed a keleti metafizikára és a modern európai természettudományra is. Hogyan lehet mindezt egységbe fonni? Az elmélet szintjén sehogy. A praxis viszont megkísérelheti.

Az újkor ismeretelméleti alapmondata, Galilei megfogalmazásában, hogy "a természet könyvét a matematika nyelvén írták". A tudós ezért sorban egymás után elemeket rendez; modellt alkot, az egyszerű elemre visszavezetve; elméletben foglalja össze az eredményt; elméletét a valóságra vetíti, és ezáltal átformálja azt. Ezt mondják analitikus világszemléletnek, ami egy evidenciából ekképpen eljut a világ komplexitásáig. Közben azonban darabokra szakad, mert a világ ekképpen a szakemberek, a specialisták kezébe kerül. Az ironikus meghatározás szerint a jó specialista már mindent tud a semmiről. Csakhogy ő is az egészben él, és mélységes szakismereteit könnyen összetévesztheti az Egész ismeretével. Ez az a torzszülött, akiről Nietzsche beszél, aki csak egy hatalmas orr, fül vagy egyéb testrész, mégis úgy viselkedik, mintha egész ember volna. Ennek a szemléletnek a nyilvánvalóvá lett tarthatatlansága hívta életre azt az ellenkező szemléletmódot, amit "holisztikának" mondunk, és ami felejthetetlen öreg barátunk, Kiss Pista bácsi - dr. Kiss István jogász, akiről Vidor a könyv végén, többek mellett, külön megemlékezik - szavával azt jelenti, hogy látjuk a fát is és az erdőt is. Aki a világot alakítani óhajtja, annak nyilván efféle lénynek kell lennie, látnia kell a részt és az egészet is. De hogy lehetséges ez?

Vidor analógiája az urbanisztika felépítésére a képzőművészetből származik: ez a montázs. Valamiféle olyan szervező elv, ami nem akar úrrá lenni az elemein, mint a klasszikus festészeti kompozíció, meghagyja őket saját lényükben, saját törvényeikben, azonban ezek fölött kívánja rendezni őket. "A montázs specifikuma, hogy a komponensek előzőleg kialakult totális létükkel, mint egészek lépnek be az alkotás rendszerébe és önállóságukat meg is őrzik" - hivatkozik Vidor Mezei Árpád elméletére (161. o.) és tágítja ki rögvest a szűk értelemben vett esztétikai szemléletet a várostervezés egész gyakorlati diszciplínájára. "Hiper-rendszerről" kell itt beszélnünk, valami olyanról, ami nem az elemeket, hanem a "rendszereket" rakja valamilyen összefüggésbe. Persze a montázs lehet jó is, rossz is. Hogyan legyen jó? - ez az urbanista számára nem pusztán elméleti kérdés, hanem a mindennapi munkájának a lényegéhez kapcsolódik.

Példaként szolgálhat 1994-es szereplése a városok növekedéséről tartott Cape Town-i világkonferencián. A személyes kihívása itt az volt, hogy mit mondhat ő a világ minden tájáról összesereglett urbanistáknak, akik a saját problémáikat nyilván igen jól ismerik, és akiknek a problémái egymástól olyannyira különböznek? Úgy oldotta meg a feladatát, hogy nem konkrét dolgokról beszélt, hanem megfogalmazott egy sor dichotómiát a városfejlesztéssel kapcsolatban: holista-specialista; demokratikus-autoriter; közérdek-magánérdek; laikus-szakember; szabályozás-anarchia; érték-érdek; kooperáció-kompetíció; ökonómia-ökológia; térbeliség, időbeliség-döntésstruktúra; reális-virtuális; profán-szakrális. Az ellentétes egységpárok hangsúlylehetőségeiből levonható követelményeket - és következtetéseket - vázolta fel.

Ezeket a kérdéseket nem lehet úgy eldönteni, mint azt, hogy például találkoznak-e a párhozamosok. Hanem ezek a kérdések a praxisban, a városfejlesztés munkájában nap mint nap megoldandók. A puszta felvetésük pedig, amit Vidor tett, megnyithatja egy tévesnek bizonyuló evidencia börtönajtaját. Ahogyan az informatikusok szerint információ csak információból származhat, úgy gondolat is csak gondolatból.

Vidor Ferenc könyve úgy inthet valamennyiünket illő szerénységre, hogy problémamegoldásaink során a kellő alázatra is szert tegyünk. Az elmúlt fél évszázad Magyarországon ennek a szemléletnek enyhén szólva nem éppen kedvezett, és a szerző személyének se túlzottan. Ez politika, amit jobb lenne hagynunk, még ha az nem is hagy békén minket. Nem is hagyhat persze, hiszen maga az "urbanisztika" szó sem más, mint a görög "politika" szó latin megfelelője, és amit magyarra talán "a városlakók közös ügyei" címen lehetne fordítani. Túl azon, hogy mennyire másképpen is lehetett vélekedni a közös ügyekről, mint azt a politizáló hatalom tette, van még egy legalább annyira fontos meghatározója a helyzetnek. Hiszen mint említettük, a specialisták világkorszakát éljük, akik egymással legfeljebb veszekedni képesek, eltérő és össze nem egyeztethető kiindulási alapjuknál fogva. Szükséges, egyre szükségesebb a monológ feladása, vagyis utasítás és kinyilatkoztatás helyett az értelmes párbeszéd. Vidor Ferenc ebben egyedülálló szerepet töltött be, hiszen nemcsak "testet öltött enciklopédia", hanem egyszemélyes urbanisztikai intézmény is volt évtizedeken keresztül. Ez a kötet betekintést nyújt e szerteágazó munkásságba is.

Fintora a sorsnak, hogy noha megdőlt a monológra épült politikai rendszer, felcsillantván a reményt a jövőt építő párbeszédre, akkor érte minden eddiginél nagyobb csapás az emberek közötti kapcsolatrendszert. Erősen csökkent az egymásra figyelés, és szinte elenyészett az urbanisztika, holott mindennél nagyobb szükség lett volna rá. De a történtek az urbanisztika érdemi fontosságán mit sem változtattak. Legyen ez a kötet a kibontakozásnak a lépcsőfoka, kívánom ezt mindannyiunknak.


 

Vargha Mihály: Az urbanisztikán innen és túl

Vidor Ferenc arra tesz kísérletet, hogy elénk tárja az urbanisztika architektúráját. Vagy fordítva - az architektúra urbanisztikáját? A lényeg, hogy két szorosan összetartozó fogalomról van szó, amit az élet kapcsol egybe - ember és épített világának közös élete -, képtelenség őket szétválasztani. De látva a szédületes sebességgel burjánzó városkonglomerátumokat, miközben mindenféle ismeretanyag is egyre bővül, szinte lehetetlen együtt, egységben érzékelni akár az architektúrát, akár az urbanisztikát. Tömören erről, ilyesmiről szól a szerző izgalmas összefoglaló műve, aminek címe is hasonló, teljességre törekvő megfogalmazás: Képek és képtelenségek a városok világáról.

A kötet egyik fejezetcímét - Az architektúrától az urbanisztikáig - szándékosan tettem át birtokos formába: az architektúra urbanisztikája. A két "idegen" szó így, szoros párban egyszerre érzékeltetni tudja bizonytalanságainkat, ráadásul pontosan kifejezi, hogy az egyre gyorsuló, táguló - azaz tárgyakkal, információkkal telis-telezsúfolt - világban milyen elképesztő iramban nőnek az emberek közötti differenciák, átláthatatlan és áthatolhatatlan szövedékké válnak a függőségi viszonyok. Mindez óhatatlanul a birtoklás fokozott megjelenését hozza magával, még a nyelvben is. Bár Vidor a kleptokrácia fogalmát inkább egyes országok általánosabb társadalmi-politikai-gazdasági sajátosságaként értelmezi, és könyvének Budapest fejezetében csak utal egyes visszásságokra, az architektúra léptékénél maradva hadd konkretizáljam: "A művelődés háza" (Sárospatak), "A közművelődés háza" (Tatabánya) az 1980-as években még csak ártatlannak tűnő előzmény volt, a fővárosi "Művészetek Palotája" azonban már maga a kleptokrácia modellértékű túlburjánzása.

Ami a globalizáció fogalmát illeti a jelenkor megragadására, sokak szerint inkább pejoratívnak vélt értelme erősen egybecseng a kleptokráciával. Rettenve figyeljük a globalizálódó világot, amiből egy pillanatra sem szeretnénk kimaradni, és egymást is kergetjük bele folyvást. Szorosan idetartozik Vidor Ferenc egyik "rögeszmésen" sokszor használt szava, a holisztika, ami az ő tevékenységét, törekvéseit oly híven jellemzi. Csakhogy ha a világ mai gondjaira a holisztikát hozzuk elő, azt sokan alig értik, talán még jobban megrettennek tőle, mint a globalizációtól. Pedig milyen egyszerű: a teljesség felé kell törekednünk. Gyakran fel is bukkan a teljesség szó a kötetben, és felbukkan vele Weöres Sándor is, aki tündökletes példát mutatott, hogyan közelíthető a teljesség a szellem útján, miként lehetünk holisztikusak. A kötet hét fejezetéhez rendelt rövid mottók közül az egyik éppen Weörestől vétetett, mellette pedig talán még az első vág egybe leginkább a könyv, vagyis a szerző holisztikus szemléletével: "..az egésznek a tudója tudja a részletet is, de aki csak a részletet ismeri, annak fogalma sincs az egészről." (Lukianosz)

Hasonlóan holisztikus volt már Vidor Ferenc korábbi tanulmánykötete, Az építészeten innen és túl - A technétől az urbanisztikáig (1994, ebből több írása most is olvasható), és az általa szerkesztett, 1979-ben kiadott Urbanisztika kötet. Annak általa írt bevezető tanulmányát idézi a jelen kötetben, bár most kimaradt Az urbanisztika teljességszimbolikája című fejezet mottója: "...a városokban az új nemzedék a maga dinamikája szerint változtat a környezeten, bontva, toldva, építve, de lényegében folytatva egy régi, olykor sok százados folyamatot, melyben a város, különösen hosszú idő alatt sokat változott, de valahogy mégis azonos maradt önmagával, mint fejlett vagy elöregedett fa a csemetével" - írta Fülep Lajos.

Azért maradt volna ki, mert már nem aktuális? Képtelenség lenne az átörökítés, totális a képszakadás - nincs már meg a kontinuitás lehetősége a nemzedékek között? A teljességszimbolika mégis azt sugallja, hogy - ha iszonyatos buktatók árán is -, de az átörökítés mégis rendre bekövetkezik. Bár tudunk elpusztult ősi városokról - vannak róluk képek. A teljesség elérése persze képtelenség: tündérkép, de éppen ettől izgalmas. Vidor Ferenc pont ezt a tündérképet keresi, kergeti nem csupán szóban-írásban, hanem a szó szoros értelmében képekben is. Korábban nem csak előadásain használta fotóit, számos kiállításon is bemutatta ezeket. A kötetet is saját felvételei illusztrálják a világ sok sarkából, ahol például professzorként, előadóként megfordult. Láthatunk képeket felhőkarcolókról, elpusztult ázsiai városról, régi-mai afrikai településről, de vannak a könyvben absztrakt, izgalmas talált képek is. Megható a borítón látható gyerekrajz a városról, főképp, amikor a kötetben több más rajzzal visszatér a zárófejezetben. Igen érzékletes a legutolsó lapon egyetlen fotó, egy nagy bronzkéz két ujján egyensúlyozó teljes emberi figura - és rímel a kötet elejének önárnyképeire.

Vidor holisztikájában fontos szerepet kap az etimológia is. Etimosz-logosz az igazság logosza, szabadon fordítva az igazság útja, annak keresése, jegyzi meg könyvében. A kötetben bőven kifejtett urbs szókörhöz kapcsolódva hadd jegyezzem meg, hogy az urbanität udvariasságot, városiasságot jelent (egy 1854-es, idegen szavakat magyarázó kézikönyvecske szerint, deákból, azaz latinból eredeztetve). Korábbi harciasságát szelídítve, Vidor Ferencet ezúttal udvarias emberként ismerhetjük meg, aki kritikai észrevételeit olykor amolyan filozófiai köntösökbe öltözteti, ezért teljesen jogos indulatait csak azok veszik észre, akik valamelyest beavatottjai az urbanisztika architektúrájának.

Az építészet világában Vidor Ferenc mellett a kötethez előszót író Kunszt György az a másik tudós gondolkodó, aki mélyen megsínylette az előző rendszer kontraszelekciós tudománypolitikáját. Tágabb teret kellett volna kapniuk, nemcsak külföldön, hanem idehaza is - például a Tudományos Akadémia keretében -, amitől szakmai-társadalmi hatásuk is kedvezőbb lehetett volna. Nincs más megoldás, e könyvet is felhasználva tanítványaikon, követőiken, szimpatizánsaikon a sor, hogy változtassanak egy képtelen állapoton.


Nyomtatásban megjelent az Élet és Irodalom 2005/17. számában

Vélemények (0)
Új hozzászólás
Nézőpontok/Történet

ÁLLATSZOBROK // Egy hely + Építészfórum

2022.01.26. 13:30
00:07:33

A gyerekek nagy örömére az országban számos állatot ábrázoló alkotás található, melyek gyakran kvalitásosak ugyan, mégis kevésbé művészi kivitelükről, mint inkább cukiságukról ismertek. Az Egy hely mai részében több kedves állatszoborral ismerkedhetünk meg. 

A gyerekek nagy örömére az országban számos állatot ábrázoló alkotás található, melyek gyakran kvalitásosak ugyan, mégis kevésbé művészi kivitelükről, mint inkább cukiságukról ismertek. Az Egy hely mai részében több kedves állatszoborral ismerkedhetünk meg. 

Nézőpontok/Történet

SZABADSÁG HÍD // Egy hely + Építészfórum

2022.01.26. 13:27
00:07:16

Az eredetileg Ferenc József nevét viselő építmény a Főváros legrövidebb hídja, ám annál látványosabb. Az Egy hely mai részében az 1896-ban épült Szabadság híd izgalmas történetével ismerkedhetünk meg.

Az eredetileg Ferenc József nevét viselő építmény a Főváros legrövidebb hídja, ám annál látványosabb. Az Egy hely mai részében az 1896-ban épült Szabadság híd izgalmas történetével ismerkedhetünk meg.

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk