Épületek/Középület

Semmi sem mellékes – Egészségház a XIII. kerületben

2010.06.30. 14:06

Az egészségügyi intézmények tervezésének inkluzív szemlélete nem egyszerűen építészeti kérdés – sőt, legalább annyira építtetői felelősség is. Haba Péter írása a Nagy Csaba és munkatársai által tervezett Révész utcai rendelőintézetről

Arról a gondolkodásmódról van szó, amely már nem elsődleges és másodlagos jelentőségű térrendszerekre osztja az épületeket, hanem helyette arra a célra koncentrál, hogy a rendelőhelyiségektől és várótermektől a személyzeti szobákig és mosdókig mindennek a használók fizikai és mentális sokfélesége szerint nyerje el formáját, illetve ennek megfelelő szerves, additív struktúrát képezzen, s – nem utolsó sorban – minden térelem egyfajta méltóságot sugározzon.

A méltóság elve itt nem a régi reprezentációs fogások, formai-kompozíciós klisék alkalmazását jelenti, hanem azt a tervezési módszert, amely semmilyen emberi tervékenységformát sem tekint járulékosnak, kényszerűen betervezendőnek, mellékesnek, mert tudatában van, hogy bizonyos élethelyzetekben sokak számára az ún. kiegészítő funkciók is fókuszba kerülhetnek. Az inkluzív tervezés a komplex akadálymentességen túl a látogatók pszichés reakcióit is figyelembe veszi, hogy az őt körülvevő tér- és tárgyrendszer befogadó legyen a számára, vagyis ne érezze magát olyan kívülállónak, aki egy idegen helyen próbál gondjaira megoldást találni. Bár ez a gondolkodás Magyarországon még messze nem elterjedt, egyre több a példa arra, hogy lassan mégis ismertté válik: a budapesti 13. kerületben található, Nagy Csaba, Niszler Katalin és Benedek Botond tervei szerint épült egészségház funkcionális rendszere is erre utal.

Az üzemeltetési és fenntartási szempontból különálló szervezetek, a felnőttrendelő, a gyermekrendelő illetve az ügyeleti bázis a gyógyszertárral – bár egyetlen intézményt alkotnak – egyenrangú épületszárnyakban kaptak helyet, saját bejárattal. Ennek az elrendezésnek sokkal nagyobb a jelentősége annál, mint amilyennek első látásra tűnik: ugyanis nem követi a közös és várótermekre felfűzött, egyetlen bejárattal tervezett, centralizált egészségügyi intézmények gyakorlatát. Így lényegében a három az egyben elv érvényesül, annak minden előnyével: ezzel a tagolással sokkal intimebb, emberléptékű egységek alakulnak ki, kellemes arányú, viszonylag rövid közlekedőkkel, melyekben éppen emiatt sosem tartózkodik túl sok ember. A hosszanti rendszerű, középfolyosós szárnyakat a közöttük húzódó otthonos hangulatú kertek felé a lehető legtöbb ponton megnyílnak széles, nagy ablakokkal.

Az építészeknek még arra is volt gondja, hogy a várótermekben kis kertre néző téröblöket alakítsanak ki, amelyek a természet, a szabad tér látványát engedik be az épület mélyébe. Ugyanezt a célt teljesítik be a várótermek felülvilágítói is: a tereket elöntő napfényt semmilyen más kedélyjavító fogás sem képes pótolni. Ez a nyitottság a hazai egészségügyi intézményekre egyáltalán nem jellemző, – gyakran megfigyelhető, hogy az olyan terekben is az elsötétítésre, a bezárkózásra, a külvilágtól való elfordulásra törekednek, ahol az egyébként nem indokolt (várók, bejárati előtér, stb.): mintha rejtegetni kellene, hogy az országban vannak beteg emberek is. A tervezők azzal is igyekeztek a befogadó érzést erősíteni, hogy a gyermekrendelő várótermében falfestményt készíttettek: Nagy Diána alkotása vidám geometrikus kompozíció humorosan stilizált állatalakokkal.

A funkcionális egyenrangúság elve az egyes szárnyakon belül is érvényesül: a várótermekből nyíló helyiségek, az egyik oldalon sorakozó rendelők, illetve a velük szemben lévő személyzeti szobák, irodák, tárolók elrendezése jelzi, hogy semmi sem kezeltek a jelentőségénél alacsonyabb rangon – a gépészeten és a raktárakon kívül szinte minden tér tágas és bőséges természetes fényt kap. A bizonyos elkülönülést igénylő funkciók között nem merev határokat találunk, hanem finom, de egyértelmű jelzéseket: a látogatók várótermeiből nyíló személyzeti folyosó lényegesen keskenyebb ugyan, de nem rejtőzik el a közösségi részektől. Ilyen személyzeti közlekedőterek gondoskodnak arról, hogy például a gyermekrendelő várója elkülönüljön a védőnői szolgálat várójától, de azzal mégis szerves összeköttetésben legyen, úgy funkcionálisan, mint vizuálisan. Ugyanakkor mindkét egységnek – az egyenrangúság jegyében – saját utcai bejárata van. Ez a viszony jellemzi a felnőtt- és gyermekügyeletet is, ellenben a három szárny között – nyilván alapos indokkal – nincs belső átjárás.

Ez a nagyon érzékenyen differenciált, ám hallatlanul egységes rendszer tiszta szellemi hátteret sugall, egyszersmind olyan erős racionalitást, amelyben az építészek szükségét érezték a formai oldásnak. A homlokzatok enyhe, mégis a külső összképet markánsan meghatározó törései, kimozduló síkjai az egyébként feszes, repetitív tömegformába könnyed mozgást visznek. A plasztikai eszközökön túl grafikus módon is igyekeztek a nagyobb, zárt síkok tagolására a burkolóelemek átlós vágásai révén. A falakra került táblák esztétikai értelemben kettős természetűek: egyfelől a huzat faerezetet imitáló mintázata miatt faépület érzését kelti, másfelől a fényes felületeken megcsillanó fény bizonyos szögekből nehezen meghatározható, fémes vagy kőszerű hatást kelt. Ez a különös minőségváltás és fényjáték tovább bővíti az épület karakterének sokféleségét.

A funkcionális egyenrangúság, a képletszerűen tiszta térrendszer, a minden részletben megnyilvánuló humánus hozzáállás, a szó szerinti és képletes értelemben vett világosság, a külvilág felé megnyíló belső terek, a tömeg lágyan elnyúló lapossága, a fa mint építőanyag felidézése és a formálás organikus hangulatú oldottsága mind annak az ismérve, melyet az építészek úgy szoktak aposztrofálni, hogy olyan skandinávos.

Haba Péter