Városi tisztás - a Paksi Gyógyászati Központ

A Kern Andrea és Klenk Csaba építészek által tervezett paksi fizio- és balneoterápiás központról írta le gondolatait Balázs Mihály építész. 

Gyakran elgondolkozom azon, vajon mi az oka annak, hogy egy-egy új épületről szinte azon nyomban kritikák jelennek meg? Tárgyilagosnak nevezzük ezeket az írásokat akkor, ha érzelemmentesek, ha higgadtan és elemző módon a pozitív és negatív vonásokat egyaránt feltárják. És vajon miért nem gyakoroljuk ugyanezt az érzelemmentes, tárgyilagos megközelítést - különösen barátaink körében - egy újszülöttel kapcsolatban? Ez utóbbi csupán udvariasság lenne, vagy inkább az élet tisztelete?

Alkotó építészként meggyőződésemmé vált, hogy egy új épületnek első éveiben nem kritikára, sokkal inkább méltatásra van szüksége a túléléshez. Azért gondolom ezt, mert tapasztalataim szerint az építészet nem a házakról szól, sokkal inkább a közösségről, amely építi azokat - ilyenformán tehát a méltatás is az építők önbecsülésének erősítését szolgálja. Mindez nem zárja ki, sőt feltételezi az őszinte, türelmes párbeszédet, a felelősségteljes jelenlétet és odafigyelést.

Én örülök ennek a háznak, ennek szeretnék hangot adni.

Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában című könyvében gyönyörűen ír a helyénvalóságról. A szerző nem építész, de a venezuelai őserdő jekána indiánjai között igen közel jár az építészet forrásvidékéhez, a tiszta és természetes életformához. „Egy erdőben jártunk, én voltam az utolsó a sorban. Lemaradtam egy kicsit, ezért siettem, hogy utolérjem a csapatot, amikor a fák között megláttam a tisztást. A túlsó oldalán volt egy hatalmas fenyőfa, a közepén meg egy bucka, amelyet fényes, szinte világító zöld moha borított. A délutáni nap sugarai csíkokat rajzoltak az erdő kékesfekete és zöld hátterére. Az ég boltíve tökéletes kék volt. Az egész képből egyfajta varázslatos teljesség áradt, valahogy minden a helyén volt. Éreztem, hogy meg kell állnom. Elindultam a tisztás felé, és puhán, mintha egy mágikus vagy szent helyre lépnék, belépdeltem a közepére. Leültem, majd lefeküdtem, arccal a friss mohára dőlve. 'Ez az!'- gondoltam, és éreztem, hogy a szorongás, ami állandóan jelen volt az életemben, egyszeriben lepereg rólam. Itt végre minden úgy van, ahogy lennie kell. Minden a helyén – a fa, a talaj, a szikla, a moha. Ősszel is olyan lenne, amilyennek lennie kell, és télen, a hó alatt is tökéletes lenne téliességében. Aztán eljönne újra a tavasz, és egyik csodából bontakozna ki a másik, minden újabb csoda a maga ütemében, egyes dolgok elhalnának, míg mások első tavaszukkal sarjadnának, de minden egyenlő és tökéletes helyénvalóságban. ...megfogadtam, hogy megőrzöm ezt a látomást... Később azonban, ahogy teltek-múltak az évek, gyakran kaptam magam azon, hogy napokig vagy akár hetekig is elfeledkeztem a Tisztásról... Jó pár év múlva, az első dél-amerikai expedíción történt, hogy az első pihenőnap elővettem az egyik könyvet a kettő közül, melyeket Ciudad de Bolívarban, a reptéri könyvesboltban vásároltam, és elhelyezkedtem egy hatalmas fa gyökereinek tövében, melynek lombja a folyó fölé hajolt. Már jócskán előrehaladtam az első fejezetben, és figyelmesen követtem a történetet, mikor egyszer csak belém hasított a felismerés. 'Ez az! A Tisztás!' A kislánykori megvilágosodás minden izgalma azon nyomban visszatért. Egyszer elvesztettem, de most egy felnőtt Tisztáson, a Föld legnagyobb dzsungelében visszatért. A dzsungel életének rejtelmei, sajátos állatai és növényei, lenyűgöző viharai és naplementéi, kígyói, orchideái, csodálatos szűziessége, áthatolhatatlansága és leírhatatlan szépsége tükrében csak még szembetűnőbben és világosabban helyesnek tűnt. Intenzív helyénvalóság.” (Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában. Kétezeregy Kiadó, 2013. 4. kiadás)

Bizonyára van túlzás a párhuzamban, de tagadhatatlanul van igazság is. Oka van annak, hogy ezt a szövegrészt idéztem. Tíz évvel ezelőtt egy tervpályázatot (milyen távoli idők!) követően Klenk Csaba és Kern Andrea győztes koncepciója szerint megépült a Szakorvosi Rendelőintézet új épülete. A ház magára vonta figyelmemet, közreműködésemmel még egy írás is megjelent róla Arány és lélek címmel. És most, évek múltán megvalósult a pályázati terv második eleme is. Hosszas várakozás után Andrea és Csaba megmutatták a házat. Különös hatást váltott ki belőlem ez a találkozás. Nyomát sem fedeztem fel hangoskodásnak, inkább csendes jelenlétet, azt a bizonyos jóleső helyénvalóságot éreztem. Lehet, hogy ez maga a csoda? Lehet hogy ez egy városi Tisztás? A medencékben csobogó víz, a függőleges belső kert buja zöld növényzete, a lapokból hajtogatott könnyed mennyezet olyan, mint egy absztrakt táj. Milyen szép is lenne, ha így működne a világ, ha minden ilyen magától értetődő lehetne körülöttünk! 

A találkozást követő első érzéseket gyors, racionális kontroll követi. Mindenütt alkalmas anyagokat, tisztán szerkesztett, fegyelmezett részleteket látunk, a gondosság szüntelen jelenlétét tapasztaljuk. A térben való tájékozódásban diszkrét, de egyértelmű utalások segítik a látogatót, aki egy pillanatra sem érezheti magát bizonytalanságban. Az épület formálása és anyaghasználata letisztult. A tíz évvel korábbi rendelőintézet és a balneológia épületének "rokoni" viszonyát az azonosságok és különbözőségek kiérlelt egyensúlya jellemzi. Azonos az anyaghasználat, mindkét épület égetett agyag tégla burkolatú, miközben az új épületrész medenceterének tömegét eltérő méretű és rajzolatú kerámiaburkolat fedi. Különböző viszont a tömegképzés, a rendelőintézet nyeregtetős épülete mellé egy könnyed, üde forma került. A két tömeg egy igen jó arányú udvart határol. Fontos ez a kapcsolat és a különbségtétel, ami pontosan jelzi a kor változásainak alkotók általi megítélését. 

Milyen szépen és sejtelmesen hangzik: balneoterápia. Amikor még majdnem gyerekként először találkoztam ezzel a felirattal a győri termálfürdő meleg, párás folyosóján, nem értettem hogy kerülnek oda bálnák... Csak később jöttem rá, hogy itt másról van szó, gyógyításról, a természet erejének felhasználásáról, azon belül is a gyógyvizek jótékony hatásait ismerők fortélyairól. Tágabb értelemben az ember és természet viszonyáról - amiben persze a bálna is benne lehet. De ez túl nagy ugrás, még ha képzeletbeli is. Maradjunk inkább Jean Liedloff élményénél, a tisztás által kiváltott helyénvalóság-érzés városi körülmények közepette történő megidézésénél, amelyben az arányosság nem cél, hanem természetes állapot.

Balázs Mihály
építész