Házak és emberek – épített környezeti nevelés a Kiscelli Múzeumban

A technika őrült tempóban követi, sőt, sokszor megelőlegezi a különböző anyagi, szellemi, akár erkölcsi természetű igényeink építészeti kielégítéséhez szükséges eszközöket. Fel is merül a kérdés, hogy a 21. században fel kell-e készíteni a vizuális élmények befogadására és dekódolására a felnövekvő generációkat, s ha igen, mi módon. Ezt a témát járja körül Zöldi Anna a Kiscelli Múzeum Korszerű lakás 1960 kiállításához kapcsolódó, Koncz Kinga művészettörténész és Sziray Zsófia építész által szervezett múzeumpedagógiai programsorozat vonatkozásában.

Házak és emberek

Szerintetek miért rajzolunk embereket a tervekre? – logikus kérdés egy múzeumpedagógus szájából. A hatéves múzeumlátogatók pedig már lökik is a választ: – Mert vannak… Mert ők építik a házakat. – Valljuk be, a gyerekek nyertek: ennél tömörebben ki se lehetne fejezni a lényeget. A lurkók az épített környezeti nevelés két sarokpontjára reflektáltak – az épített tér humán (társadalmi, szociális, pszichológiai stb.) vonatkozásaira és az építési tevékenység nyomán előálló produktum (magyarul: ház) kézzelfogható jellegzetességeinek megtapasztalására.

 

 

Hogy az építészet elmélete és gyakorlata hol kapcsolódik össze nyilvánvalóan elválaszthatatlanul, és hol működnek rejtett hatások – gyermekinek tűnő kérdés. Mégis, minél messzebb távolodunk a gyerekkortól, annál távolabbinak tűnik a magától értetődő válasz. Első térélményünk az anyaméh, ennek biztonságos közegében még megfellebbezhetetlen bizonyossággal tudjuk: a saját hely nem más, mint mesterségesen létrehozott menedék – meleg és sötét, körülölel és kívül tartja mindazt, ami nekünk árthat. Legközelebb a föld, a víz, a tűz vagy a levegő, vagyis a mindenség fogja produkálni ugyanezt – testünket, annak földi maradványait persze gondos kezek akkor is kis dobozokba gyömöszölik majd, az ősi tudásra emlékezve. A kettő közt azonban ilyen-olyan igényeink támadnak, anyagi, szellemi, akár erkölcsi természetűek, és ezek sok esetben ellentétesek a pszichológiai tudással, amit a térről magunkkal hoztunk.

A technika őrült tempóban követi, sőt, sokszor megelőlegezi az ezek kielégítéséhez szükséges eszközöket, ma már gyakorlatilag nem létezik olyan forma, amelyet ne tudnánk építészeti burokként magunkra ölteni. A formálás szabad burjánzása nyilvánvalóan visszahat a pszichére, a vizuális attitűdre, bár ezt valószínűleg sokkal kevesebben kutatják, mint az ellenkezőjét – az archetípusok, az ősi formák hagyományozódását és hatását. A Colosseum köveit beépítették a római reneszánsz palotákba – az antikvitás hagyományára épülő szellemi építményt annak anyagával cementezték össze. Korunk épített környezetébe a klasszikus nyugati civilizáció építőkövei anyagi mivoltukban már nem tudnak beépülni – talán ezért őrizzük olyan makacsul eredeti állapotában azt, ami még megmaradt, mielőtt a 21. század kisgömböce elnyeli 3D-s bendőjébe.

 

 

A fenti okoskodás persze felületes, minden elemére komoly tudományos fokozat megszerzését ígérő kutatások alapozhatóak. Az mindenesetre meglepő, hogy a 21. században a vizuális élmények befogadására és dekódolására fel kell készíteni a felnövekvő generációkat. Hiszen az is közhely, hogy a vizualitás korát éljük. Persze lehetséges, hogy az egész csak szülői para – mi magunk veszítettük el a fonalat, és próbáljuk kétségbeesetten gyermekeink szájába rágni kételyeink cáfolatát. Az ifjabb generáció számára talán már egyáltalán nem probléma sem a város, sem a tér, sem ezek használata. Kreatívak és felelősek, mindennapi tapasztalataik teszik azzá őket. Nem kizárt, hogy csupán az érett korú társadalom vizuális analfabétizmusát vetítjük vissza csemetéinkre. Ez a félelem motivál, amikor megelőző csapásként bevetjük a jószándékú csodafegyvert: az épített környezeti nevelést.

 

 

Nagyon is jól tudjuk, hogy a mi életünkből ez kimaradt, és a bőrünkön érezzük a következményeit. A gyerekek azonban szerencsére korántsem olyan vesztes helyzetből indulnak, mint ahonnan mi próbálunk visszakapaszkodni. Egyrészt bennük még gátlások és tanult formulák nélkül működik az ősi tapasztalat a térről, színről és formáról, másrészt nem lehet azt állítani, hogy olyan ingerszegény környezetben cseperednének, mint ahogy szüleik generációja tette. A sokat átkozott számítógépes játékok vizuális világa például valószínűleg méltatlanul elhanyagolt tényezője a vizualitás kialakulásának. A kortárs design ennek a generációnak már egyáltalán nem idegen – bár a gyakorló építészek keserű tapasztalatait adó megrendelői kört kétségkívül még nem ők alkotják. De ugyanilyen barátságos viszonyban állnak az ifjoncok az épített örökséggel is. A klasszikus városnézéstől őszintén irtózó gyerekek virtuális csuklyáik mögé bújva előszeretettel kóborolnak az ókori Rómában, vagy a középkori Konstantinápolyban, ilyen díszletek között a vérontás is jobban esik. Élmény és épített tér itt egyszerre van jelen – talán ez a környezet iránti fogékonyság, érdeklődés újbóli felkeltésének a kulcsa. A sikeres nevelési programok is ezt a módszert alkalmazzák, az építészet szerteágazó területének bármely szeletére is koncentráljanak. Kézzelfogható, sokszor közvetlen érzékszervi úton megtapasztalható élménnyé változtatják a holt anyagot, amiből a ház felépül, csakúgy, mint az elvont filozófiát, amely a holt anyagot végül elevenné teszi.

 

 

Egy kompakt építészeti kiállítás anyaga igazán jó terep a komplex vizuális nevelési gyakorlat kipróbálására, fejlesztésére. A Kiscelli Múzeum napokban záró Korszerű lakás 1960 című kiállítása kínálta magát erre a célra, elsősorban témaválasztásával, hiszen a lakás és annak berendezése mindennapi élmény már az egészen aprók számára is. A kiállítás képi és szöveges anyaga logikusan egymásra épülő tablókon, izgalmas, kortárs installáción került bemutatásra, ráadásul egy lecsupaszított barokk térben kaptak helyet a hatvanas évek bútorai, tárgyi emlékei és nem utolsósorban egy 1:1-es bejárható lakásmodell, Mináry Olga terve. Ebbe a díszletbe álmodta meg a két fiatal szakember: Koncz Kinga művészettörténész és Sziray Zsófia építész múzeumpedagógiai programját külön a kisiskolások, a gimnazista korosztály és az idősebb generáció számára. A különböző korosztályok természetesen különbözőképpen reagáltak, mégis egyértelmű a kezdeményezés haszna mind a múzeum, mind a résztvevők szempontjából.