A díszítés mint kifejezőeszköz– Recenzió Farshid Moussavi - The Function of Ornament című kötetéről

Hogyan értelmezhetjük a kortárs ornamentikát? Hogyan közelítsünk az ornamens identitásképző szerepéhez a globális kultúrában? – többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Farshid Moussavi, a Harvard oktatója paradigmatikus művében. – Csépke Tamás recenziója

Az építészetben megjelenő ornamentika és annak megnyilvánulásának kérdésköre folyamatosan jelen van az építészeti diskurzusban, ami a nemzetközi viszonylatban talán jobban megfigyelhető, mint hazánkban. A könyv húsz éve jelent meg, aktualitását az ornamentika klasszikus értelemben vett – történelmi díszítőjegyek – megközelítéshez képest felépített sajátos értelmezése adja. Ami az épületfelületeket alkotó és a homlokzaton megjelenő, struktúrát létrehozó építészeti elemeken alapul. Gondoljunk arra, hogy napjaink építészetében homlokzatformálás során milyen eszközökkel élnek a tervezők, ha a felületek „gazdagítása" a cél. Ezeknek a struktúráknak a rendszerezésére tesz kísérletet a The Function of Ornament szerkesztője, aki a műben található példákkal együtt sajátos nézőpontot tár az olvasó elé. A magyar szakirodalomban kevésbé feldolgozott az ornamentika kortárs olvasta, emiatt inspirálólag hathat a könyv, ami megvalósult épületek fókuszált vizsgálatán keresztül mutatja be az építészeti eszközkészlet lehetőséget. 

A kötet a Harvardon oktató Farshid Moussavi 2006-os tavaszi kurzusán alapuló tematikus kutatási összefoglaló anyagát rendszerezi és mutatja be. Az iráni-brit építész által írt előszó vezeti be az olvasót a mű ornamentika-olvasatába. Moussavi kutatási területe az építészeti formaalkotás, esztétikai minőség és annak szerepe köré szerveződik. E témához kötődő kutatásait a jelen írás tárgyán kívül a későbbi The Function of Form (2009) és a The Function of Style (2014) című művekben tovább mélyítette.

„Architecture needs a mechanisms that allow it to become connected to culture" - mondattal kezdődik a könyv és végig ez szervezi a bevezetőszöveget, amelyben rövid áttekintést kapunk a különböző történelmi korokban megjelenő ornamentikák alkalmazását ösztönző társadalmi, kulturális jelenségekről. Moussavi alapvetően a modern-posztmodern dichotómia köré szervezi mondandóját és a díszítőművészet kapcsolatteremtő szerepére, vagy annak hiányára építi fel gondolatmenetét. Érvelésében végül kiemeli az ezredforduló utáni időszakot és azokat a megváltozott társadalmi, kulturális körülményeket, amelyekre az építészetnek valamilyen módon reagálnia kell. 

A kötet felépítését tekintve egyedi formát követ: egy rövid bevezető után hosszas, katalogizált példatárat vonultat fel az olvasó előtt. S ebbe a rendszerbe foglalt, díszítőjegyként felfogott mintarendszereket vizsgálja. Ezeket kategorizálja és elemzi a saját – az épületek felületén megjelenő rendből levezethető – szempontrendszere szerint.

A bevezetőtanulmány az építészeti megjelenést az épület és annak közvetlen környezete közötti viszonyban írja le, kiemelve az urbánus kontextust. Ezen a ponton a szövegben Moussavi részletesen kitér a társadalom felépítésére is, amit párhuzamba állít a kultúra általános értelmezhetőségének problematikájával. A kétezres évek elején kialakuló társadalmi szerkezet – a nyugati, euroatlanti világban – felépítése elindult a kozmopolita összetétel irányába, ami az ornamentika által használt szimbolikus elemek kommunikációs eszközként való alkalmazását nehezíti, állítja a szerző. Egyszerűbben fogalmazva: a kultúrát, illetve annak üzenetét sokkal nehezebb átadni az épületeken megjelenő mintázatok által egy kulturálisan sokszínű „összesűrített" társadalomban. Ez a probléma a Moussavi meglátása szerint az alkalmazott egyedi jelek konszenzusos értelmezésének nehézségéből ered, ami elvezet ezen eszközök kevésbé kódolt jellegéhez. Így ezek nem kötődnek a kultúra mélyrehatóbb rétegéhez. 

A szerző gondolatai érvekkel kellően alátámasztottnak tűnnek, de meglehetősen amerikacentrikusak, miközben a példatárban felsorolt épületek esetén földrajzi szempontból nem tesz különbséget. 

A multikulturális társadalom a nyugati világban teret nyert, mégis találunk olyan kortárs építészeti példákat, melyek az ornamentika eszközeivel élve lokális kulturális jegyeket hordoznak és azok fontosságát hangsúlyozzák. Ezeket felhasználva identitásképző elemként értelmezhetők és a kultúra mélyebb lenyomatának tekinthetők. Ezen jelek olvashatósága sem tűnik túl elvontnak, sőt képszerű megfogalmazásuk már-már magától értetődővé válik. Ilyen épületre példa a könyvben is szereplő Herzog de Meuron eberswalde-i köynvtára is. Fájó hiányosság, hogy az említett példát inkább technikai oldalról közelíti meg a szerző, semmint a felületén megjelenő képek gazdag jelentéshordozó tulajdonsága felől.

A szöveg röviden áttekinti azokat, az építészettörténeti paradigmákat, amik az ornamentika témáját érintették. De alapvetően a szerző értelmezésének tekinthető, hogy a kultúra lenyomatának tekintett  ornamentikát az épület konstrukciójából eredő anyagi és formai rendként értelmezi. Hivatkozási alapként jelenik meg Louis Sullivan építészeti gondolkodása, mely alapján Moussavi az ornamentumot az anyagból eredeztethető organikus rendből vezeti le. Így az ornamentika mint rendszer a konstrukciós szükségletek által keletkezik és leválaszthatatlan az épületről.  

Enyhén technocentristaként hat a gondolatmenet, de inkább a következetes belső rendről van szó, mint a tiszta konstrukciós elvekről. Ez némiképp ellentmondás, hiszen a szerző többször hangsúlyozza, hogy az épületek külső és belső elemeinek tervezése szinte teljesen elválik egymástól. A kötetben felvonultatott példák némelyike – pl. a „felület" kategóriába sorolt és már említett Eberswalde Könyvtár – esetén továbbá felvetődik a kérdés, hogy a homlokzatfelületre szitázott képek mennyiben elválaszthatatlanok az adott épület szerkezeti rendjétől. Így a szerző értelmezése megkérdőjelezhetővé válik: a felületi mintázat ornamentikaként, vagy dekorációs burkolatként jelenik meg amibe burkolják az épületet?

A könyv címe az épületornamentika mélyrehatóbb vizsgálatára és összefüggéseire enged következtetni. Azonban többszöri átolvasás után egyre inkább azt az érzetet kelti, hogy az Egyesült Államokra jellemző és főleg a nagyvárosias társadalmi berendezkedésből levezetett érvelést használ. A szerkezeti rend, mint a kultúra lenyomata persze tágabb földrajzi kontextusban is értelmezhető ornamentikaként és ez a gondolat aktuálisnak is tekinthető, de közben más kulturális lenyomatként felfogható jegyeket figyelmen kívül hagy. Ennek ellenére a felsorolt és elemzett példák átfogó képet adnak a formálási lehetőségekről.

A multikulturális társadalom korában hangsúlyos lehet a díszítés identitásképző szerepe, ami túlmutat a repetitív geometriai minták alkalmazásán és erre a használatra a könyvben is találunk példát a már említett könyvtár homlokzatán megjelenő képek formájában. Ezek a kelet-német történelmi eseményekre, vagy az épület könyvtárfunkciójára utalnak. Az ilyen és ehhez hasonló jegyek a kozmopolita társadalom számára is könnyen értelmezhető építészeti gesztusok.

A Doktoranduszi Kiválósági Ösztöndíj Program (DKÖP) által támogatott projekt a Kulturális és Innovációs Minisztérium Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott, valamint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közös támogatásával, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatallal kötött támogatási szerződés alapján valósult meg.

/Csépke Tamás/ Lakóépülettervezési Tanszék, Építészmérnöki Kar, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Építőművészeti Doktori Iskola

Témavezető: Sugár Péter DLA