Para-Kovács Imre: Neonváros - bocs, hogy éltünk -

A Millenáris Park B csarnokába tervezett, meg nem valósult kiállítás koncepciója

A Millenáris Park B csarnokába tervezett, meg nem valósult kiállítás koncepciója

Koncepció: Bencsik Barnabás, Para-Kovács Imre és Bencze Ottó
Látvány: Árvai György
Látványtervező asszisztensek: Bogár Róbert, Lengyel Orsolya
Ötlet: Bencze Ottó

 

 

A politikai változások ritmusára általában nem alakulnak ki új nemzetek, nemzetségek, de még generációk sem, az emberiség - és ilyeténképpen a magyarság - története folyamatos, a korszakhatárok csupán azért kerülnek be a történelemkönyvekbe, hogy a történészeknek könnyebb dolguk legyen. Semmi sem változik meg csupán azért, mert egy önkényesen meghatározott rendszer század-, vagy ezredfordulót jelez, senkinek nem kezdődik, vagy végződik az élete csupán azért egy meghatározott időpontban, mert akkor éppen véget ér a kőkorszak, elkezdődik az ipari forradalom, esetleg bekövetkezik az örvendetes rendszerváltás, és a létező szocializmus örökre nyugdíjba vonul.

Ezt a törvényszerűséget egyesek hajlamosak könnyedén kezelni, úgy téve, mintha életük egy adott, de születésükhöz nem köthető ponton kezdődött volna el, egyszerre csak előcsöppentek az idő feneketlen kútjából harminc, vagy negyven évesen, hogy teljes fegyverzetbe belevessék magukat a világba. A memóriavesztés ölthet tömeges méreteket is, de mindezen kísérletek ellenére elmondható, hogy az idő, és ilyeténképpen a világ is folyamatos, utólagos megváltoztatása csak ideiglenes sikereket hozhat.

A fentiek értelmében együtt kell élnünk azzal a ténnyel, hogy életünk nem a nyolcvanas évek végén kezdődött el, amikor szerencsésen megszabadultunk a szerencsétlen befolyásoktól, hanem akkor, amikor megszülettünk, egyéniségünk, álmaink, vágyaink abból a korból származnak, amikor fogékonyak, nyitottak és éretlenek voltunk, és nem kevés esetben ez a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évekre esett.

Egy japán orvoscsoport kimutatta, hogy moziban csókolózás közben elhomályosul az odakint dúló szocializmus konkrét fenyegetése, hogy a tavasz a diktatúrákban is tavasz. Felelőtlenség lenne azt állítani, hogy nekünk jutott a legkellemesebb kamaszkor ezen a bolygón, mint ahogy az sem bizonyított: az elnyomás kedvez a jellem megacélozódásának, de talán a sem járható út, ha kitöröljük emlékezetünkből ezeket az évtizedeket, pusztán azért, mert mai politikai énünk szempontjából vállalhatatlanok. Voltak, és kész, tehát mi is voltunk. Amikor saját fiatalságunkra gondolunk vissza, általában kiszakítjuk azt a politikai környezetből, világgazdaságból, geopolitikai összefüggésekből - lányokra/fiúkra emlékezünk, helyekre, szagokra, ízekre, hangulatokra, egyszóval a lényeges dolgokra, melyekhez csak az elengedhetetlen, és minden bizonnyal selejtes hardvert biztosította ez a búval bélelt, lángoktól ölelt és nem kevésbé igaztalanul kisemmizett kis ország politikai felhője.
Rossz volt igen, de közben jó volt, mert ez az egy életünk van.

A Neonváros koncepciójának kialakítása közben folyamatosan ügyeltünk arra, hogy lehetőleg a politikai viharok szélcsöndjeire korlátozódjon a bemutatott időszak, még ha ilyen sterilen nem is nagyon akadt az említett évtizedekben. A kezdeteknek az amnesztia évét választottuk, amikor az ország egy része alkut kötött a hatalommal, hogy a részleges szabadságért fejében hajlandó hallgatni az 56-os borzalmakról, illetve családi körre korlátozza emlékezéseit. A nagy többség bevállalta ezt a megkötést, cserébe kicsit élhetőbb életet kapott, hétvégi házat, kocsit, panel lakást és nyugalmat, ő pedig nem fogott fegyvert újra, hanem megpróbált érvényesülni a szűkre szabott, de ideiglenességében biztos keretek között.
A kezdet tehát 1963.

Az 1968-as gazdasági reformkísérlet jellemző kimenetelű betétdalát leszámítva, ez a kvázi nyugodt korszak eltartott egészen a nyolcvanas évekig - unalomtól bűzlő, megalkuvásokkal terhes évtizedek következtek. Volt tévé, volt rádió, voltak esetleges nyugati utazások háromévenként, volt a boltokban áru, és létezett kultúra, magas szintű, vállalható, szerethető kultúra a hétköznapokban. Nagyszerű könyvek jelentek meg, és nagyszerű könyveket tiltottak be, filmek mentek a mozikban, és filmek maradtak dobozban. Színházi előadások születtek, és nem születtek, zene szólt, mára megmosolyogtató tömegzenék, elfogadható ipari zenék, és a föld alatt lassan szárba szökkent, majd megerősödve tombolt az alternatív kulturális világ, ahol menedéket találtak azok, akinek a 63-as szerződés már derogált, annak pontjait betartani nem akarták, de valamilyen szinten kénytelenek voltak sodródni apáik bűneivel.
Mindeközben tárgyak vettek körül minket, épületek és helyek, amelyek beépültek életünkbe, talán az elvárhatónál jobban meghatározták azt. Különös tárgyak voltak ezek, sajátságos, kelet-európai dolgok, amelyek mennyiségükkel belemásztak tudatalattinkba, elraktározódtak, és rejtve manipulálták gondolkodásunkat. Gyermekjátékok, bútorok, autók, villamosok, hangszerek, ruhák, műszaki cikkek és persze, neonok, amelyek bevilágították az éjszakát, hogy ne féljünk annyira önmagunktól, és ne kezdjünk el a sötétben gondolkozni, hanem figyeljük könnyed és olcsó csillogásukat.

A neonok nem kiemelték azt, amin világítottak, hanem elrejtették, megsemmisítették hordozójukat. Amikor a Nap lekopott az égről, a házak eltűntek, és helyükbe lépett egy virtuális város, gondosan kiválasztott fényekkel, szervezett képpel, egy műalkotással, amelyet magáról készített a város. Ennek a képnek semmi köze sem volt a valósághoz, éppen ezért fejezheti ki most legjobban a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek valóságát, talán még annál is jobban, mint amit a buherált gázkonvektor szellőzők, a kívül vezetett villanydrótok, vagy az otrombán áttört gipszstukkók jelentenek. A város az volt, amit közölni akart magáról, az a látszat ragadja meg igazi lényegét, amelyet próbált kialakítani, amelyet minden éjjel sulykolt, és ami minden reggelre eltűnt, átadva helyét a valóság kopottas képeinek.
Ez a város, amelyet most a könnyebbség kedvéért Budapestnek nevezünk, de tulajdonképpen lehetne Győr, Miskolc vagy Szeged is, általában az éjszakai önmagára szeret emlékezni, amikor majdnem olyan volt, mint Bécs, vagy Párizs.

Jellemző történet, hogy amikor a Nagy Magyar Haknibrigád New Yorkban turnézott Kellér Dezső vezetésével, a csapat kicsit visszariadt a Budapesttel kapcsolatos, csupa fény, ragyogás sor éneklés útján történő előadása előtt, mivel körülnézve azt tapasztalták, hogy New Yorkban ez valamivel jobban megoldott (mármint a csupa fény). Aztán mégsem írták át a számot, és meglepődve tapasztalták, hogy a külföldre szakadt magyarok emlékezetében Budapest semmivel sem él sötétebb városként, mint új hazájuk. A Neonváros emlékezete elhomályosított a valóságot. Az emlékek városában mindig éjszaka van, este, esetleg hajnal, de soha sincs nappal. A Neonvárosban mindig este lesz, éjszaka, esetleg hajnal.

A nyolcvanas évek vége aztán meghozta a változást. Nem akartunk belekeveredni ebbe a pezsgő időszakba, ezért történetünket 1986-ban zárjuk, amikor Csernobilban bekövetkezett az egész béketábort megrázó baleset, az utolsó nagy közös szocialista tragédia. Ezzel az évvel végződik a séta a múltban, illetve itt kezdődik egy éveket, évtizedeket átívelő periférikus rész, amelyről részletesebben majd később.

A Neonváros gerincét az Utca alkotja, amelyen képletesen és gyakorlatban is végigsétálhatunk az érintett éveken, a hatvanas évek elejétől egészen a nyolcvanas évek derekáig, a Ki Mit Tud?-tól a magyar hifi-tornyon át egészen a Lego-ig, miközben üzletek kirakataiban szembesülhetünk a fogyasztó szokások, és szabályok folyamatos módosulásával.
Az Utcába az Amnézia-folyosón keresztül jut el a látogató.

Amnézia-folyosó
Főutca
Mentsvár
Metró
Ravatal, B-1312-es Panel, Utca és tér színház
Működtetés

A koncepció kialakítása során elsősorban arra koncentráltunk, hogy a Főutca legyen elsődlegesen tárgyfüggő, míg a külső kerületek, galériák elsősorban a technikával operáljanak, még ha elkerülhetetlen is volt néhányszor a megfelelő korhangulat tárgyi reprodukálása.

Összességében elmondható, hogy a belső tengely korhűsége, illúziója fokozatosan oldódik a perifériák irányába, fokozatosan uralkodni kezd a hightec, a króm és a digitális kommunikáció. A felállványozott belső udvar mögött még egy elmúlt kor technikája számítógépes játékai és műholdvevői találhatók, de a peremen már tombol a digitális varázslat a nulla és az egy józan misztikája.

A Neonváros életmód kiállítás, finom kitekintéssel - elsősorban - a kultúra felé, és - másodsorban - a politika és gazdaság különös, idegen világába. Így van ez rendjén, mi elsődlegesen a törpeautó és a jáva építő gyermekei vagyunk, mint különböző gazdasági és politikai áramlatoké, identitásunk jobban köthető a Kékes televízióhoz, és a Trapper farmerhoz, mint Köpeczi Bélához, vagy Aczél Györgyhöz. És nagy szerencse, hogy ez így alakult, talán ezért is vagyunk még - úgy-ahogy normálisak, ezért nem marcangoljuk magunkat nap mint nap a múlt bűnei miatt, ezért nem vagyunk mindannyian politikusok, még ha néha úgy is tűnik, hanem egészséges emberek, akik vágyaikban, álmaikban és életükben sokkal természetesebb célok felé kacsintgatnak, mint ahogy az a rólunk szóló beszámolókból elvárható lenne.

Ez a képesség tett minket képessé a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek elviselésére, és ettől tudjuk megúszni a mostani, és a majd elkövetkező évtizedet is. Fogságban is szaporodunk, vásárolunk, és hajlamosak vagyunk boldognak lenni, amennyiben erre a legkisebb esély is van. Amint látunk egy kis fényt, azonnal felvidulunk, és úgy érezzük érdemes volt élni. Még akkor is, ha ez a fény egy nemesgáz izzásának színes üveggel eltorzított visszaverődése csupán - neon.