A 20. század sokszínűsége Kotsis Iván építészetében – Új cikksorozat az Építészfórumon!

A mai nappal új cikksorozat indul az Építészfórumon, melyben a két világháború közötti építészet stílusbéli sokszínűségét mutatjuk majd be – mindezt a kiváló építész és teoretikus, Kotsis Iván építészetén keresztül. Az első részben röviden ismertetjük az említett stílusokat, melyekre példákat is hozunk, a további cikkekben pedig egy-egy épület bővebb bemutatását tervezzük.

A magyar építészet történetének rendkívül érdekes részét képezi a 20. század első fele, azon belül is a két világháború közötti időszak, melyre a stíluspluralitás, vagyis a többféle stílus egyidejű használata jellemző.

Ahhoz, hogy ezt a jelenséget megértsük, pár sorban ismertetnünk kell az ezt megelőző időszak építészetét is. A 19. század második felének uralkodó építészeti irányzata a historizmus. Kezdetben különálló neostílusokként (pl. neobarokk, neoreneszánsz) jelentkező tendencia – mely a történelmi stílusok felelevenítésére irányult – a század végére ezek vegyítésébe csapott át. A sokat ismételt formák egyes építészekben és művészekben felélesztették az igényt egy újfajta stílus iránt, mely mellőzi a historizáló formákat, így megszületett a szecesszió. (A historizáló formák mellőzése csak részlegesen sikerült, főleg a barokk és a középkori építészet hatása érződik.)

A századforduló két meghatározó irányzata ezáltal a történelmi formákat felelevenítő historizmus, mely mennyiségét tekintve kiemelkedő, és az újító szellemiségű szecesszió, mely jelentőségéből adódóan a korszakot feldolgozó szakirodalmat uralja. Az 1910-es, 1920-as, sőt, még az 1930-as évekre is jellemző mindkét stílus továbbélése, a szecesszió esetében leginkább a Kós Károly és Medgyaszay István nevéhez kötődő magyaros irányzat alkalmazása volt elterjedt. A historizmustól elszakadni vágyó szecesszió egységes stílusként nehezen jellemezhető, hiszen minden országban más formában és más néven nyilvánult meg, de összességében megfigyelhető az élénk színek használata, az új anyagok és technológiák iránti nyitottság, a természet általi ihletettség, és gyakran a népművészeti elemek felhasználása is.[1] Ez utóbbi a magyaros szecesszió esetében különösen fontos, a nemzeti stílus megteremtésére vállalkozó művészek és építészek előszeretettel nyúltak a hagyományos magyar formakincshez.

Szintén a magyar nemzeti stílus vágya áll a neobarokk építészet mögött, mely a közhiedelemmel ellentétben nem az 1920-as évek és a Horthy-korszak sajátja, hanem a 19. századi historizmus továbbélése, és az 1910-es évekre is jellemző.[2] Való igaz azonban, hogy 1920 után népszerűbb lett, mely több okra is visszavezethető. Az egyik ok valóban az, hogy a konzervatív kormányzat és a katolikus egyház az 1920-as években előszeretettel alkalmazta ezt a stílust, de látnunk kell, hogy a megrendelők, átlagemberek is igényelték. Az első világháborút lezáró igazságtalan békeszerződést és annak körülményeit – természetesen – hatalmas tragédiaként élte meg az ország lakossága, és ezt a tragédiát nagyon hamar a török uralomhoz kezdték hasonlítani, a megcsonkított ország helyreállítását pedig a törökök kiűzése utáni újjáépítés párhuzamaként fogták fel. Az újjáépítés stílusa a 17. században a barokk volt, így természetes választásnak tűnt a 20. században a neobarokk stílus alkalmazása.

Ráadásul az egész népet átitatta egyfajta nosztalgia az Osztrák-Magyar Monarchia és az uralkodó Habsburg-család iránt, kikhez szintén több szálon kötődik a barokk stílus. A két világháború közötti magyar társadalomra, azon belül is az erősödő polgárságra jellemző volt az arisztokrácia iránti tisztelet és az előkelők életvitelének utánzása. Így nemcsak a nemesi előnevek és „méltóságos" megszólítások, de a neobarokk stílusú lakóházak is megszaporodtak. A jelenséget szoktuk „neobarokk társadalomnak" is nevezni.

A historizáló stílusirányzatok közül természetesen nem csak a barokk volt jelen, népszerű volt a neoromán építészet is. Míg előbbi stílusban gyakorlatilag bármilyen funkciójú épület születhetett, például iskola, templom, lakóház, addig utóbbiban inkább egyházi épületeket terveztek, elsősorban a középkori építészet vallásos asszociációi miatt. Kisebb mértékben ugyan, de a neoreneszánsz és a neogótika is jelen volt. A neoreneszánsz a humanizmussal való kapcsolata miatt inkább oktatási vagy tudományos intézmények, esetleg villaépületek stílusaként jelent meg, a neogótika pedig spirituális asszociációi miatt az egyházi építészetet gazdagította. Láthatjuk, hogy Magyarországon kifejezetten népszerűek voltak a historizáló stílusok a két világháború közötti időszakban, miközben lassan a modern építészet is teret nyert magának.[3] A lassúságra, illetve a merőben más historizmus és modernizmus együttélésére van még egy fontos magyarázat.

A modernizmus alapvetően szociál-demokrata beállítottságú, ez a szó azonban Magyarországon rosszul csengett az 1920-as években. Az 1918-1919-es Tanácsköztársaság, illetve az azt megelőző őszirózsás forradalom ugyanis szintén a szocialista, baloldali eszméket hirdette, és mivel sokakban keserű emlékeket hagyott az időszak, a csak távolról rokonítható modernizmus sem tudott azonnal népszerűvé válni.[4]  Az 1930-as évek második felétől kezdve azonban érezhető a merőben újító, a dekoráció helyett a funkcióra összpontosító modernizmus felé való eltolódás, mely az évtized közepére mind az állami, mind az egyházi építkezések elfogadott stílusává vált, és egészen az 1950-es évek kezdetéig meghatározta a magyar építészet arculatát.[5] (Az 1950-es évek uralkodó irányzata pártutasításra és szovjet nyomásra a szintén historizáló és klasszicizáló szocialista realizmus lett, majd az 1960-as évektől későmodern építészeti virágzás volt megfigyelhető hazánkban.)

Mint láthatjuk, a 20. század első felének építészete rendkívül izgalmas, főleg, ha levetítjük egy-egy építész életművére. A korszakban alkotó, a 19. század végén született építészeknél ugyanis megfigyelhető, hogy az imént ismertettet stílusok mindegyikében alkottak, gyakran párhuzamosan tervezve neobarokk és modern épületeket. Csak úgy, mint Wälder Gyula, Györgyi Dénes, vagy Fábián Gáspár esetében látjuk, Kotsis Iván is számos különböző stílusban alkotott. Fiatalkori épületei még szecessziós stílusban születettek, később számos neobarokk, neoromán és neoreneszánsz munkát tervezett, majd a modernizmussal is kísérletezett.

Mint már korábban említettük, Kotsis Iván szecessziós épületei alapvetően a magyaros szecessziós irányzathoz köthetők, legkorábbi alkotásain még az antikizáló bécsi szecesszió hatása is megfigyelhető. Utóbbira jó példa az 1914-ben tervezett síremlék-terv, mellyel megnyerte a Czigler-pályázatot. Magyaros szecessziós tervei közül sajnos több a fiókban maradt, ám magukat a terveket is érdemes megemlíteni, mert azok gyakran igen kvalitásosak. Jó példa a sorostélyi egytantermes iskola terve, melyen az erdélyi népi építészet hatása érezhető.

A neobarokk munkák közül megemlíthető a margitszigeti tejivócsarnok 1922-ből, mely téralakítása által Kotsis itáliai építészet iránti rajongásáról árulkodik, de kiváló példa az 1925-ös zalaegerszegi Károly király-emléktemplom és ferences rendház is, mely a magyar neobarokk díszes, nagyszabású épületegyütteseinek egyike.

Szintén az itáliai építészet hatását mutatják Kotsis tihanyi épületei, melyeket vegyes stílusuk miatt a szakirodalomban általában a neobarokk építészet tárgyalása során említünk, valójában mégis inkább a neoreneszánsz építészethez sorolhatók.  Első közülük az 1924-ben emelt kastély, melyet Habsburg József főherceg számára tervezett, és melynek egyértelmű célja a Balaton Trianon utáni népszerűsítése volt. Mellette áll az 1926-as Balatoni Limnológiai Kutatóintézet, melynek tudományos funkciójához jól illeszkednek a humanista reneszánsztól kölcsönzött téralakítások.

Kotsis Iván egyik leghíresebb munkája kétségkívül a budapesti, városligeti Regnum Marianum, vagyis „Mária Királysága" templom, mely 1926-ban épült. A neoromán stílusú, ám bizánci elemeket is magán hordozó, centrális templom a Rákosi-korszakban a Felvonulási tér építésének esett áldozatul, bontása mögött nem a háborús sérülések, hanem egyértelműen politikai okok álltak.

A modernizmust elővetítő, ám még neobarokk és klasszicizáló elemekkel is díszített munkája a nyíregyházi Luther-udvar 1927-ből, melyen egyértelműen az Alpár Ignác által tervezett Anker-ház, illetve Anker köz hatása figyelhető meg. Szintén a historizmus és a modernizmus határán állnak híres balatoni nyaralótervei, melyek a mai napig meghatározzák a környék arculatát, és melyek közül saját balatonboglári nyaralója volt az első 1923-ban. A Balaton különösen nagy szerepet játszik az életműben, hiszen nemcsak a kiváló nyaralótervek kötődnek ide, hanem Kotsis Iván egyik főműve is, a modern stílusú balatonboglári katolikus plébániatemplom. Az épületen a modernizmus egyértelmű hatása mellett az olasz Novecento építészet jegyei is megfigyelhetők. Kotsis modernista épületeinek sorát gyarapítja Vizy Marianne 1937-ben épült balatonújhelyi nyaralója, mely a kisméretű, ám jól használható balatoni nyaralók egyik korai példája, illetve Polgár Géza és Polgár Lipót Bajza utcai korszerű társasháza is.

Nevéhez nem csak saját épületek fűződnek, az 1960-as években olyan jelentős művek helyreállításában vett részt, mint a Fővárosi Állat- és Növénykert pálmaháza, a soproni Petőfi Színház, vagy a budapesti Erkel Színház, melynek kiváló akusztikája hozzá kötődik. Tervei mellett oktatói tevékenysége, elméleti, építészettörténeti munkássága is jelentős.

Ma induló cikksorozatunkban az imént említett épületek és még számos más munka bővebb bemutatását tervezzük, melyeken keresztül nem csak Kotsis Iván gazdag és színvonalas életművét, de a 20. század építészetének egy izgalmas és sokszínű szeletét is megismerhetik Olvasóink.

Paár Eszter Szilvia

A cikk az NKA támogatásával jött létre.

[1] Rozsnyai József – Szakács Béla Zsolt: A magyar építészet rövid története. Holnap Kiadó, Budapest, 2017. 220. o.

[2] Kotsis Iván: „A XVIII. század építészetének gyakorlati alkalmazása", Magyar Építőművészet 4, (1914) 1.

[3] Paár Eszter Szilvia: Wälder Gyula. Holnap Kiadó, Budapest, 2020. 61. o.

[4] Szekfű Gyula: Három nemzedék, és ami utána következik. Budapest, Magyar Könyvbarátok Kiadása, 1934, 404-405. o.

[5] Fehérvári Zoltán – Hajdú Virág – Prakfalvi Endre – Ritoók Pál: Magyar Építészet a Szépítő Bizottmánytól napjainkig. Kossuth Kiadó, Budapest, 2017. 233. o.

[6] Kotsis Iván: Életrajzom. Magyar Építészeti Múzeum, Budapest, 2010.