Az adaptív újrahasznosítás alternatív formái: Az ideiglenes használat, mint az újrahasznosítás katalizátora

Az épületek legnagyobb ellensége az elhagyatottság. Az üresen álló, de működőképes épületek ideiglenes használatbavétellel megóvhatóak a teljes pusztulástól, az ilyen használati módok pedig hozzájárulhatnak ahhoz is, hogy hosszú távon megtalálják a megfelelő funkciót. Deigner Ágnes cikkében hazai és külföldi példákon keresztül járja körül a lehetőségeket.

Amikor meglévő épületek újrahasznosításáról beszélünk, fontos, hogy ne csak épület léptékben szemléljük a dolgot, hanem messzebbről, tágabb kontextusban vizsgáljuk a kérdést. Fontos a környezet, az elhelyezkedés (a városon belül elfoglalt pozíció), mert ez nagyban kihatással van arra, hogy miként lehet újra élettel megtölteni az épületet, és milyen igények mentén. A gazdaságossági megfontolásokon túl, ami egyáltalán nem evidens, hogy pozitív irányba lendíti a mérleg nyelvét, fontosak a kulturális, történeti és identitásképző tényezők, és nem utolsó sorban az, hogy milyen társadalmi, vagy akár szociális szempontú hozadékai lehetnek egy-egy projektnek. A legtöbb esetben azért áll üresen egy épület, mert maga a struktúra felett járt el az idő. Már nem gazdaságos a fenntartása a meglévő formájában, túl szűkös, vagy éppen túlságosan nagy tereket foglal magában. Vagy valami olyan társadalmi, gazdasági változás következett be, ami megszűntette az eredeti használati igényt. Az elmúlt pár évtizedben olyan szinten változtak az épületekkel szemben támasztott követelmények, hogy egy régi épület komolyabb felújításánál legtöbb esetben szinte csak a tartószerkezet megtartása jöhet szóba (vagy az sem, lásd Körszálló!), ha a mai elvárásoknak szeretnénk megfelelni, ami általában már nem a fenntarthatóság irányába mutat.  

Ha radikálisan fenntarthatósági szempontból közelítjük meg az újrahasznosítás kérdését, akkor a szokványos hasznosítási és felújítási modelleken érdemes túllépni. Olyan "out of the box" ötletekben, flexibilis egyedi használati formákban, vagy hibrid folyamatalapú megoldásokban érdemes gondolkozni, melyek az épületállomány értékes részét megtartva, adott esetben új, korszerű elemekkel kiegészítve azt, hozzák létre az új struktúrát (beépítést), időt hagyva egy beágyazott, működőképes funkciómix részben spontán alakulására egy optimalizált igényszint mellett.

Miért fontos ezzel tudatosan, akár intézményi szinten foglalkozni? Mert az épületek legnagyobb ellensége az elhagyatottság. Amíg egy lepukkant, de még működő épület jobb sorsára várva viszonylag hamar ideiglenes hasznosításra kerül – mint például a Jurányi Inkubátorház által elfoglalt üresen álló volt iskolaépület esetében is történt (5 éve állt üresen a ház!) – addig könnyebb megakadályozni az állagromlást, sőt! 2012-ben a FÜGE Egyesület kezdeményezésére a Fővárossal történt megállapodás, és az egyedileg kidolgozott, kezdetben támogató jellegű pénzügyi és bérleti modell tette lehetővé az indulást az inkubátorház számára. A hasznosítás elve az volt, hogy a tantermekbe alacsony igényszint mellett start up-ok, kezdő kisvállalkozások költöztek, míg a földszint nagyobb közös tereit színházzá és próbatermekké alakították az egész épület igényeit ellátó büfével és közösségi terekkel kiegészítve. Így jöhetett létre egy jól működő kreatív HUB Buda szívében. Az eredetileg 10 évre tervezett projektet ma már tekinthetjük állandósult használatnak, mely időközben önfenntartóvá vált, és igyekszik a működésben is továbbvinni a fenntarthatósági szemléletet. Számos kollaboráció jött létre a bérlők között, és jónéhány, azóta sikeres vállalkozás nőtte ki magát innen. Nem épült új ház, a meglévő rendszereket hozták rendbe, minimális átalakításokat végeztek, és a mai napig igyekeznek a lehető legtakarékosabb módon működni. Nem utolsó sorban pedig létrejött egy támogató közösség, amely társadalmi szinten is referenciapont.

A kétezres évek elején hasonló sorsra jutott számos oktatási épület kapcsán több próbálkozás ellenére nem sikerült hasonló projekteket sem egyedi, sem intézményesített szinten megvalósítani a Jurányi modelljére alapozva, mert a működéshez szükséges minimális felújítás költsége is az egekbe rúgott volna az időközben felügyelet nélkül hagyott, széthordott házak esetében.

Amszterdamban például hosszú éveken át húzódó konfliktusos helyzet elkerülése érdekében,  az állagromlást és az illegális területfoglalást megelőzendő a város maga hozott létre egy külön "ingatlan ügynökséget" inkubációs projektek számára,  a Broedplaatsfonds Amsterdamot (BPA)[1], amely összehozza a keresletet a kínálattal, vagyis a funkciójukat vesztett önkormányzati-, és magántulajdonban lévő épületeket közvetíti ki főként a művészeti és kreatív iparban dolgozók számára, akik egyébként is sokszor a szokványostól eltérő térigénnyel keresnek helyiségeket a munkához, elképzeléseik megvalósításához. Így alakítottak ki minimális beavatkozásokkal például egy egykori nyomdaépületben műteremlakásokat fiatal művészek számára, vagy a régi városi patológiai intézet termeiben kiállítótereket. Lényeg, hogy ideiglenes, vagy hosszabb távra minél hamarabb találjanak bérlőket az ingatlanok számára, a bérlők pedig piaci, vagy támogatott alapon jussanak kedvezményes árú, számukra megfelelő terekhez. Az elmúlt 15 évben több mint 60 projekt valósult meg így a városban számos korábbi illegális házfoglalást is integrálva a programba, többek között az NDSM hajógyár csarnokaiban konténerekből kialakított Kunststad-ot (művészeti alkotóműhelyeket) is. A sikeressé váló projektek kapcsán azonban sosem szabad megfeledkezni arról, hogy ezek legtöbb esetben a projekt felfutásával párhuzamosan erőteljes dzsentrifikációs folyamatokat indíthatnak el, mint az NDSM esetében is, amelyek pont az eredeti szándékot áshatják alá.

Köztes megoldás az átalakulásban lévő területen néhány jellegzetes épület megtartásával egy olyan tudatos, folyamat alapú tervezés lefolytatása, amely előkészíti, és ezzel egyidejűleg integrálja a területet a város szövetébe. A bécsi Kabelwerk (egykori KDAG kábelgyár) esetében még az 1996-os bezárást megelőzően kezdtek el foglalkozni városi szinten a terület további sorsával. Egy interdiszciplináris szakmai fórumot követően a kerületi lakosság bevonásával, és a meglévő XIX. század végi csarnokok ideiglenes kulturális célokra történő hasznosításával keresték a minden résztvevő számára ideális fejlesztést elősegítő lehetőségeket. A projektgazda támogatásával a beruházás köré egy olyan közösség és kulturális szcéna szerveződött, amely feltette a városközponttól kieső területet Bécs kulturális térképére, és egyben erősen felértékelte a területet. Egy alapos állapot-, szennyezettségi- és gazdasági felmérés után kiderült, hogy a várakozásokkal ellentétben több kisebb gyárépület a terület nyugati szélén a beruházói szempontokat is figyelembe véve megtartásra alkalmas. Ezekben a megvalósítás során támogatott bérlakásokat alakítottak ki. A történeti csarnokoknak csak a falai maradtak meg az újonnan kialakított kulturális centrum épületébe integrálva, amely a beruházás elkészülte után immáron végleges otthont nyújt a színvonalas színházi előadásoknak és művészeti projekteknek, és egyben a környék meghatározó, központi elemévé vált. A területen egy élhető, számos szociális elemet (pl. szociális bérlakások) felmutató lakókörnyezet jött létre a folyamat során, amely városi szinten is meghatározó tényezővé vált.

A kérdés sokkal bonyolultabbá válik, ha megüresedett műemléki épületekről beszélünk. Olyankor sokkal nagyobb fokú "érintettségről" beszélhetünk, mivel ezek az épületek ismertségük, az általuk hordozott történeti értékek révén szerves részei az adott közösség kulturális identitásának. Elsődleges szempont a meglévő értékek megőrzése és egy konszenzuson alapuló, hosszú távú, az épülethez méltó hasznosítás, azonban ez sokszor nehéz helyzetek elé állítja a projektgazdákat mind anyagi, mind funkcionális szempontból. A bécsi MuseumsQuartier esetében sem volt másképp. Az egykori királyi lóistálló épületeinek kihasználtsága az 1980-as évektől kezdődően drasztikusan csökkent. A kiállítási és vásárcsarnokként működő épületegyüttes méltóbb hasznosítását tűzte ki célul a város. 1986-ban tervpályázatot írtak ki a területre, a nyertes tervek a két magas toronyépülettel az együttes közepén azonban akkora felháborodást keltettek, hogy 1994-ben végleg le kellett mondania az önkormányzatnak azok megvalósításáról. A köztes időszakban keletkezett vákuumot ideiglenesen különféle kulturális hasznosítások révén próbálták kitölteni. Végül nem várt módon az épület ideiglenes hasznosítása nyújtott segítséget a végleges program kialakításában. A pályázati szakaszban ugyanis a városvezetés nagyon sok kulturális intézményt szeretett volna itt egyszerre elhelyezni, illetve ide áthelyezni. A tapasztalatok azonban azt mutatták, hogy ez nem feltétlenül szükséges az épület vonzerejének kialakításához, illetve a rendelkezésre álló hely megtöltéséhez. Többek között akkor került ide ideiglenes jelleggel a mai MQ szerves részét képező Építészeti Múzeum és a Gyermekmúzeum is.

A múzeum új vezetése nem szerette volna elveszíteni az idő közben az MQ védjegyévé vált nyitott ház jellegű arculatot, ezért létrehozták a Quartier 21 nevű szervezetet, amely a múzeum vezetésétől függetlenül tovább szervezte a múzeum udvarán a közösségi programokat, és az épület főbejárat felőli szárnyában lehetőséget nyújtott az itt kialakított, flexibilisen használható helyiségek időszakos hasznosítására. Ezekre Különböző kulturális és művészeti csoportok pályázhatnak, így lehetőség nyílik számukra egymással, illetve a múzeum állandó intézményeivel történő együttműködésre, és közben folyamatosan színesítik, támogatják (támogató használat) az intézmény kulturális kínálatát. Az együttesben jól megférnek egymással az új high-tech múzeumi intézmények tömbjei az ennél az igényszintnél jóval szolidabban felújított történeti állománnyal, ahová jellemzően a múzeumit kiegészítő, egyéb funkciók kerültek. Idővel lemorzsolódtak a projektről a túlzó építészeti elvárások és egy kulturális és gazdasági szempontból is jól működő funkciómix alakult ki részint spontán módon, amely a mai napig az aktuális trendeknek megfelelően önjáró módon folyamatosan formálódik.

Ezeknél a projekteknél főként stabil anyagi háttér hiányában fontos az intézményi rendszer támogatása és a tiszta, átlátható keretek megteremtése, amely korrekt lehetőségeket nyújt minden résztvevő számára, és szabályozza a folyamatot. Általában azok a projektek sikeresek, amelyekben van "evolúciós" lehetőség, a folyamatot segítő használatok valamilyen formában állandósulhatnak, vagy pont fordítva, azok spontán sikerüknek köszönhetően állandósulnak. Amiért nem alkalmazzák széles körben ezeket a technikákat, annak az az oka, hogy időigényesek, és bizonyos fázisokban rengeteg extra ráfordítást igényelnek, és többnyire csak 5-10-15 éves távlatban lehet megmondani, hogy a projekt valóban eredményes volt-e. (A választott példák ezért szándékosan korábbi, általam több mint 10 éve követett projektek!)

És hogy hol van ezekben a folyamatokban az építészek szerepe? Habitustól függően rengeteg ponton lehet kapcsolódni, azonban nagyon nehéz egzakt választ adni erre a kérdésre, mivel minden szituáció a maga módján egyedi, maximum hasonlóságokat, tendenciákat lehet előre meghatározni. Látni kell, hogy ezeket a megoldásokat valamilyen kényszer, vagy hátrányos helyzet hozza előtérbe, azonban hasznos eszköz lehet akár mikro szinten is az építészeti eszköztárban.

Deigner Ágnes

[1] Ma Broedplaatsen néven ismert támogatási rendszer: http://www.amsterdam.nl/kunst-cultuur-sport/werkplekken/broedplaatsen/projectenlijst/