Építészfesztivál: Future Perfect / 07.01.-07.03. / Építészfesztivál: Future Perfect / 07.01.-07.03. / Építészfesztivál: Future Perfect / 07.01.-07.03. / Építészfesztivál: Future Perfect / 07.01.-07.03. / Építészfesztivál: Future Perfect / 07.01.-07.03. / Építészfesztivál: Future Perfect / 07.01.-07.03. /
Helyek

A túlélés városképletei, avagy Budapest-underground

1/4

Földalatti terek Kőbányán, Budapest

?>
Földalatti terek Kőbányán, Budapest
?>
Földalatti terek Kőbányán, Budapest
?>
Földalatti terek Kőbányán, Budapest
?>
Földalatti terek Kőbányán, Budapest
1/4

Földalatti terek Kőbányán, Budapest

A túlélés városképletei, avagy Budapest-underground
Helyek

A túlélés városképletei, avagy Budapest-underground

2006.04.20. 09:12

Cikkinfó

Földrajzi hely:
Budapest, Magyarország

Építészek, alkotók:
Mújdricza Péter

Vidor Ferenc Képek és képtelenségek a városok világáról című kötetét elemezve Mújdricza Péter reflektál a Város a mélyben témára

„Miért ne egyesítenénk mindannyiunk képzelőerejét,
hogy megtervezzünk egy mintavárost
szigorúan tudományos alapon? Miért ne áldoznánk aztán
a rendelkezésünkre álló tőkét arra,
hogy fölépítsük ezt a várost,
és mintegy szemléltető oktatásként állítsuk a világ elé?…"
(Jules Verne: A bégum ötszázmilliója)


Alig lehet kétségünk a felől, hogy bolygónk leggazdagabb vállalkozói és politikusai számára a több mint hatmilliárdnyi Földlakó felesleges. Vajon az emberiség hányad része jut időben olyan vírusok ellenszeréhez, mint mondjuk az éppen aktuális madárinfluenza? A késő újkori „globalo-bégumok" – mindennapi döntéseik tükrében – egyáltalán nem bánnák, ha az e sorok írásakor éppen hat-hétmilliárdos bolygó-lélekszám mielőbb megtizedelődnék. És legutoljára gondolnának arra, hogy rendelkezésükre álló tőkéjüket a huszonegyedik századi túlélés városképleteit felállító mintaváros megépítésére pazarolják. (Lehet, a talán a már elfáradt Éden projekt, a Theilard de Chardin filozófiájára támaszkodó Paolo Soleri Arcosantija a kaliforniai homokon, a délnyugat-indiai Aurowille Pondicherry mellett, ahol Sri Aurobindo tanai nyomán építenek ökológiailag előremutató mintavárost nem ezt bizonyítja, bár az efféle kísérleteket csupán néhány eszelős fellegjáró önmegváltó hobbijaként értékeli a világ...) Mégsem tudunk csodálkozás és kamaszálmaink naivnak bélyegezhető lelkesedése nélkül elmenni – a Vidor Ferenc által is idézett – Jules Verne másfél évszázados mintaváros-utópiája mellett.
A New Orleans-i, a kelet-ázsiai hurrikánok és földrengések, az Európában és a Kárpátok karéjában lezajlott árvizek okozta legfrissebb pusztítások vagy éppen az euroatlanti nagyvárosokban történt terrortámadások, a párizsi és brüsszeli stb zavargások elképedése közepette forgatva Vidor Képek és képtelenségek a városok világáról című kötetét, akarva-akaratlan felötlik bennünk a kérdés: – Vajon mik lehetnének a túlélés térbeli képletei úgy globálisan, mint szűkebb pátriánkban, vidékeink és városaink világában? Hiszen az elmúlt nyarakon többször is tapasztalhattuk, hogy az egyik héten forrósági csúcsot vártunk meteorológusaink előrejelzése nyomán, egy héten belül mégis a hidegrekord dőlt meg. (Vagy éppen fordítva.) Hasonlóképp nem lehet rálátásunk arra, hogy a bolygó megbillent biológiai rendszere totális felforrósodással, avagy egy újabb jégkorszakkal lep meg bennünket, talán néhány generáció, netán évezrednyi-évszázezrednyi idő távlatában. És mintha a szovjet-ázsiai kommunista rémuralmat padlóra küldő észak-amerikai katonai tömb is, amelyhez immár Köztes-Európa is csatlakozott, nem elsősorban külső gazdasági- netán fegyveres attak következtében sodródna történelmi határhelyzetbe, hanem a valláspótlékként burjánzó emberi technikára reagáló planéta biológiai-éghajlati immunreakciói nyomán. Verne, jegyzi meg Vidor, egyáltalán nem rajong a „Városgép", a „Gép testben gép lélek", az eljövendő, huszadik századi utópia totális elidegenedést (is) sejtető lázálmaiért. Miképp Az amerikai újságíró egy napja 2889-ben című Verne-regényben is olvashatjuk, a nagy jövőálmodó eleve apodiktikus megvetéssel ír nemcsak a nagyvárosi szalagházkolosszusokról, de a természet mohó, elvakultan „haszonelvű" legázolásáról is. Úgyis a Természet az erősebb.



Vidor Ferencnek a Terc kiadó gondozásában 2005 kora tavaszán megjelent, kvázi életmű összegző könyve rezignált udvariassággal, a távolkeleti bölcsek körkörös precizitásával és távolságtartásával veszi számba a mammonimádó globalizáció által megerőszakolt-megtermékenyített bolygó urbanisztikai problémáit. A Kunszt György bevezető gondolataival útjára bocsátott könyv hét fejezetre tagolódik, és a szerzővel folytatott – Kétszemélyes egyetem című kötetből vett – beszélgetéssel zárul. A hét fejezet témája is egyre táguló, majd újra sűrűsödő-visszazáró, koncentrikus körökben ragadja meg, és bocsátja útjára mindazt, ami a globalizált fehér civilizáció uralma alatt – és annak gyarmatosított holdudvarában – az urbanisztika világában már-már megragadhatatlan. Vidor Ferenc ifjúkori példaképei, Patrick Geddes, Lewis Mumford, Granasztói Pál, a nagyszerű, sokak által az utolsó polihisztorként tisztelt és jelentőségéhez képest kevéssé ismert és méltányolt Kiss István szellemi alapvetései – a globális fejetlenség késő újkori paroxizmusa közepette – nem hogy nem veszítettek jelentőségükből, de felerősödtek.
A szerző huszadik századi urbanista Odüsszeuszként járta végig nem csak Európát, de Közép-Amerika, Afroázsia jelentős kultúráit, pedagógusként, tanácsadóként egyaránt. Vidor Ferenc számos megállapítása közül hadd emeljek ki egyet, amit rendkívül fontosnak érzek. A legmélyebben egyetértek a szerző azon, szigorúan szakmai „jóslatával", hogy az új jégkorszak, vagy a felforrósodó földtörténeti egyensúlyi állapot felé pörgő Földgolyón az emberiség túlélésének városképleteit, immár nem pusztán egy lehetséges termonukleáris konfliktus túlélése reményében kellene a földfelszín alatti – mondhatni underground – város-struktúrákban is keresni. A föld alatt, ahol a hőmérséklet állandó és az emberi szervezet számára még tolerálható +11 Celsius. Talán gondoljuk meg, 2003 nyarán Párizsban és szerte Európa nagyvárosaiban ezrek és ezrek fulladtak meg egy-egy kánikulai napon. Főképp az idősebbek, de szív és érrendszeri betegséggel küzködő fiatalabbak is. (Mindez tapasztalható volt Magyarországon is, igaz, szemérmesen hallgattak róla a különféle médiumok.) Az elviselhető +11 Celsius fokos hőmérséklet egyaránt érzékelhető a törökországi Cappadocia barlangvárosaiban, Santorini félig hegybe vájt településén, Indiában Ellora és Adzsanta templomvárosaiban és a mogulok természetes szellőzésű, föld alá is nyúló, militarista mikropoliszokként megjelenő palotaépítészetében. Pueblo Bonito holdalaprajzú völgyvárosában a prekolumbiánus Mexikóban, a kínai Tungkwanban és számos egyiptomi, kvázi föld alatti termeszvárakként működő városlabirintusban, az itáliai Vicenza környék barlangjaival egybeépített, természetes szellőzésű kistelepüléseken, melyeket Palladio is tanulmányozott és alkalmazott villaépítészetében.
Ugyanez a +11 Celsius fokos állandó klíma élhető meg a mi Budapestünk alatt húzódó barlangrendszerekben is. „Budapest barlangváros, sőt „barlangfőváros". Nincs még egy olyan több millió lakosú nagyváros, melynek beépített területe alatt egész sor, több kilométeres barlangrendszer húzódna. Barlangváros a magyar főváros nevében is, hiszen annak Pest utótagját barlangról kapta." – olvashatjuk Adamkó – Dénes – Leél-Őssy: Budai barlangok című könyvében. A geológusok szerint százezer évvel ezelőtt a budapesti barlangrendszerek gyógyhatású hévizek forrásjáratai voltak, melyek legnagyobb része napjainkban is bekalandozható. Békeidőben turisztikai, gyógyászati, háborús időszakokban óvóhelyek, hadikórházak, túlélőhelyek gyanánt vette, veszi birtokba, használja, „hasznosítja" az írott és immár digitalizált történelem hétezeréves avantgárddal illékony képzelőerejű embere. Gondoljunk akár a Gellért-hegy barlangjára, a Pál-völgyi-, a Szemlő-hegyi-, a Ferenc-hegyi-, a Mátyás-hegyi-barlangokra, vagy éppen a Várhegy barlangrendszerére, melyek legtöbbjét a huszadik század barlangászai, underground hősei fedezték fel. A Gellért-fürdő, a Rác-, a Rudas- és a Lukács-fürdő gyógyító vize valaha ezekben a barlangokban csörgedezett.
Nagy felelősség lenne elképzelni – nem csupán a vernei fantázia nyomán – egy föld alatti mintavárost éppen a mi fővárosunk relációjában. Tudjuk, hogy a sztálini mintájú budapesti szocialista metróalagutak Erzsébet-tér alatt kereszteződő cardo et decumanusa eredetileg atomháborús tömegóvóhelyként szolgált volna, amíg azt a Teller-féle hidrogénbomba lehetséges hőhatása „szigorúan tudományos alapon" végül is illuzórikussá, nevetségessé nem tette. Nyilvánvaló, hogy a budapesti barlangrendszerek természetrajzával köszönőviszonyban tovább fejleszthető föld alatti mintaváros nem elsősorban a sztálini- (de nem is a telleri-) pokolkarcoló fantázia „nyomvonalát" kell kövesse. Vidor Ferenc Budapestről szóló fejezetében ír például a Moszkva tér párizsi mintára történő köztes térfejlesztésének lehetőségéről. Párizsban a „Les Halles" helyén épült, felfelé csak egy-két szintes, lefelé öt-hatszintes bevásárlóközpontot, plázát és szintén metróval összekötött, nagyvonalú építészeti és közlekedési csomópontot alakítottak ki. A huszonegyedik század második évtizedére olyan metropoliszok terveznek további föld alatti bevásárlóközpontokat, üzleti centereket, hoteleket, mint Tokió, London vagy New York. Majd száz észak-amerikai város rendelkezik fedett sétálóutcarendszerrel, Minneapolis, Toronto és Montreal szívében is nagyarányú föld alatti fejlesztések folynak, nem utolsó sorban a klimatikus előnyök kiaknázása céljából – olvashatjuk Joel Bakan The Corporation című könyvében, melyről díjnyertes film is készült. Toronto városközpontjában már tíz kilométernyi underground labirintus köt össze ezernél is több szolgáltatóhelyet és üzletet, féltucatnyi metróállomást, másféltucatnyi bevásárlócsarnokot, a városházát, a részvénytőzsdét és számos szállodát.
Ha e többnyire magánkézben lévő „közterületeken" ipari kamerák és biztonsági őrök tartják mederben nem csak a „vásárlókedvet", de a hagyományos utcai közéletet is, legalább az éjszakai órák átvészelésére túlélési lehetőséget biztosíthatnának a hajléktalanok számára a zordabb téli hónapokban. Sajnos éppen Budapest az ellenpélda, amikor napjainkban a Nyugati téri aluljáróban megnyílt egy újabb Burger King, a rendőrség hessegette el hajléktalanjainkat, talán máshol tessenek megfagyni, ne rontsák jelenlétükkel az étterem forgalmát. „A közelmúltban nem kevés vita folyt – nemcsak Budapesten, hanem számos érdekelt világvárosban – a helyi 'Pólus Center'-eknek és 'Duna Plazá'-knak nem csak a helykijelölését, hanem társadalmi-gazdasági értékét, hasznosságát illetően is. A küzdelem ma is tart, az egyik oldalon érdekelt 'multi'-beruházók a piaci szabadságra, az attraktivitásra, a saját hasznukban és esetenként a vásárlók hasznában is – legalábbis eddig megnyilvánuló – piaci sikerekre hivatkoznak. A kiskereskedők elnyomorodása mellett az összfővárosi gazdasági-területi fejlesztési koncepciók híjával a kerületi lobby-összefonódások teremtette, immár egyre burjánzóbb – a lakosság egyes rétegeit valóban elragadó, önámító – 'metastasisok' (magyarul a rákbetegség áttételei) nemcsak azért veszélyesek, mert vannak, hanem azért is, mert szinte kontrollálatlanul szaporodnak" – írja Vidor Ferenc A várost nem hatalommal kell kormányozni, hanem szellemmel vezetni... című fejezetében. Budapesten is üdvösebb lenne, ha a „pláza-lázat" inkább a föld felszíne alatti köztes terekben „élnék ki" a helyi „városfejlesztő" neobégumok és végrehajtó udvaroncaik. E bevásárló centrumok „társadalmi-gazdasági értéke" a szűken értelmezett haszonelven túl, igazi neurobiológiai túlélőterekként is megnyilvánulhatna egy-egy szélsőségesen forró, kánikulai napon. Mennyivel „helyénvalóbbak" lennének az amúgy is befelé forduló plázák, West-endek a föld alatt, teret hagyva a felszín jobb sorsra érdemes, égalatti világának, zöldterületekkel, kutakkal, sétányokkal, csobogókkal, fákkal, madarakkal és igazabb-igazibb közintézményekkel.



Tulajdonképpen Liska Tibor, a legendás közgazdász-reformer is valami hasonlóra törekedett még a huszadik század hatvanas éveiben, bár nem elsősorban a klíma kiegyensúlyozása, hanem egy lehetséges atomháború átvészelése céljából. Liska a föld alatti, atomháborús tömegóvóhelyek mesterséges barlangrendszereinek békeidős, „civil hasznosítását" szintén különféle rekreációs fitneszklubok, uszodák és más sportcentrumok, kvázi „üdülők" gyanánt képzelte el, nem csak a fővárosban, hanem híresebb vidéki barlangok-cseppkőbarlangok vonzásában. Ugyanez a Budapest-alatti barlangrendszerek és metróalagutak relációjában is megvalósítható lenne, akár az underground bevásárlókombinátok átmeneti tereivel. 1997-ben, az Erzsébet-térre kiírt Nemzeti Színház-pályázaton a föld alatt kereszteződő metrópályákhoz és az egykori Adria Biztosító épületéből átalakított rendőrséghez kapcsolódó kvázi atombiztos óvóhelyek hulladéktereit is felhasználta volna az az építész team, melyben e sorok írója is részt vett, szabad ligetekként, egyfajta Tündérkertként tiszteletben tartva a földfelszínt, acél-üveg boglyakupola előcsarnokkal összekötve az underground színházi közönségi és játéktereket. Talán a sokat emlegetett „multik" érdekeivel, attraktivitás-igényeivel sem feltétlenül ellenkezne, ha eme underground architektúrákban „teret" nyerhetne a Jung és Jolan Jacobi nevével fémjelzett álomszimbolika is, vagy Friedrich Nietzsche (megépített) mélyfilozófiája, melynek „földalatti barlangjáratai" az egydimenziós, emberalatti ember feletti ég csillagaival perelnek; Henry Moore üreges szobrai, a Klein-féle topológia underground terei, Mőbius-téráramok és föld alatti csillagtemplomok. Mintha Antoin Artaud vagy Tadeusz Kantor életfogytiglani alvilági „életszínházai" is erről szólnának a metróalagutak és állomások vonzásában. S talán az Igazi Syrius „Föld alól jövő éneke" is: „Elárultuk a Napfényt,/ Büntetésünk az Éj./ Végtelen az Út,/ Tüskéken talpalunk..."
Miért ne lehetne Budapesten egy vérbeli Neurópa Dzsesszklub és Barlangszínház vagy akár egy Vadkeleti underground-avantgarde múzeum? Máig raktárakban porosodik-kallódik például a legendás, hazai avantgarde-klasszikus, Erdély Miklós műveinek, installációinak, színházi díszleteinek, festményeinek, objektjeinek legnagyobb része. Igazán aktuális, időszerű és helyénvaló lenne végre a művész halála után húsz évvel egy extravagáns Erdély Miklós-múzeum, ha már egy árva Erdély-életműkatalógus sem tudott „létrekínzódni" azóta. Egy Erdély Miklós-múzeum, egy Mőbius- vagy Klein-kancsó-szerűen izgalmas pincetérben, talán valamelyik patinás budai barlang vonzásában. Erdély amúgyis sűrűn ajánlgatta művészpalántáknak és fiatal építészeknek, hogy ha csak tehetik – fantáziájukat kirepítendő –, látogassanak el a barlangok varázslatosan szabadabb, természetadta tereibe a „talajmenti" egyetemi oktatás szellemi-hatalmi kalodáiból… És talán a hajléktalanok számára is kialakíthatóak lennének a legszükségesebb higiéniai feltételeket biztosító túlélőhelyek, és nem csupán a metróállomások vonzásában.
Sokan élnek még, akik tudják milyen érzés bombatámadás alatt a pinceóvóhelyen, és életkortól függetlenül sokak fuldokoltak már a sivatagi éghajlatnak megfelelő nagyvárosi kánikulában, enyhülést keresve húzódva le egy-egy hűvösebb borospince menedékébe, netán valamely túlélőtérként is „hasznosítható", föld alatti bevásárlóközpontba, esetleg múzeumba, barlangtemplomba. Akik talán e kényszerű élethelyzet ellentmondásaival együtt igazolhatják: Aki időt nyer, életet nyer. A szükség szokást és törvényt bont. És várost alakít. Talán mesterségesen kialakított barlangvárosként megjelenő Túlélővárost is.
Ám joggal merülhet fel valamennyiünkben az a szakmapolitikai/vezetésetikai hiányérzet, melyről Vidor Ferenc is ír: – „Hol van ma a fővárosban az a döntési apparátus, amelyik kellő szakmai és politikai megfontoltsággal tudna nemcsak távlati fejlesztési koncepciót és stratégiákat kimunkálni, de az alternatív területi fejlesztési lehetőségeit és költségvetési korlátait együttesen mérlegelve vállalná nagyvonalú, világvárosi – több generáció sorsára is kiható – távlati beruházások megvalósítását." És valóban, például a valaha volt Fővárosi Közmunkák Tanácsához fogható civil kezdeményezés híján működhet-e igazi városvezetés? Mely „mintaváros-fejlesztés" az annyira eltérő, egymáson átgázoló parciális érdekeket –, mint a polgárvédelem, honvédelem és hadiipar, építőipar és egészségügy, útkezelés és közlekedés, kultúra és vallás, informatika, banki és nagyvállalkozói-befektetői, politikusi/képviselői és választói/alattvalói, valamint a felsoroltakat dzsungelszerűen át- meg átjáró alvilági szféra – felelősebben volna képes összehangolni? A Vidor Ferenc által felröppentett szakmaetikai dilemmákat húzza alá a Nobel-díjas osztrák etológus, Konrad Lorenz is, aki mellesleg, a bolygó természetvédelme érdekében kvázi antiurbánus magatartást, egyfajta sajátos „várostalanítást" sugall. Mentsétek meg a reményt című interjúkötetében olvashatunk a korporációk globális, kollektív, emberalatti felelőtlenségéről: – „…nem a kormányzaté az igazi, potens hatalom, hanem az úgynevezett lobbyké, melyek részben pénzemberekből, részben politikusokból állnak, vagy akikben egyszerre él mind a kettő. Ezek a lobbyzók szakemberek, profik a szakmájukban, és nem ismernek semmilyen morált. Vegyük egy multinacionális konszern bármely tagját, akkor az önmagában egy szolid, tiszteletre méltó, kedves 'svájci nagybácsi', akit minden további nélkül gyermekem gyámjául választanék elhalálozásom esetére. De ha hatvan ilyen ember összegyűlik egy vezetőségben, akkor az egész társaság úgy viselkedik, mint egy bűnszövetkezet. Külön-külön mindegyikük kedélyes idős úr, abszolút megbízható, de együtt a legveszélyesebb és legkárosabb gyárakat tervezik és építik. Eddig még egyetlen ilyen 'nagybácsi' (– Nota bene: Keresztapa –) sem lett öngyilkos, mert az egyes ember nem érzi magát felelősnek a közös döntésekért. – Így megy ez az egész világon." Nyilván az ebben a szellemben működő budapesti lobbyk lennének a legkevésbé lelkesek, ha több generációnyi kényszerszünet után újra életre kelne, és rendszeresen összeülne a Fővárosi Közmunkák Tanácsa. Talán ellentmondásosnak tűnhet jelen ezsmefuttatás underground indíttatásával ez a városszociológiai diagnózis, de nem garázdálkodhatna az éppen „aktuális" metróbővítés terrorjával a fővárosi vezetést behálózó, – a kényszerberuházások nagyságával arányosan dotált, – arctalan és arcátlan, „közlekedési és betonútépítő lobby" sem. Hosszú évtizedekre megakadályozva a már amúgyis fojtogatóan túlközpontosított Budapesten a nagyságrendnyivel olcsóbb, gyűrűirányú közlekedésfejlesztés lehetőségét. Az ökológiailag is kiegyensúlyozottabb, decentralizált forgalomszervezés nem csupán a városlakók egészségét, mindennapi közérzetét, de a bolygó metropoliszainak idegenforgalmi versenyében méltóbb helyezésre pályázó magyar főváros vendégeinek civil –, a puszta neurobiológiai túlélésnél nagyobb lélegzetű – szempontjait is hatékonyabban figyelembe venné.
A harmadik évezred hazai és nagyvilági neobégumainak figyelmébe ajánlanám Vidor Ferenc Képek és képtelenségek a városok világáról című – a szerző meditációs objektumokként is érvényes, művészi igényességű fotográfiáival illusztrált – kötetét, de hát éppen ők hárítják el maguktól legügyesebben a meggondolnivalót. Pedig a Verne képzeletében létrejövő mintaváros késő újkori továbbfejlesztése nem pusztán „szigorúan tudományos alapon" gazdagíthatná a föld alatti Budapest tereit.

Mújdricza Péter
Budapest, 2005–2006 telén


Megjelent a Liget 2006/4-es számában.

fotó: Szemerey Samu 

Kapcsolódó oldalak:

Város a mélyben

Vidor Ferenc: Képek és képtelenségek a városok világáról

A táj mint a múlt és jelen identitása Kappadókiában

Vélemények (0)
Új hozzászólás
Nézőpontok/Történet

ÁLLATSZOBROK // Egy hely + Építészfórum

2022.01.26. 13:30
00:07:33

A gyerekek nagy örömére az országban számos állatot ábrázoló alkotás található, melyek gyakran kvalitásosak ugyan, mégis kevésbé művészi kivitelükről, mint inkább cukiságukról ismertek. Az Egy hely mai részében több kedves állatszoborral ismerkedhetünk meg. 

A gyerekek nagy örömére az országban számos állatot ábrázoló alkotás található, melyek gyakran kvalitásosak ugyan, mégis kevésbé művészi kivitelükről, mint inkább cukiságukról ismertek. Az Egy hely mai részében több kedves állatszoborral ismerkedhetünk meg. 

Nézőpontok/Történet

SZABADSÁG HÍD // Egy hely + Építészfórum

2022.01.26. 13:27
00:07:16

Az eredetileg Ferenc József nevét viselő építmény a Főváros legrövidebb hídja, ám annál látványosabb. Az Egy hely mai részében az 1896-ban épült Szabadság híd izgalmas történetével ismerkedhetünk meg.

Az eredetileg Ferenc József nevét viselő építmény a Főváros legrövidebb hídja, ám annál látványosabb. Az Egy hely mai részében az 1896-ban épült Szabadság híd izgalmas történetével ismerkedhetünk meg.

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk