Munkásököl vasököl… – Virtuális leletmentés: modern örökség

Budapest hányattatott sorsú modern építészeti örökségével foglalkozó sorozatunk következő részében a Munkásőrség egykori iskoláját, kollégiumát, valamint irodaházát vizsgáljuk meg. Zöldi Anna írásában a politikai hatalom és az építészet viszonyát elemzi, összefüggéseket vonva a Pázmándi Margit tervezte irodaépület és a NAPUR Architect MCC új központi épülete között.

A Gellérthegyen 2023 óta épül kiemelt beruházásként az MCC új kampusza, melynek 2025-26-os átadását ígérték a munka megkezdésekor. Első lépésben le kellett bontani a Somlói úti telken álló épületeket: a Spiró Éva és Horváth Bertalan (LAKÓTERV) munkájaként 1972-ban megvalósult iskolát és kollégiumot, valamint szomszédjában egy évtizeddel később, 1984-ben átadott irodaházat, Pázmándi Margit (ÁÉTV) alkotását. Történetük jó példa arra, vajon befolyásolja-e egy épület értékét – és ezen keresztül sorsát - hogy milyen ideológia húzódik meg építésének hátterében. Mindkét házat ugyanis egy széles körben egyértelműen népszerűtlen intézmény, a Munkásőrség birtokolta, és mindkettő immár csak a Virtulási leletmentés oldalán tanulmányozható.

A Kortárs Építészeti Központ által kezdeményezett Építészet és Nemzet című eseménysorozat keretében zajló beszélgetésekben rendre visszatérő, megválaszolatlan kérdés maradt, hogy függetleníthető-e egy épület eszmei, esztétikai értéke a születése mögött álló politikai akarattól. Anélkül, hogy tudnám a választ, úgy gondolom, hogy ez a kérdés valójában az alkotni vágyó építész lelkiismeretére tartozik. Ő húzza meg a határt, ahogy anno Rajk László fogalmazta egy, a szocializmusban lehetséges építészeti magatartásokat elemző, felejthetetlen előadásában: azért, ha azt látjuk, hogy a zuhanyzóba víz helyett gázcső vezet, kezdjünk gyanakodni… Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az építészettörténet által csodált alkotások mind valamiféle hatalom (túl)reprezentációját voltak hivatottak szolgálni, de ugye senkinek sem jutna eszébe a piramisokat a földdel egyenlővé tenni… Pedig, ha létezik kifejezetten markáns hatalmi szimbólum, akkor a hetykén az ég felé törő gúlák biztosan azok. A „nép" reakciója már egyértelműbb, mint az Isten vagy Mammon dilemmától gyötört építészeké: a kellemetlen, fájó asszociációkat keltő házakat utálják, nem tudnak elvonatkoztatni a hozzájuk fűződő ideológiai háttértől, legyen az valós vagy csak gerjesztett. Szélsőséges esetben nekiesnek és porig rombolják, ld. a Téli Palota, vagy a Bastille, bár érdekes módon Versailles megúszta – ám kétséges, hogy a romboló szándékot az esztétikai szépség állította volna meg. Nem véletlenül hivatkoznak a populista rendszerek előszeretettel egyes épületek eltüntetése kapcsán indokként a hozzájuk fűződő kóros/káros ideológia eltörlésére, holott a valóságban nagyon is praktikus okok – pénz és haszon – vezetnek a kortárs bontásokhoz. Ettől függetlenül azonban léteznek olyan intézmények, amelyeket minden kétséget kizáróan közutálat övez, és a Munkásőrség pontosan ilyen volt. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás egyik első intézkedéseként jogutód nélkül megszüntették.

Az olvasók körében mára már többségben vannak azok, akik ezt a formációt csak hírből ismerik – nos, sok egyéb, a létező szocializmust méltatlanul torzító, elmarasztaló utólagos véleménnyel és emlékkel szemben a Munkásőrség pont annyira gyalázatos volt, amennyire a híre. A mi házunkban S. úr volt munkásőr, gyakorta masírozott a folyosón egyenruhában, fegyverrel az oldalán gyűlésre, vagy ki tudja, hová. Érdekes módon S. úr a rendszerváltás után a kereszténydemokrata párt rendezvényeire járt, ami azért rácáfol a hivatalos magyarázatra, hogy a munkásőrséget a Párt legelszántabb híveiből toborozták volna. Az ‘56 után létrehozott, a kezdeti húszezerről hatvanezerre duzzadt szervezet tagjait valószínűleg más motiválta, és ez meglehetősen markánsan megmutatkozott a viselkedésükben és kultúrájukban is. A munkásőrök tarthattak otthon fegyvert, ami azért a szocializmusban, lássuk be, nem kis kiváltság volt. Biztosították a pártrendezvényeket, éles bevetésükről, közreműködésükről azonban nincsenek rémtörténetek, ez a Kádári konszolidáció filozófiájával ellentétes lett volna. Puszta létük és látványuk azonban kiváltotta a jogos ellenszenvet, így nem véletlen, hogy amikor az állam intézményeket – székházat, iskolát, kollégiumot – kezdett számukra építeni, még a tervezők is ódzkodtak a feladattól. A Magyar Építőművészetben közölt épületbemutatásaik legalábbis mindkét esetben mentegetődzéssel és magyarázkodással kezdődnek.

Elsőként az 1957-ben létrehozott szervezet iskolája és kollégiuma épült meg a Gellérthegyen, egy addig üresen álló, elhanyagolt önkormányzati telken. A helyszínválasztás nyilván nem volt véletlen: nem voltak szem előtt, miközben elit környezetben folyhattak a továbbképzések. Az 1971-72 között felépült házat 1970-ben tervezte a később Ybl-díjas Spiró Éva és Horváth Bertalan. Az 1926-os születésű Spiró Éva már pályája delén állt, mikor a megbízást kapta a LAKÓTERV kötelékében. Spiró Éva nőként is jelentős elismerést vívott ki magának építészként, ami a korszakban nem volt tipikus, és az átlagosnál határozottabb karaktert feltételez.[1] Nem véletlenül lett később az Építész-tervező Nők Világszövetségének (Association for Women in Architecture and Design (AWA+D)) alelnöke. A nála jóval fiatalabb Horváth Bertalan a LAKÓTERV-ben rendszeres munkatársa volt, számos munkát közösen jegyeztek. Felületesen ismertem személyesen is, a lírai alkatú, soproni, polgári művészcsaládból származó építésznek minden bizonnyal konfliktusos feladatot jelenthetett a munkásőrség számára intézményt tervezni. Spiró Éva az épületről közölt korabeli recenzióban[2] már az építészeti dilemmákat sorolja, melyek origóját a túlméretezett program és a hegyvidéki terület hagyományos beépítése között feszülő ellentmondásra vezette vissza. A döntés azonban megszületett, az építészeti feladat tehát egy nagy volumenű iskola és szállásépület elhelyezése volt a hegyoldali villák közötti lejtős telken. Abban az időben a beépítés már nem volt érintetlen, épültek társasházak, melyek megváltoztatták az összképet.  (Később Spiró maga is tervezett egyet a Szirtes útra, amelyet egyik legsikeresebb műveként tart számon a szakirodalom.) A tervezők tudatosan törekedtek az épületet lehetőség szerint terepbe illeszteni:

„ [a]z alapkoncepciót a lejtés, a tájolási igény, a nyugat felé feltáruló csodálatos panoráma, a környező házak nagyságrendje és a tájba illesztésre való törekvés alakította ki."

A lépcsős kontúrú, horizontálisan elnyúló épület alagútzsalus technológiával épült, tengelye a rétegvonalakkal párhuzamos. A középső tengely mentén helyezkedtek el a közös terek: étterem, aula, nagy előadóterem. A panoráma felé rendezték a kollégiumi szobákat, az átellenes oldalra az oktatóhelyiségeket. Az épületet két oldalon pihenőpark vette körül, ahová az iskolai, illetve kollégiumi szárnyból külön kijárat nyílt. Az épület teraszos kialakítású, mintegy ráül a lejtőre. A külsőben és belsőben használt anyagok és szerkezetek – bár mai szóval élve nyilván kiemelt beruházásról volt szó – tipikusan az építőipar akkori színvonalát mutatják: Outinord alagútzsalus technológia a kollégiumi és iskolai traktusban, a középső sávban nagyfesztávú fémvázas szerkezet eloxált alumínium pillérekkel, a reprezentatív helyiségekben fehér márványpadló, „Glasal" álmennyezet. Az eredetileg betervezett előregyártott import homlokzatburkolat helyett a beszerzés nehézségei miatt végül homlokzatszórást alkalmaztak. A szigorúan logikus alaprajzú épület külsejét tekintve szerény megjelenésű, a luxust a fürdőszobás kollégiumi szobák jelentették:

„[c]élkitűzésünk az épület tervezésekor az volt, hogy az adott szerkezettel, az adott programnak megfelelő olyan építészeti együttest hozzunk létre, amely tömege és rendeltetése ellenére igyekszik alkalmazkodni a meglevő környezethez és tiszteletben tartja a terület reprezentatív jellegét. A szemlélőre vár annak elbírálása, hogy célunkat sikerült-e elérni." írja Spiró Éva az említett recenzióban.

Az épület belsőépítészete, az akkor még pályakezdő, később szintén sokszorosan díjazott Somogyi Pál munkája viszont a korszak kiemelkedően nívós alkotása. A szigorú derékszög helyét íves vonal veszi át, az egzotikus fából készült falburkolat mellett az ajtók fémmel keretezett kör alakú nagy nyílásai különös hangsúlyt kapnak. A nagyterem síneken mozgó, eltolható panelekből álló válaszfala még a virtuális leletmentés idején is működött. A falburkolat, radiátorburkolatok részletein, és a mennyezeti lámpákon is visszatért a kör, amitől a belső a szigorú bauhaus modernnel szemben inkább az art deco-ra hajazó space-age formáit vetíti előre. A nagyterem falán Ágotha Margit alkotása látható: gellérthegyi idill – Walkyddal(!) felhordva. (Fiatalabbak kedvéért, a walkyd az akkori gyakran használt falfesték volt.)

Egész másképp viselkedik a tizenkét évvel később átadott irodaépület a kollégium közvetlen szomszédságában. A szervezet addig egy Arany János utcai, belvárosi épületben székelt. A nyolcvanas évekre vált időszerűvé a saját rezidencia, amelyet azonban már nem sokáig élvezhettek. Tervezője, a kétszeres Ybl-díjas Pázmándi Margit szintén szabadkozik a Magyar Építőművészet oldalán.[3] Végül azonban így indokolja az antipatikus megbízás teljesítését: “[s]zámomra — 32 év sokszor nehéz, de mindig megvalósuló feladatai után — egyértelmű volt a feladat vállalása." Pázmándi korának legsikeresebb női tervezője volt, férjével, Virág Csabával fontos szereplői voltak az építészeti közéletnek, de önálló alkotóként szerzett magának hírnevet – második Ybl-díját az életművéért kapta. A KÖZTI után az ÁÉTI munkatársa volt, közismert munkái például a füredi Annabella hotel, a szívkórház pavilonja, a budapesti Kútvölgyi kórház bővítése. Számomra legszerethetőbb háza egy kis óvoda volt, szintén a Kútvölgyi úton; a négy önálló pavilonos tömegből szerkesztett épületet sajnos azóta lebontották, pedig korának jellegzetes képviselője volt.

A Munkásőrség irodaháza sokkal nagyobb volumenű programot valósított meg, mint a korábbi iskola és kollégium, ennek megfelelően domináns megjelenésű, uralja a környezetét. A hegyoldali rávezetés, a bejárati előlépcső a megközelítésnek kellő méltóságot kölcsönöz. Bár Pázmándi szándéka szerint az alaprajzi szervezéssel igyekezett optimálisan csökkenteni az épület tömegét, mégis óhatatlanul egy robosztus tömeg született, amelynek ridegségét a részletek játékossága igyekszik enyhíteni, főképp a hátsó homlokzaton. A nyolcvanas évek közepén járunk, a ház érdekes hazai keveréke a brutalista és posztmodern ízlésnek. A térszervezésben és az alaprajz formálásában egyértelműen már a posztmodern játék köszön vissza:

„[a] vízszintes és függőleges koordinátákat e meglevő épület és a környező utcahálózat elemzése után határoztuk meg [… a]z alsó szint koordinátái — tömegalakítási és a szükséges funkcionális kapcsolatok biztosítására — azonosak a meglevő épület rendszerével [a Spiró-féle kollégiuméval – a szerk.]. Az e fölé emelkedő irodatömb kubusa az utcával párhuzamos. Ez a szögeltérés a két tömeg kapcsolatát dinamikussá, környezetbe, terepbe ülővé teszi."

Az egymást metsző tengelyek elfordítása a derékszögtől a belsőben is alapvető szervezőelv, a kétféle koordinátarendszer egymásra csúsztatása, az enyhe ívek megjelenése már posztmodern vonás. Ez a ház és az évtizeddel korábbi kollégium is bizonyítja, hogy a hazai szakma tisztában volt a nemzetközi irányokkal, elsősorban a nagy tervezőintézetekben szabadon elérhető külföldi folyóiratok révén követte azokat, és a maga lehetőségei, a szűkös építőipari viszonyok között reagált is rájuk.

A szerkezet itt is kötött volt: LIFT-FORM rendszer, amely magyar fejlesztés: függőleges acél tartószerkezetre felülről lefelé haladva épülnek be a kazettás vasbeton födémek. A homlokzat előregyártott vasbeton elemekből épült, melyeknek erőteljes plasztikája volt hivatott az épület zordságát enyhíteni. 

A ház több belső átalakítást, korszerűsítést megért, sokáig jól tudott öregedni, a rendszerváltás után előbb a Balassi Intézet, majd az MCC (Mathias Corvinus Collegium) birtokolta. Az előbbi elsősorban színesebbé, barátságosabbá varázsolta a nemszeretem objektumot, az új nemzeti elitképzőnek megálmodott, ehhez jókora kormányzati erőforrással gazdálkodó intézmény azonban végül az eladása mellett döntött, indokként az elavult műszaki állapotra és a vállalhatatlan ideológiai tartalomra hivatkozva. „A Balassi Intézet kockatömbje egy félkatonai, önkényuralmi épület, befelé forduló, erődítményszerű építmény. Zártságával, lőrésszerű ablakaival távol tartja az érdeklődőket s igyekszik kizárni a külvilágot." – fogalmazott az új épületre kiírt pályázat zsűrije. Ha nem tudnánk, hogy az ítélet a korábbi beépítésre vonatkozik, azt hihetnénk, a zsűri a pályázat nyerteseit méltatja, A nyilvánosságra került látványtervek alapján ugyanis mindkét nyertes keskeny vertikális nyílásokkal tagolt, tornyos várat varázsolt a Gellérthegy lankájára, igaz valóban merőben más ideológia mentén. A pályázaton a megbízást végül elnyerő NAPUR Architect Kft. vezető tervezője, Ferencz Marcel szavait idézve:

“Mátyás Király nem díszít. A teremtő szembenéz a tiszta valósággal, mozgatja a rendíthetetlen köveket. Kárpátokat idéző tetőzeti rendből ébredő nyugalom uralkodik. Arcán az Országvezérlő méltóság és arányok. A befejezetlen monumentális gondolatból bontakozik ki a megismételhetetlen Palota képe. Vízió, mely Kormányozni képes." [4]

Sajnos ez a becses szöveg azóta már eltűnt a kiviteli terveket is elkészítő NAPUR honlapjáról, a munkák folynak, a végeredmény pedig a látványtervek alapján mindenre törekszik, csak nem visszafogottan a tájba illeszkedni. A hatalom elvárásaival szembeni építészeti mértéktartás, ami Pázmándi Margitnak még célja volt, itt már sem a hatalom, sem az építész szándékában nincs jelen. A sorozatos tervmódosítások egyre kevésbé egységes megjelenésű, egyre növekvő épület látványképét mutatják, egyedül a pátosz változatlan. A beépítettség – köszönhetően a folyamatos szabálymódosításoknak, melyekre a kiemelt beruházás státusza lehetőséget ad – maximalizált, minden négyzetcentimétert kihasznál. A betont – legalábbis látható formában – kétségkívül mellőzik; a ház homlokzatán a kor szavának engedve a téglaarchitektúra dominál. A beruházás a városnak ajándékul új közparkot is ígér, amely a szoros beépítettségnek köszönhetően vélhetően a közterület rendbehozatalát jelenti, ahonnan csodálhatjuk majd az Országvezérlő szándékait. A helyszínrajzon szerényen csak palotának titulált épület előtti, a rajz alapján támfalakkal körülvett parkban díszkút, díszkert, napozógyep és vadászok pihenője várja majd a felüdülni vágyókat. 

A gellérthegyi értékes telek beépítésének változásai mintha azt látszanának igazolni, hogy az építészet csak díszlet a folyton változó megbízói, hatalmi, ideológiai igények színpadán.

Zöldi Anna

[1] Budapest, 1969/5. 15-16.
[2] Spiró: Éva: Iskola–kollégium a Gellérthegyen, Budapest. Magyar Építőművészet, 1973/4. pp. 40–47
[3] V. Pázmándi Margit: Irodaház a Gellérthegyen, Budapest. Magyar Építőművészet, 1986/2. pp. 40–42.
[4] https://24.hu/kultura/2022/04/12/mathias-corvinus-collegium/

Szerk.: Borenich Levente