Közösségi (szín)dinamika. Szeglet Közösségi Tér a Nanavíziótól
Másnak hulladék, a Nanavíziónak újrahasznosítható alapanyag. Lakótelepi tömbök árnyékában meghúzódó egyszintes, erkölcsi, esztétikai és fizikai szempontból egyaránt elavult épületet karolt fel egy elkötelezett csapat Albertfalván. Ha “épített örökségünk" kerül szóba, bizonyára nem a panelépítésekkel egyidős kis rendelőépület típusa ugrik be először, jóllehet része ez is. A nehéz örökség is örökség, de egy kreatív alkotócsapat kezében kinccsé válhat. A megoldás pedig néha meglepően egyszerű.
Albertfalván járok, szemerkél az eső, szürkébe borult a város, de a lakótelep szélén világít egy épület. A sárga és a kék átmeneteivel játszó homlokzatára hamar felfigyelek, egyrészt meghökkent – jó értelemben – az a vidámság, amit a színek adnak neki, másrészt felidézi bennem általános iskolámat: jellegzetes, bordázott homlokzat. Ez az épület persze nem iskola. Egykor gyógyszertár és fogorvosi rendelő üzemelt benne, ám évek óta a pusztulás jeleként állt a telep szélén. Omladozó falak, rozsda, graffiti: ez a látvány fogadta az albertfalvai lakótelep közösségét mindennap, egészen 2019-ig, ekkor költözött az épületbe a Szeglet Közösségi Tér, és töltötte meg élettel, nyüzsgéssel, színekkel.
Hogyan lesz egy műszakilag elavult, leromlott állagú típusépületből szerethető közösségi alkotóhely? Elkötelezett emberek összeállásával, akik képesek átlépni az „én" határait és az együtt gondolkodásban, egymás segítésében hisznek. Ahhoz, hogy megvalósuljon, kellett a racionális, mégis érzékeny építészet, a beszállítók, kivitelezők rugalmassága (sokszor önkéntes alapon járultak hozzá a megvalósuláshoz), és egy olyan csapat (megbízó), aki szívét-lelkét beletette abba, hogy elgondolásuk tényleg megvalósuljon. És nem utolsó sorban egy pályázat, ami ennek az álomnak keretet adott.
Mert a Szeglet sokkal több, mint egy alkotóműhelyeknek, kávézónak és rendezvénytérnek helyet adó épület. Persze, ezek a funkciók itt mind megvannak, de a ami különlegessé teszi, hogy fogyatékossággal élő, megváltozott munkaképességű emberek képzését és foglalkoztatását is megvalósítja. A cél a társadalmi integráció, a fogyatékkal élők és az ép emberek közötti határok lebontása (vagy legalábbis vékonyítása), ami a legegyszerűbben a találkozás megteremtéssel érhető el. Mindemellett a Nanavízió tervezte terekben olyan szemléletformáló programok és műhelyek kaptak helyet, amelyek a fenntarthatóságra, a háztartásban keletkező hulladék újrahasznosítására, és a közösségben levés megtapasztalásának fontosságára hívják fel a figyelmet.
Milyen jó, hogy az építészet mindehhez keretet ad! Ez az épület nem az önmegvalósítás példája, hanem az oda- és egymásra figyelésé. Mindez jól látszik az alaprajz elrendezésén is, az építészek addig sakkoztak a jól működő funkcionális kialakításon, amíg mindenki vágya nem teljesült: a terek, a műhelyek között legyen egy jól átjárható és nyitott kapcsolat, mégis megmaradjon mindenki személyes tere. Vagyis a középen elhelyezkedő rendezvényterem körbejárható, erre a vonalra fűződnek fel a helyiségek. De a figyelmet példázza minden olyan építészeti gesztus, amellyel a gyengénlátók és mozgássérültek, vagy éppen babakocsit toló anyukák számára átélhetővé, használhatóvá tették a tereket. Egyáltalán nem véletlen, ahogy a színek az ajtók körül megjelennek: a sötét foltok a gyengénlátókat segítik, ahogy a mosdóajtókon lévő nagy piktogramok is. A széles terek és az, hogy nincsenek szintkülönbségek, segítik a kerekesszékkel való kényelmes mozgást. Ezek az apróságok az egész házra érvényesek. Itt az akadálymentesség nem merül ki a bejárat elé illesztett rámpában.
Jó volt ott lenni a kávézó terében, világos, légies, vidám, kedves. Vagy menő? Az álmennyezet kibontása után láthatóvá vált TT-panelek jelenléte klassz megoldás. Egyben összhangot teremt a bordázott homlokzattal, de ez a párhuzam a falon található polcoknál is visszaköszön – játékosság van itt minden mennyiségben. Igen, voltak álmok faborítású homlokzatról, egy új portáról vagy hőszigetelésről, de a valóságban ott volt a költségvetés. Sok elképzelésről kellett lemondani, talán éppen ezért mutatja ennyire jól ez a ház, hogyan lehet újrahasznosítani, frissíteni a régit, hogyan lehet élvezettel együtt alkotni, és mennyire jó dolgok születnek akkor, ha kilépünk a megszokott keretek közül.
Számomra külön öröm, hogy az egykori homlokzat megmaradt – lehet, hogy nosztalgia –, szép példája annak, mennyi mindent tehetünk(nénk) még ezekkel a leromlott állapotú típusépületekkel, hogy ezeken is vannak apró, szerethető vagy éppen újraértelmezhető részletek. Hogy a megoldás sokszor nem a nagyívű momentumokban rejlik. Sőt.
Fürdős Zsanett
