„Itt minden a pénzről szól” – Az MNB új Felügyeleti Központja és Pénzmúzeuma az egykori Postapalotában

Ugyan már tavasszal átadták a Széll Kálmán tér legkarakteresebb, ám évekig felújítatlanul állt épületét, parkjában elhelyezett szobra miatt most ismét a figyelem középpontjába került az ikonikus bástyás műemlék. Lássuk, hogy milyen lett maga az épület felújítása! Mi az, ami megőrződött a hajdani legendás Postapalotából és mi az, amiben más utakat kerestek az új funkciók révén.

Az idei év egyik legjelentősebb műemléki eseményének kétségkívül a Krisztina körúti, egykori Postapalota újjászületését kell tekintenünk. Sajátos helyet foglal el a főváros épülettengerében: mindenki ismeri, ám mindezidáig valahogy mégsem lett része Budapest építészettörténeti kánonjának. A roppant tömegű, tekintélyes, ám teátrális sarokbástyájával egyszersmind talán kissé meg is mosolyogtató épület úgy magasodik a Széll Kálmán tér fölé, mint valami mesebeli középkori lovagvár, mely az alant elterülő völgyet figyeli.

De akárhogyan is, mégiscsak ez Buda legforgalmasabb terének leghangsúlyosabb épülete, amely nélkül az egykori Kalef érdektelen átszállóhely, az unalmas Örs vezér terének budai megfelelője volna csupán. A 2010-es évek elején, miután a Magyar Posta kiköltözött belőle, elkezdtek érkezni a hírek az épület felújításáról és lehetséges új funkciójáról (luxus iroda- és apartmanház, szálloda stb.), s az addig kevéssé méltatott ház tervezőjével, Sándy Gyulával együtt hirtelen az építész és műemlékes szakma érdeklődésének a középpontjába került. Pár évi huzavona után az épületet végül az alapítványai révén a Magyar Nemzeti Bank szerezte meg.

 A hatalmas épületre első sorban azért volt szükség, hogy az önálló szervként 2013-ban megszüntetett és a jegybankba olvasztott Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) nyomán létrejött új, pénzügyi szervezetek felügyeletéért felelős MNB-alelnökség számára biztosítsanak reprezentatív székházat. (A PSZÁF korábban a Déli-pályaudvar melletti, 90-es években épül Krisztina Imperial Plaza nevű irodaházban működött.) A ház tehát – nem gyökeresen eltérve eredeti funkciójától – továbbra is egyfajta pénzintézetként él tovább, aminek leginkább azért örülhetünk, mert ennek köszönhetően, ha részleteiben nem is, de fő elemeiben mégis megmaradt a ház belső térszerkezete, vagyis a szintek és a nagyobb belső terek eredeti kiosztása.

A tervezői munkákat az a műemléképületek funkcióváltással járó áttervezésében jelentős tapasztalattal rendelkező Szalay Tihamér végezte, aki korábban már olyan állami, vagy az államhoz közeli projektekben bizonyított, mint a Ludovika, a Millenáris Irodaház, vagy a Benczúr utcai Kertész Imre Intézet épülete. Szalay egyszerre definiálja magát építészként és belsőépítészként, s ennek megfelelően most is alapvetően ő határozta meg az épületbelső stílusának fő irányát, egyes részterületeken olyan elismert alkotókkal együttműködve, mint Somlay Tibor, vagy Ficzere Anett.

A rehabilitáció értékelésekor mindazonáltal egy alapvető tényt érdemes leszögezni: bár a köznyelv „palotának" nevezi az épületet, tervezésekor nagy mértékben gazdaságossági megfontolások vezették az építész ceruzáját. Ennek pedig nemcsak az ország első világháború utáni súlyos anyagi helyzete volt az oka, hanem az is, hogy a ház funkciójából adódóan sokkal inkább egy szecessziós-historizáló homlokzat mögé rejtett gazdasági-logisztikai létesítménynek, mintsem reprezentatív palotának készült. Ténylegesen postaszékház volt, annak minden velejárójával együtt: falain belül a nap 24 órájában a legkülönfélébb postai küldemények, levelek, csomagok, dobozok, ládák ezreit szortírozták, az udvarán hajnalonként lovas-, majd tehergépkocsik százai fordultak meg.

A különböző méretű helyiségek tervezésekor ennek megfelelően egyaránt biztosítani kellett a megfelelő mennyiségű teret a hivatali, raktározási és csomagkezelési funkciók számára. Sándy többek között éppen azzal nyerte meg az épület tervezésére kiírt pályázatot, hogy az elvártnál egyel több szintet tudott az épületbe belevarázsolni a magassági mutatók megtartásával. Emiatt a szintek belmagassága a korszak épületeinek többségéhez képest alacsonyabb, a térérzet helyenként kissé nyomott. Mivel a belső terek nagy részét irodák és raktárak foglalták el, valamint itt kapott helyet a fővárosi távbeszélő központ is (nota bene: a telefonközpont még most is itt üzemel), belülről az épület még annyira sem tűnt palotának, mint amennyire azt a historizáló homlokzat miatt gondolnánk. Mindezek tetejébe ráadásul a ház belseje a huszadik század folyamán kétszer is teljesen kiégett. (Először a második világháborús ostrom, másodszor a 56-os harcok alalmával.)

A külső felújítás fizikailag legnagyobb volumenű munkafolyamata az épület körüli térrendezéshez kapcsolódott. A palota ugyanis nem vízszintes, hanem a Vérmező irányába lejtő talajra épült, ami miatt a két legalsó szint a Széll Kálmán tér felőli oldalon a föld alá került. A felújítás során ezen az oldalon is visszamélyítették a talajszintet, aminek köszönhetően egyrészt kiszabadult a homlokzat eddig láthatatlan része, másrészt gyalogos átjáró létesülhetett a Széll Kálmán tér és a Krisztina körút között, a Várfok utcai töltés alatt. (Ez utóbbi fejlemény egyébként nagy mértékben javítja a tér, mint tömegközlekedési csomópont használhatóságát, már évtizedekkel korábban meg kellett volna történnie.) A külső tér megújulásának másik eleme az épület saját kertjének kialakítása, amelynek következtében a Vérmező zöldfelülete egy kis folytatást kapott a villamossínek túloldalán. Kimondottan szívet melengető látvány a palotával egyező stílusú garázsépület visszaépítése, ami az újonnan kialakított háromszintes mélygarázst koronázza.

Magán az épület külső megjelenésén lényeges változás nem látható, leszámítva a homlokzat színének felfrissülését, kivilágosodását. Ezen túlmenően az egyetlen igazi újdonság az egykori mázas nemeskerámia felirat és címer helyreállítása a Krisztina körúti homlokzaton, a főbejárat felett.

A főbejárat maradt továbbra is a Krisztina körútón, de egy ajtóval arrébb költözött. Annál is inkább, mert az épületnek tulajdonképpen nem volt központi tere: az eredeti főbejárat az épület méretéhez képest méltatlanul kicsi előcsarnokba (helyesebben szólva inkább előszobába) vezetett, ahonnan lifttel, vagy egy egyszerű, bár szép vaskorlátokkal szegélyezett lépcsőházon keresztül lehetett megközelíteni az emeleteket.

A felújítás leglátványosabb eleme, hogy a négyszögletes udvar belső lefedésével a ház valódi, reprezentatív központi csarnokot kapott. Ez önmagában még nem lenne újdonság, a belső udvarok ilyen módon történő hasznosítása mára a budapesti épületek felújításának bevált és általánosan elfogadott elemévé vált. Ami viszont új, az Szalay azon megoldása, ahogy a tér fölé az első szint fölötti oszloppárkányok magasságában teljes egészében átlátszó üvegtetőt helyezett, ráadásul úgy, hogy az üveg a belső homlokzatokkal való csatlakozási pontokon is megmarad, aminek köszönhetően az átlátás folytonos marad, s nem sérült az udvari homlokzatok egysége és integritása sem. Mindeközben az így létrejött, természetes fénnyel megvilágított fedett belső tér az újjászületett épület legnagyobb attrakciója: az üvegtetőt tartó, az ősi magyar mondavilág csodafáit megidéző, aranyló fényben vibráló mesterséges liget a modern felfogású konzervatív belsőépítészet legremekebb megnyilvánulása, egyúttal Zalaváry Lajos 1982-es Hyatt Hoteljének belső tere óta alighanem legszebb új átriumos tere Budapest építészetében.

Az épület szíve, első számú találkozó- és fogadótere tehát ez az aranyliget, ide érkezik meg a látogató, s innen indultunk mi is épületbejáró túránkra. Elsőként az érdekelt bennünket, hogy a felújítás során a belső terek mennyire kapták vissza eredeti megjelenésüket, vagy éppen ellenkezőleg, ahogy azt ma oly sokszor tapasztaljuk az irodaházzá funkcióváltott műemlékek esetén. Nos, az építész munkásságát ismerve némileg meglepetéskért ért, hogy a belső terek kialakításánál szinte egyáltalán nem törekedtek az eredeti történeti részletek helyreállítására – igaz, a ház fentebb említett „félig ipari" funkciója, valamint a kétszeri kiégése miatt ilyenek nem is nagyon maradtak - ugyanakkor nem is a napjainkban általánosan tapasztalható, olcsó, nagy kopásállóságú anyagok által jellemzett steril irodaházi miliőt találjuk. Az immár az MNB felügyeleti alelnökségének székházaként működő épület egy saját stílussal bíró, következetesen végigvitt művészi-belsőépítészi koncepció alapján megvalósított, visszafogottan konzervatív luxus-irodaház, ahol a spórolás látszatát is elkerülve alkalmaztak drága, minőségi anyagokat.

Törtfehér, arany és sötétkék színek, csillogó krómok, finom fehér bőr – decens jóízlés mindenütt. Az átriumban megismert arany varázsfák motívuma felkúszik a falakra, mint valami ősi magyar rege visszhangja a XXI. század formanyelvén. Ha létezne a modern konzervativizmusnak, manifesztálódási formája a belsőépítészet és dizájn nyelvén, akkor leginkább ez lehetne az. A látomásos neokonzervatív–szecessziós utazás a legfelső szint elnöki tanácstermében éri el tetőpontját: a vasbordákkal megerősített dongaboltozatos tér már az építése idején is építészettechnikai unikumnak számított, mostani felújítása és kortárs elemekkel való kiegészítése (amelyek közül a legfrappánsabb talán a bankjegyek grafikai motívumát alkalmazó szőnyegek) után pedig valószínűleg a legkülönlegesebb stílusú tanácsterem a országban. (A terem hivatalosan a Monetáris Tanács ülésterme nevet viseli, valójában azonban szinte sosem itt, hanem továbbra is a Szabadság téri székházban ülésezik az MT, így ezt a termet leginkább ünnepi-protokolláris alkalmakkor használják.) Az egyéb kisebb helyiségekben, tárgyalókban, irodákban az MNB kortárs képzőművészeti gyűjteményének darabjai is helyet kaptak a falakon – helyenként, mintha a Ludwig Múzeum valamely időszaki kiállításán járnánk.

Nem is értjük, miért nem üzemelhetnek ma már ilyenek legalább azokban az épületekben, ahol egy másik lift biztosítani tudja az akadálymentes közlekedést: páternoszteren liftezni egyszerre roppant praktikus és szórakoztató, nem kell rá várni, a ki- és beszállók folyamatosan változó társasági élményt biztosítanak, és az egész szerkezet állandó, kellemes középtempós zakatolása valami megnyugtatóan békebeli hangulatot kelt. (És nem, a közhiedelemmel ellentétben nem jön vissza fejjel lefelé az, aki elfelejt kiszállni belőle.)

Az épületben lakik még egy intézmény, amelyet valószínűleg többen fognak látogatni, mint a Felügyeleti Alelnökség hűvösen elegáns irodáit: ez pedig az MNB új Pénzmúzeuma, amely az épület földszintjén és alagsori részein kapott helyet. Volt már egyszer hasonló jellegű intézmény az MNB-n belül: a Szabadság téri székházban sokáig működött a Nemzeti Bank látogatóközpontja, benne egy hagyományos megközelítésű, de jól megszerkesztett és elegáns pénztörténeti kiállítással. A múzeumról részletesen egy másik cikkben írunk hamarosan.

 A múzeum külön bejáraton, az új térszinti átjáró felől közelíthető meg, előcsarnoka pedig az a kis bájos, galériás tér, amire az egykori, Krisztina körúti postaként emlékezhetnek az idősebb budapestiek, ma pedig az is beülhet ide egy kávéra, aki nem akarja megnézni a múzeumot, csak egy nyugodt helyre vágyik a Széll Kálmán tér hektikus délutáni csúcsforgalmában. 

Elegáns, néhány elemeiben kifejezetten párját ritkító alkotás lett az Nemzeti Bank alszékházaként újragondolt egykori Postapalota, melynek Pénzmúzeuma révén a hétköznapi emberekkel való kapcsolattartásra is esélye van. A ház tervezője, Sándy Gyula számára pedig minden bizonnyal meghozta azt a státust, aminek révén végérvényesen elfoglalhatja helyét a hazai művészet és építészet törtnetében. Az egyik hazai könyvkiadó a megnyitásra időzítve monográfiát jelentetett meg róla építészettörténeti sorozatában, a Krisztina körutat a Széll Kálmán térrel összekötő új gyalogos útszakasz pedig szintén az jeles tervező nevét viseli mostantól.
 

Csikós Gábor