A valódi szocreál építészet jellegzetes alkotásai, második rész

Bár a hazai szocreál leginkább a klasszicizmust idézte meg, ezt sokféle formában tette. A Szovjetunióra jellemző barokk nem nyert teret, de a Nyíregyháza központjában álló irodaház tervezői ebbe az irányba is tettek kísérletet.  

A múzeumnak is beillő, hatalmas épület valójában a kor első irodaházainak egyikeként épült, amelynek falai között a megyei tanács mellett számos kisebb-nagyobb városi vállalat adminisztratív központja kapott helyet. A funkciói nagy részét a felújítása után is megőrizte.

A budapesti Kerepesi úti téri lakótelep a főváros legnagyobb lakásépítési projektjeinek egyike volt az 1950-es évek elején. Fő épülete csak hazánk egyik leghosszabb lakóháza: a 18 ponton 90 fokot kanyarodó alaprajzának teljes hossza több mint 900 méter, a Flórián téri faluház két és félszerese.

A frissen kialakuló szocializmus lakótelep-építéseinek egyik fő újdonsága az épületek hátsó homlokzatai közti, kerítések nélküli, félprivát tér. Nem kis területekről van szó, hiszen a beépítés mértéke ritkán haladta meg a 25 százalékot, még a városközpontok belső részein is.

Az új lakások alapfelszereltségéhez olyan műszaki megoldások tartoztak, mint a vezetékes víz, fürdőszoba és illemhely -mindez közel sem volt mindennapos a világháború után hét évvel még mindig romokkal teli országban.

A hosszú szalagházak fontos részei voltak az átjárók, gyakran két szint magas, gazdagon díszített formában. A Hungária Körút 104 alatti lakóház bejárata még csupán egy belső udvarra vezet.

A dunaújvárosi Kodály Zoltán utcában jóval geometrikusabb, monumentális oszlopcsarnokok vezetik át a gyalogosforgalmat.

Oroszlány központjában nem a praktikum, hanem inkább a városkép nagyvonalúsága indokolta a főutca átvezetését a városközpontot lezáró épület alatt -itt korábban még a helyi járatú autóbusz is áthaladt.

Méretében utóbbit is felülmúlja a szegedi Attila utca végének lefedése, a belvárosba tartó legfontosabb trolibuszvonal fölött.  

A Kerepesi úti, vagy a Fiastyúk utcai lakótelepen, a főbb utaktól távoli, rosszul kihasználható földszinteken száz négyzetméternél is nagyobb átjárókat alakítottak ki, amik legtöbbjéből mára fedett parkoló lett.

A legfontosabb reprezentációs célt talán a nagyüzemek szolgálták. Az ekkoriban a semmiből felépített Dunaújváros szélén, Lauber László és Szendrői Jenő tervezte a vasmű bejáratát. Az oszlopok mögött Domanovszky Endre 17 méter széles festménye a munkás-parszt szövetséget mutatja be.  

Az 1950-es évek elején még nem csak a vidéki országutak jó része volt burkolatlan, de magánszemélyek egyáltalán nem birtokolhattak autót. Így a hétköznapok kiemelt helyszíne volt a vasútállomás, amik közül több újjáépítése is aktuális volt a háborút követő években, többek közt Győrben, Debrecenben, és Székesfehérváron.  

A Székesfehérvári állomás tervezése a szocreál térnyerésének első évében kezdődött Kelemen László vezetésével. Az 1951-es üzembe helyezésekor még itt-ott javában épülő, díszek nélküli épület csak nyolc év múlva nyerte el végső formáját -amire viszont azóta is vigyáznak.

Kelemen László másik meghatározó műve, a korszak végén tervezett Debreceni vasútállomás jól példázza az építészetben beállt változásokat. Az 1956-61 között épült szerkezet még szimmetrikus, anyaghasználata elegáns, de a historizáló díszítései már hiányoznak.

A belső tér legforgalmasabb felületeit a kortalan márvány burkolatok uralják, amelyek Európa számos bányájából érkeztek Debrecenbe. Az igényesség itt nem csak az ország második legnagyobb városa, de a Budapest-Moszkva expresszvonatok kevés hazai megállóhelyének egyikeként is elvárt volt.  

A központi csarnok falain ezúttal is Domanovszky Endre hagyományos sgrafittói láthatók, amik az alföldi vásárt, és ötösfogatot ábrázolják, a vasbeton héjszerkezetű kupolák azonban már egy új építészeti korszak jelei.

Utóbbiak kialakítása már az építkezésen gyakornokként dolgozó Csete Györgyre is nagy benyomást tett -az ő neve az 1980-as évekre kibontakozó organikus építészet kapcsán lett országszerte ismert.

A legkevésbé közismert, hogy az ötvenes években is folytatódhatott a templomok építése, igaz, már csak főként alulról szerveződő formában, minimális számban. Balatonalmádi református temploma közülük talán a leglátványosabb szocreál stílusjegyeket viseli magán.

A legtöbb korabeli templom azonban szinte teljes titokban épült, ami a megjelenésére is vonatkozott. A dél-alföldi Kömpöc templomán szinte csak a homlokzatra felírt római szám árulkodik az 1953-as építési évről.  

Az idén már 70 évnél is öregebb épületek lassan túljutnak a társadalmi megítélésük mélypontján, és az építésük politikai légkörétől elvonatkoztatva, egyre közelebb vagyunk ahhoz, hogy a hazai kulturális örökség egyenrangú részének tekintsük az ötvenes évek első felének építészetét. Szakszerű védelmük és felújításuk egyre időszerűbb.