Az építész magányossága – Vitaindító középületeink megrendelői kultúrájáról

Milyen a jó hozzáállás állami és megrendelői oldalról? Mi az építész feladata? Hogyan gondolkodjunk építészeti forma és használati vízió kapcsolatáról? Barta Márton közpolitikai szakértő, a Corvinus Egyetem korábbi stratégiai igazgatójának írása azzal a szándékkal született, hogy felhívja a figyelmet: egy középület fejlesztése során a megrendelőnek rendelkeznie kell a közösséget szolgáló jövőképpel, vízióval.

Vannak épületek, amelyekről nehéz megmondani, kinek készültek és miért. Használják őket, többé-kevésbé működnek is – de nem kötődnek senkihez. Nem mesélnek el érdekes történetet, nem hoznak létre identitást, nem teremtenek valós kapcsolatot használóik és maguk közt. A térkialakításuk nem feltétlenül hibás, csak éppen nem segít eligazodni, jól lenni, hatékonyan működni bennük. Rosszabb esetben kifejezetten akadályoznak: ahelyett, hogy vezetnének, kerülőutakra kényszerítenek.

Ilyenkor rendszerint az építészt hívják tetemre. A kritikák, a sajnálkozás, a tanulságkeresés is hozzá fut be. Pedig a probléma gyakran nem a tervezőasztalnál kezdődött. Az ilyen helyzetek sokszor abból adódnak, hogy az építész egyedül marad olyan kérdésekkel, amelyeket nem neki kellene megválaszolnia. Mi a célja az intézménynek? Milyen működésre készül? Kik fogják használni az épületet, mire, mikor és hogyan? Milyen jövőképet kell térbe fordítani? Ha ezekre nincs érdemi válasz, a tervező – ha jó – megpróbál ráérezni.

De ez nem az ő dolga.

Az építész nem egy intézmény jövőbeni életét tervezi meg, hanem tömegre, térre és esztétikára fordítja azt, amit a megbízó képes igényként megfogalmazni. A gyakran elhangzó mondat – „te tudod, te vagy az építész" – valójában hamis. A szakma határai világosak, azon túl pedig másfajta tudás és döntés kell. Ahogy egy kiváló építész barátom mondaná: az építész által adott építészeti válasz sosem tud pontosabb lenni, mint a megrendelő által feltett kérdés maga.

Ez nem ösztönös tudás. Stratégiai gondolkodást, szervezeti önreflexiót, működésmodellezést, a jövőbeli használók bevonását, és – nem kevésbé – a hely társadalmi kontextusának, történetének, városi beágyazottságának ismeretét kívánja. Míg az építészek és urbanisták számára evidencia, a megrendelő nem mindig érti, hogy egy új középület nemcsak az adott intézményt formálja, hanem a környezetét is. Egy középület tág értelemben véve köztér: hatással van egy városrészre, közlekedési logikákra, helyi viszonyokra, szimbolikus jelentésekre.

A megrendelői munka része az is, hogy világos legyen: mi lesz az épület sorsa nemcsak az átadás napján, hanem öt, tíz, akár ötven év múlva. Hogyan lesz üzemeltethető, milyen műszaki elvárásoknak kell megfelelnie, mennyire tud alkalmazkodni változó használói igényekhez, mit jelent a fenntarthatóság intézményi és pénzügyi értelemben? Hogyan fogja támogatni a szervezet eredményesebb működését, fejlődését? Mert ugye nemcsak házat építünk, hanem szolgáltatást és működést. Nemcsak funkciót, hanem tartalmat. A pénzből, amit közösségi célra költünk, értéket kell teremteni – és ez a felelősség nemcsak az építészé, sőt, nem is elsősorban az övé.

A szervezeti igények nem csupán vezetői szinten értelmezhetők. Egy intézmény működését azok formálják, akik napi szinten használják a tereit. Egy kórházat nem lehet csak igazgatói szinten „megálmodni" – érteni kell az orvos, a beteg és az ápoló nézőpontját is. Egy egyetemet sem lehet csak rektori szemszögből megtervezni, és az sem elég, ha a leendő műszaki vezetőt is odahívják az asztalhoz.

Az igazán jó megrendelői munka nem is megy egyedül. Olyan szereplők is kellenek hozzá, akik nem építészek, de értik az építészetet. Akik nem adminisztrátorok, de átlátják az intézményi működést és értik a közösségi dinamikákat. Akik képesek a stratégiai célokat térbeli követelményekké alakítani, értelmezni, strukturálni – és közben kérdezni, fordítani, kapcsolni. Ez a szerep ma még nincs igazán jelen a magyar gyakorlatban.

Csak egy ilyen típusú megrendelői közeg teszi lehetővé, hogy az építész azt csinálja, amiben a legjobb. Hogy valóban azzal foglalkozzon, ami az építészet végső feladata: rendet teremteni a térben, értelmet adni az anyagnak, és olyan környezetet formálni, amely működik, esztétikailag hiteles, és jelentést hordoz.

Ahogy az építészeket is hosszú éveken át képzik, úgy a megrendelőknek is szüksége volna tanulásra.

A tervezés alapjául szolgáló építészeti program nem egyszerű technikai specifikáció, hanem stratégiai és szervezeti munka eredménye. A szervezet jövőképéből, működési logikájából, felhasználói visszajelzésekből kell olyan követelményrendszert alkotni, amely térbeli formává alakítható. Ez különösen fontos azoknál az intézményeknél, ahol nagy a változási kitettség – például a felsőoktatásban. Egy most épülő egyetemi épületnek olyan működési környezetre kell készülnie, amelynek nemhogy a részleteit, de még az alapvonalait sem ismerjük.

És persze: azokat a támogató szereplőket is képezni kellene, akik e folyamatokat segítik. Akik ma névtelenül, háttérfiguraként próbálnak összetartani egy folyamatot, úgy, hogy közben senki nem számol velük hivatalosan.

Más területeken ez már magától értetődő. Egy szoftverfejlesztésnél senki nem várja el a programozótól, hogy majd kitalálja, mire van szükség. Van product owner, UX tanácsadó és további más szereplők, a felhasználói élmény tervezése önálló iparág. Egy orvosi eszköz fejlesztésénél külön szakemberek dolgoznak azon, hogy a használati logikák világossá váljanak. Az építésben egyáltalán nem ez a gyakorlat. Gyakran a hiányokat is az építész próbálja betölteni, sokszor úgy, hogy közben nem is tud róla.

Képzeljünk el egy könyvtárat, ahol a használók – gyerekek, kutatók, idősek – éveken át mondják el, mire lenne szükségük, mit is szeretnének pontosan csinálni, amikor könyvtárban vannak. Egy iskolát, ahol tanárok és diákok együtt értelmezik a tanulás térbeli feltételeit. Egy egyetemi épületet, amely fizikai keretekre fordítja le, hogyan gondolkodik egy akadémiai közösség arról, milyen legyen a jövő tudásintézménye. Ezek nem idealizált példák. Aarhusban, Amszterdamban, St. Gallenben pontosan ezekre a folyamatokra alapozva építették meg a könyvtárat, az iskolát, az egyetemi innovációs központot. Jó volt az építész, ezért az épületek építészetileg is érdekesek lettek, de talán még lényegesebb, hogy a tervezők pontosan tudták, mit terveznek.

Magyarországon is vannak persze előremutató kezdeményezések. A közterek terén egyre több helyen működik közösségi tervezés. Ezek közül több valódi részvételt tudott megvalósítani – de leggyakrabban tájépítész tervezők tartják egyben a folyamatot: egyszerre szakmai vezetőként és facilitátorként is, a megrendelő helyett. Komoly épületeknél ez már nem működik. A tét és az összetettség is nagyobb. És jogos a kérdés: ha a köztereknél megy, miért ne mehetne itt is?

 Sőt, hosszú hónapok teltek el munkacsoportok workshopjaival, használói egyeztetésekkel, stratégiai vitákkal még azelőtt, hogy az épület maga egyáltalán szóba került volna. Az Egyetem jövőjéről, az oktatók és a hallgatók igényeiről, az intézmény kitörési pontjairól beszélgettünk. Így abban a helyzetben kezdhettünk együtt dolgozni az építészekkel, amikor már pontosan tudtuk, hogy mit akarunk. Az építészek pedig partnerek voltak a megközelítésünkben: nemcsak terveztek, de figyeltek, kérdeztek és közösen gondolkodtak velünk, ezúton is köszönöm nekik. Az eredmény bizonyára nem tökéletes, de az biztos, hogy esztétikus, hangulatos és sok szempontból különleges épület született, amely sok-sok pozitív visszajelzést kap a használóitól, a közösségi alapú tervezési folyamat pedig modellértékű.

Az építés hosszú, összetett, sokszereplős folyamat. Jog, pénz, működés, társadalmi kontextus, használói igény, közösségi érdek, fenntartás, jövőkép – minden ott van benne. Eredménye pedig óriási hatással van az életünkre. Nem lehet mindezt egyetlen szereplőre terhelni, és nem is érdemes. De ha a megrendelői oldal nem végzi el a saját munkáját, az építész szükségszerűen magára marad. És abból ritkán születik karakteres és jól használható épület. Azaz: jó építészet.

Az építész alázattal és kíváncsisággal tud a legjobb lenni. Feladata van továbbá az építészeti közösségnek is. A megrendelő és szakmai perspektívája iránti érzékenység, a fenntarthatóság vagy a használhatóság értékként való elfogadása nemcsak egyéni, hanem közös felelősség.

Az államnak közben pedig az a dolga, hogy olyan szabályokat alkosson, amelyek lehetővé teszik és ki is kényszerítik a megalapozottságot, azaz rögzítik és strukturálják az építtető szervezet tartalmi felelősségét és feladatait.

Már csak azért sem, mert egy új épületet meg kell tanulni használni, amely jelentős szakmai és szervezetfejlesztési munka, ebbe átfogó stratégiai koncepció nélkül belevágni életveszélyes.

Az építész magányossága nem adottság, hanem következmény, amit az építészeknek sem szabad elfogadniuk. Túl gyakran próbálunk minőséget létrehozni úgy, hogy a folyamat elején hiányzik a tartalom, közben a párbeszéd, a végén pedig a visszacsatolás. A jó építészet nem hőstörténet, hanem együttműködés. Nem elég, ha az építész jó. Kell egy megrendelő, aki tudja, mit akar – és egy őt támogató környezet. Ha valóban jó építészetet akarunk, koncepciózus, közösségileg és esztétikailag érzékeny megrendelői kultúrát kell teremtenünk.

Barta Márton

Szerk.: Borenich Levente