Emberek/Interjú

A dialógus keresése - Hans Gangoly és Gunther Zsolt grazi beszélgetése

1/14

?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
1/14

A dialógus keresése - Hans Gangoly és Gunther Zsolt grazi beszélgetése
Emberek/Interjú

A dialógus keresése - Hans Gangoly és Gunther Zsolt grazi beszélgetése

2005.12.15. 11:50

Cikkinfó

Építészek, alkotók:
Gunther Zsolt, Hans Gangoly

Tizenöt éve van irodám, elérkezett az idő, hogy mérleget készítsek. Minél távolabb kerül az ember az egyetemtől - ahol most egyébként megint kikötöttem -, annál nehezebb értelmes inputot kapni.

Perverz kék buborék

Gunther Zsolt:
Fantasztikus kiállítás látható most is a Kunsthausban. Tudom, hogy sok vita volt a pályázat körül, de összességében a város javára vált ez a ház és az intézmény. Hogyan látja ezt egy grazi építész?

Hans Gangoly:
Ez nem volt éppen egy töretlen sikertörténet. Három pályázatot írtak ki a Kunsthaus tervezésére, mindig eltérő helyszínekre. Az első a Karmelitenplatz közelében volt, a második egy zsákutcában, régi házak mögött a hegybe nyúló helyen. Ebből "a dóm a hegyen" meg is valósult a Kulturális Főváros év részeként. Végül egy muraparti helyszínt választottak ki, a belvárossal átellenben, ami városépítészetileg a környék számára nagyon jól jött, mert érzékelhető, hogy a kulturális és művészeti szcéna azóta bizonyos fokig áthelyeződött a Mura túloldalára. Ez ugyanakkor a másik oldalon automatikusan űrt hagyott maga után, például a Karmelitenplatzon érzékelhető a vákuum. A város számára azonban mindenképpen előnyös döntés volt. Az a gond, hogy a kulturális kínálat nem bővül tovább, csak az erők tolódtak el.




GZs: De a bővítés tartalomnövekedést is jelent. A város valószínűleg nem képes tartalmilag befogadni a növekedést.

HG: Pontosan. Csak eltolódások vannak. Mi már a pályázati eredménytől is megrémültünk, mert az eredményhirdetésnél egy áttetsző kék buborékról volt szó, tulajdonképpen ezért nyert a Peter Cook - Colin Fournier páros munkája. De hogyan hozhatja egy kék buborék fényben, épületfizikai feltételekben, klímában stb. a megfelelő minőséget? Ez a gyanú hamar beigazolódott, és végsősoron ezt az áttetsző kék buborékot sok rétegből kellett összetákolni, hogy működőképes legyen. A koncepció egyszerű: van egy forma, ami nagyon erősen hat kifelé, és három horizontális sík, amelyek térben tulajdonképpen nem kapcsolódnak egymáshoz. De az egésznek van egy nagyon pozitív hozadéka. Mivel ez a tér nem kiállítótér, hanem csak egy burok, a mindenkori intézményvezető arra kényszerül, hogy különleges kiállításokat szervezzen ide. Ez a perverz ház megóv bennünket az egyébként mindenütt látható vándorkiállításoktól, csak azért, mert nincsenek benne képek felaggatására alkalmas falak. Ez tehát egy szerencsés véletlen. A projekt egyébként győzelemre volt ítélve, mert ez volt az egyetlen, ami valamilyen formában, legalábbis érzelmileg, megnyerő volt. A többiek meglehetősen tanácstalanok voltak, nem tudtak megbirkózni a helyszínnel és a környező házakkal. Küszöbön állt a 2003-as Kulturális Főváros-év, és tudtuk, hogy kell egy ilyen ház, különben baj lesz.



GZs: De egyébként is sok minden épült, például a gyerekmúzeum, a sziget a Murán.

HG: Igen. De az Acconci-féle sziget egyáltalán nem működik. A kávézónak ez most már a harmadik üzemeltetője, de valahogy nem sikerül tartalommal feltölteni a helyet. Wolfgang Lorenz, a Kulturális Főváros év intendánsa felismerte, hogy a médiának szüksége van egy képre, és ez volt a sziget. Az építészeti folyóiratoktól kezdve a divatlapokon, utazási magazinokon át mindenütt jelen volt. Persze lehetne vitázni arról, hogy értelmes dolog-e. Amikor épült, mi is azt gondoltuk, hogy ebédszünetben majd oda járunk, de csak egyetlenegyszer mentünk. Ugyanis nem érdekes a hely, nem működik helyként.

GZs: A sziget az építészetről mint reklámhordozóról szól. És ilyen értelemben nem is volt drága, hiszen ennyi reklám megfizethetetlen lett volna.

HG: Sajnos szükség van egy ilyen képre. Szép, régi templomtornyokat bárhol találsz.

GZs: Mi is dolgoztunk a Kulturális Főváros pályázaton, Győrben, az első fordulóban, de a koncepciónk strukturálisan eltérő volt. Egy városrészt, a paneles negyedet próbáltuk elfogadhatóvá tenni, felértékelni. Nem romantikus, hanem jövőorientált kezdeményezés volt. Kicsit szkeptikus vagyok Pécs, a 2010-es Kulturális Főváros sikerével kapcsolatban, mert a Zsolnay-porcelánért én biztos nem utaznék le Pécsre. Szerintem egy Kulturális Főváros az építészeti beavatkozások frissességén, szociológiai, kulturális összetettségén keresztül is legitimálja magát.

HG: Sokszor az is probléma, hogy a Kulturális Fővárosokban keresni kell a Kulturális Fővárost. Grazban állandóan jelen volt, és mindenki számára nyújtott valamit. Ez is Wolfgang Lorenz sikere, hogy ennyi minden történt a nyilvánosság előtt. És hihetetlen érdeklődés kísérte az építészetet. A fenntarthatósággal kapcsolatos probléma pedig elsősorban a turizmusból származik, ugyanis azt gondolták, hogy 2003 után tömegesen érkeznek majd a külföldi turisták, de hát ez nem így történt. Mégis, a graziak önbizalma megnőtt, látva, hogy milyen jelentős lehet a város - és ennek van tartós hatása. Mérce volt a város számára.

Négy téma

GZs: Beszélgessünk arról, hogy te mivel foglalkozol. Ha jól tudom, készül a könyved, Otto Kapfingerrel együtt dolgoztok rajta.

HG: Tizenöt éve van irodám, elérkezett az idő, hogy mérleget készítsek. A könyv miatt rákényszerülök, hogy elgondolkozzak erről. Minél távolabb kerül az ember az egyetemtől - ahol most egyébként megint kikötöttem -, annál nehezebb értelmes inputot kapni. Az ember egyre inkább elszigetelődik. Grazban sok építész dolgozik, akit mind ismerek is, de nagyon kevés van, akivel bizalommal lehet a munkáról beszélni.

GZs: Ez a régi grazi betegség, mindenki magányos harcos, mint a Grazi Iskola idején: Günther Domenig, Volker Giencke, Michael Szyszkowitz, Manfred Wolf-Plottegg vagy Klaus Kada.

HG: Ezek a frontok némiképp ma is léteznek. Túl jól ismerjük egymást ahhoz, hogy beszélgetőtársként komolyan vehetnénk egymást. Pedig ez nagyon hiányzik. Az irodában megpróbálunk kritikát gyakorolni, de gyakran előfordul, hogy az én véleményem kényszerűen erősebb a többiekével szemben. Ez a könyv egy állomás a fejlődéstörténetben. Mert persze az ember profitál abból, ha Kapfinger, Andrej Hrausky, Friedrich Achleitner vagy Christoph Luchsinger véleményt mond a munkájáról. Ez alkalom arra is, hogy bizonyos főcsapásokra rávilágítsunk. A tervezést például folyamatként fogjuk fel. Vannak bizonyos témák, amelyek tudatosan vagy külső hatásra születnek, és amelyeket aztán projektek sorozatában bontunk ki. Egy részét elvetjük, és jönnek új témák. Ezt az eljárást kritizálni az igazán érdekes.

HG: Négy témánk van: fény és transzparencia, abban az értelemben, hogy hol ér véget a tér. Hiszen a biztonság például jelenthet valami egészen zárt dolgot. Aztán egyre jobban érdekel a régi és az új viszonya. Az utolsó tíz pályázaton, amin indultunk, egyetlenegy új épület szerepelt, minden egyéb kiegészítés, átalakítás, átépítés volt. Aztán: anyagszerűség és részletek; végül a dialógus - itt a tervezés módszeréről van szó. Amikor tervezek, alig rajzolok. Mindig fejben vagy szóban, beszélgetések során próbálok tervezni. Az építőmunkásokkal való dialógus is ide tartozik, de elsősorban a magammal és persze az irodával folytatott dialógust értem alatta. Ez azért is érdekel ennyire, mert amikor én tanultam, az úgy ment, hogy vettünk egy papírt, rajzoltunk rá valamit, aztán azt fejlesztgettük. Ebben én sosem hittem, ezért nem is rajzolok. Alapvetően csak méretarányos rajzokat készítek, amikor már tudom, hogy mit akarok.

GZs: A mi módszerünk hasonló a 3h-ban. Ketten vagyunk az irodában, mindent kritikusan átbeszélünk, és azokat a pályázatokat, amelyekről utólag úgy érzem, hogy igazán jól sikerültek, rengeteg vita kísérte. A bécsi expónál például két hónapon keresztül szinte semmit sem rajzoltunk. Ez csak akkor működik, ha erős a koncepció, formai útkeresésnél kevésbé.

HG: Észrevettem, hogy a főiskolán a tervezésben éppen ez a két megközelítésmód létezik. Vannak azok, akik konceptuálisan dolgoznak, struktúrát fejlesztenek ki, és végül olyasmi születik, amire az ember kezdetben nem is gondolt. De itt megvan az esélye annak, hogy a projekt továbbfejlődjön. Aztán vannak azok, akik formai hozzáállásból terveznek, és azonnal problémákba ütköznek, mert a funkciókat nem tudják elhelyezni, nincsenek tekintettel a városépítészetre stb. És ennek mindig csalódás a vége.

GZs: Az a benyomásom, hogy a pályázatoknál a koncepciók nem jutnak elég messzire. Ma valahogy sokkal fontosabb a szubjektív tetszetősség.

HG: Például Grazban kiírtak most egy pályázatot egy viszonylag kis projektre, de meghívták rá Zaha Hadidot is, természetesen a neve miatt, mert azzal szeretnék a projektet eladni. És amikor egy ilyen építész szerepet kap, egyértelmű, hogy egy hatásos formáról van szó, egy képről, ami eladható. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a strukturális, konceptuális gondolkodásmóddal jobban boldogul az ember. Ha például megnézed a vorarlbergi építészeti szcénát, ők következetesen fejlesztik, és emiatt nagy bázisuk és elismertségük van. A Grazi Iskola azért bukott meg, mert nem törődött a bázismunkával.

GZs: Úgy érzed, hogy Grazban alakul most ez az alapozómunka?

HG: Sajnos nem. Azt azért gondolom, hogy mi itt az irodában bázismunkát művelünk, mert következetesen foglalkozunk bizonyos témákkal. Ez működik is, hiszen egymásnak adogatnak minket a megbízók. Fontos, hogy az emberek elégedettek legyenek, és a munkánkban mi is megtaláljuk az örömünket.

GZs: A négy téma, amit említettél - ezek foglalkoztatnak most a leginkább?

HG: Igen. A könyvben mindegyikhez tartozik egy főprojekt, ez egészül ki tizenöt másikkal, amelyek különböző perspektívákban kerülnek elő. Nem teljes projekteket mutatunk be, hanem témától függően egy-egy vetületet.

Prioritások

GZs: Ha ilyen sok munkátok van, mennyire tudsz részt venni egy-egy konkrét projektben?

HG: Minden munkánál eltérőek a prioritások, de a nyolc munkatársamnak megehetősen önállóan kell dolgoznia. Ennél a domboldali társasháznál az alapkoncepció az enyém, de gyakorlatilag nem rajzoltam hozzá semmit. Itt a lyukhomlokzat a meghatározó, tehát egy ablak esetében megvizsgáltam, hogy nézzen ki, és akkor a részemről le volt zárva a téma. Megbeszéltük a játékszabályokat, mi a fontos ebben a projektben, mi a tartalma. Máskor megrajzolom a házat, és aztán adom tovább. De vannak munkák, amikbe egészen az apró részletekig beleártom magam.

A második Schmuck házat például teljesen egymagam csináltam, egy hónappal ezelőtt készült el. Nagyon szigorú voltam ennél a munkánál. Számítógép nélkül, csak ceruzával rajzoltam, így a leggyorsabb, nem is tudnám másképp. Ez egy teljesen egyszerű koncepció, egy doboz. Van a házban egy átriumszerűség, benne egy lépcső, amit körben beüvegeztünk. Függönyökkel el lehet takarni, olyan, mint egy hatalmas lámpaernyő a ház közepén. És télen havazik a házban.



GZs: Hogyan kommunikáltok a megbízókkal?

HG: A megbízóval megpróbálunk formai kérdésekbe nem belebonyolódni, mint hogy mi szép és mi nem, hanem próbálunk olyan érveket találni, amelyek értelmezhetőek a számára, és ez általában sikerül is. Az átriumos ház tetejére bambuszt ültettünk, ami világít, amikor a ház ura megérkezik; a homlokzatra színes izzókat raktunk, és elfogadta. Családi házaknál először koncepcióterveket készítünk, ezért elkérünk egy bizonyos összeget - ez az ismerkedési fázis. És aztán eldől, hogy az egész működik-e vagy sem. Tízből talán négyet építünk meg. Ha mindkettőnk számára szenvedés a munka, akkor nehezen sül ki belőle valami jó.

Hatások

GZs: Vannak előképeitek? Mire figyeltek, mi a fontos az építészeti életben?

HG: Van néhány építész, aki, ha nem is maradéktalanul, de bizonyos megközelítésben érdekes. Például Kazuyo Sejimát nagyra tartom, bár a munkájából gyakorlatilag semmit sem tudunk hasznosítani, de bizonyos dolgokban rendkívül érdekesnek tartom. Aztán nagyon értékelem Herzog & de Meuront, éppen azért, mert a felszínen mindig valami újat tudnak mutatni. Aztán Abalos y Herreros és még néhányan a spanyolok közül a régi-új viszonylatban érdekesek. Mint épület, Rem Koolhaas Edukatoriuma inspirált rettenetesen, egy intézményi és oktatási épület az utrechti campuson. Háromszor voltam ott. Bizonyos dolgokat ott fogtam fel először.

Alapvetően sok hatás ér. Nem olyan régen láttam egy filmet Andy Goldsworthyről, egy land art művészről. Megszereztem a filmet, és háromszor is megnéztem. A tájjal foglalkozik, az objektjeit a tájban fellelhető elemekből állítja össze. Néha csak rövid életű installációk ezek, tíz másodpercesek. Ez olyasmi, ami nagyon sokat foglalkoztat: hogyan lehet bizonyos építészeti törvényszerűségeket olyan törvényszerűségekkel bővíteni, amiket ő alkalmaz. Például táj és épület egymásba szövése egy ilyen téma.

GZs: Van olyan munkád, amelyben ez a gondolat már megjelenik?

HG: Van egy első próbálkozás, a raidingi Liszt koncertteremnél, Burgenlandban. Az épület teljesen be van nőve növényekkel, a tájból nő ki a ház. De a táj nem az építészeti nyelvben értelmezett módon érdekel, szóval nem négyszögletes virágágyásokra gondolok, hanem egy másik nyelvre. Például hogyan lehet az elmúlást és a változást megjeleníteni egy házban, a patinától eltérő értelemben? Goldsworthy nagyon komolyan dolgozik az időtényezővel. Kicsit idetartozik a Schmuck-ház is, amiben esik a hó.

Egy másik munka a Dialektinstitut, ahol ez a téma látens módon jelen volt már. Ennél a háznál zöldesszürke homlokzatszíneket használtunk, és megfigyelhető, hogy mennyire eltérően érzékelünk egy épületet, amikor virágzik a rét a háttérben, vagy ősszel barnulnak a levelek vagy a ház eltűnik a zöld mögött.

GZs: Most éppen min dolgozol?

HG: Volt egy pályázat, amit megnyertünk egy bad radkersburgi műemlékegyüttes bővítésére, két koncerttermet szeretnének hozzáépíteni. Remélem, hogy tavasszal megkezdődhet az építés.



Nagyon sokat dolgoztunk a legutóbbi pályázatunkon, amin indultunk, a grazi Kastner und Öhler üzletház bővítésén. Most a második fordulóban vagyunk. Wiel Arets indult rajta, Nieto Sobejano Madridból, és Dietger Wissounig, egy grazi kolléga. A pályázat a második kör után már nem anonim, a zsűri előtt kell prezentálni a tervet. Nem is gondolná az ember, hogy a zsűrik mennyi mindent félreértenek. Így legalább esélyt kapunk arra, hogy személyesen magyarázzuk el a projektet. Persze ha valaki külföldi, annak már önmagában hatása van, ezt nem szabad lebecsülni. Egyedül az, hogy valaki Hollandiából jön, az már pozitívan hat. Idegen nyelven előadva sokkal tisztábban és egyszerűbben tálalja az ember a dolgokat, mert az anyanyelvén inkább hajlik arra, hogy ötven mellékmondatban mossa el az üzenetet. Egyszer hallottam Norman Fostert előadni: "itt jön fel a nap, és itt áll a ház". És az emberek odáig voltak. Ezt meg kell érteni. Túl bonyolultan gondolkodunk.

Fordította, szerkesztette: Somlyódy Nóra

Gangoly műterem, Graz, 2005 november


Fotó: sn., Paul Ott (Schmuck ház)





Vélemények (0)
Új hozzászólás
Nézőpontok/Történet

ÁLLATSZOBROK // Egy hely + Építészfórum

2022.01.26. 13:30
00:07:33

A gyerekek nagy örömére az országban számos állatot ábrázoló alkotás található, melyek gyakran kvalitásosak ugyan, mégis kevésbé művészi kivitelükről, mint inkább cukiságukról ismertek. Az Egy hely mai részében több kedves állatszoborral ismerkedhetünk meg. 

A gyerekek nagy örömére az országban számos állatot ábrázoló alkotás található, melyek gyakran kvalitásosak ugyan, mégis kevésbé művészi kivitelükről, mint inkább cukiságukról ismertek. Az Egy hely mai részében több kedves állatszoborral ismerkedhetünk meg. 

Nézőpontok/Történet

SZABADSÁG HÍD // Egy hely + Építészfórum

2022.01.26. 13:27
00:07:16

Az eredetileg Ferenc József nevét viselő építmény a Főváros legrövidebb hídja, ám annál látványosabb. Az Egy hely mai részében az 1896-ban épült Szabadság híd izgalmas történetével ismerkedhetünk meg.

Az eredetileg Ferenc József nevét viselő építmény a Főváros legrövidebb hídja, ám annál látványosabb. Az Egy hely mai részében az 1896-ban épült Szabadság híd izgalmas történetével ismerkedhetünk meg.

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk