”Rombolás és építés fontosságra egyek, mindkettőhöz lélekre van szükség...”
"Egy jól működő társadalomban az építészet közügy, egyetlen építtető sem rendelkezhet csakis saját ízlése szerint, a döntési folyamatból a helyi közösség nem zárható ki." Balázs Mihály Kossuth-díjas építész gondolatai a budapesti Szentháromság téren jelenleg is bontás alatt lévő Diplomata-ház kapcsán.
Régóta őrzök egy mondatot magamban. A nyolcvanas évek legelején, amikor a posztmodern szele borzolta a fiatal építészek képzeletét (és az idősebb építészek idegeit), egy tervezővállalati tervtanácson Jánossy György így minősítette nagy lelkesedéssel bemutatott első önálló tervemet: "A Horthy-időszak leggyávább éveinek architektúrája." Sokáig nem értettem mi a szigorú kritika háttere, oka, különösen annak láttán nem, hogy Jánossy minden alkalommal, amit közösen töltöttünk építészeti üléseken, már-már megszállottan gótikus formák átértelmezéseit rajzolgatta, száz-számra. A Szentháromság téri diplomataház[1] vázlatai lehettek ezek, vagy annak "túlfutásai" – mert tudom, hogy az ilyen gondolatok gyakran megvalósulás után is foglalkoztatják az alkotót. Az elme nem áll le, a gondolat tovább él, mocorog... Csak jóval később értettem meg a bántó hasonlat mögötti tartalmat, hogy a hely és a hozzá kötődő történet megismerése nélkül nem születhet hiteles építészeti alkotás, hogy az intuíció önmagában kevés, az elemző megközelítés alapvető, az elemzés pedig vázlatok és változatok sokaságán keresztül is elvezethet a teljes belső meggyőződéshez, hogy amit csinálunk az jó. Ez a mű igazságába vetett hit alapja.
A belső meggyőződés persze nem feltétlenül jelenti az alkotás hibátlanságát. Az ember és környezetének minden épített eleme egy rendszer része, jövevény, aki és ami önmagában nem, csakis összefüggéseiben értelmezhető. Az ember közösségben, a ház az épített környezetben kell megtalálja helyét és létének, jelentésének értelmét. Peter Zumthor erről nagyon szépen és egyértelműen fogalmaz: "Minden új építészeti mű egy speciális történeti helyzetbe avatkozik be. Nagyon fontos a beavatkozás minőségére nézve, hogy az új épület jelentés-teli párbeszédet tudjon folytatni a már meglévő helyzettel. Mert ha a beavatkozásnak az a dolga, hogy megtalálja a saját helyét, akkor tudnia kell valami újat mondania arról a helyről, ahova bekerült. Kavicsot dobunk a vízbe. Fodrozódni kezd, majd a vízfelszín elcsitul. A fodrozódás alapvető fontosságú. A kő megtalálta a helyét. De a tó már nem ugyanaz, mint volt."[2]
A nagy változások, társadalmi vagy természeti megrázkódtatások rendre elméleti-ideológiai vitákat generálnak. A kor, amiben élünk látványosan mutatja ennek tüneteit. Mint cseppben a tenger, a Szentháromság téri épület bontása is példázza ezt, a vitában pedig ki-ki a maga habitusa szerint magyarázza vélt igazát. Vannak, akik azzal nyugtatják magukat, hogy ez az épület valójában nem is annyira jó: lépték, arány, ritmus tekintetében hibás, zavaró a párkány hiánya, a vakolatlan tégla igénytelen, idegen a vári környezetben. Mások a születés körülményeit, az épület rendeltetését, használati módját, térhez való funkcionális kapcsolatának hiányát firtatják, a házban egy vitatott kor termékét látják. Megint mások úgy gondolják, ez egy szinte hibátlan alkotás, aminek elbontása barbárság. Okkal érvelhetünk emellett is, különösen, ha erre a házra a teljes életmű, mi több a kortárs magyar építészet szerves részeként gondolunk. Mindkét nézet mögött egy-egy társadalmi rendszer kritikája is felsejlik. Az igazság, mint az egyik legvitatottabb filozófiai fogalom (akárcsak a szépség, ami szintén számonkért vonás ezen az épületen) megfejtése várat magára, az állítások és a tények egymásnak való megfeleltetése egyelőre mindkét érvelés hiányossága. Bizonyos azonban, Jánossy számtalan kis vázlatával, páratlan műveltségéből eredő gondolataival az építészeti-történeti kontextust kereste. És meg is találta. Tágabb értelemben erről szólt a bátor keresgélés hiányáról nekem mondott kritikája is. Minden erről szólt, és ezt ma kevesen értik.
A Szentháromság téri házzal közel egyidős Lucian Hervé híressé vált fotóalbuma[3], "Az építészet nyelve". Ez az album sokkal több mint szép fotók gyűjteménye, valójában a tér, idő, kultúra összefüggéseit tárja elénk. A megértéshez Hervé segítségül hívja Paul Valéry "Eupalinosz vagy az építész" című művét, Szókratesz és Phaidrosz párbeszédét. "Rombolás és építés fontosságra egyek, mindkettőhöz lélekre van szükség..." – hangzik el a kulcsmondat Phaidrosz beszédéből, az emberi alkotás lényegének mibenlétéről. Kicsit később pedig Szókratész mondja: "... nem kell félnem, hogy tévedek, mert ha most tévedek, később majd igazat szólok, s ha igazat szólok, egy kicsit később majd bizonnyal tévedek."[4] Ez azonban itt és most csupán egy kihagyhatatlannak tűnő izgalmas kitérő, az idézett gondolatok megérdemelnék az értelmezés kifejtését. Valójában engem Hervé könyvének címe az "építészet nyelve" foglalkoztat, tágabb értelemben a "kultúra nyelve" érdekel. Szentháromság téri munkája során Jánossy eljutott egy olyan kifinomult absztrakt nyelvezethez, ami elvontsága okán széles körben talán kevéssé érthető. Ez lehet az oka annak, hogy sokan idegennek érzik a házat a vári környezetben. Az épület legfőbb erénye azonban számomra éppen ez a kimunkált kortárs nyelv. Nem a forma, nem a jelentés, hanem az eszköz, amivel az alkotó gondolatait kifejezi, az a mód, ahogy és amin keresztül korának igényeit össze tudja szőni a történeti előzményekkel. Ahogy új réteget képes építeni a meglévő struktúrára. A történelmi városok sajátossága pont ez a rétegzettség, és amikor egyet közülük eltávolítunk, bántóan szegényebb lesz az egész.
A bontás önmagában nem bűn, nem is példa nélküli, de mindig felmerül a kérdés, miért bontunk és mit építünk a régi helyére? A vita általában múlt és jövő eltérő értelmezései körül kerekedik. Látványos, nagy-léptékű bontás előzte meg például Pest átépítését a 19. század végén. A folyamat jól dokumentált, az előzményekről és következményekről pontos képet kaphatunk Klösz György városfotóiból. Két új Duna-híd (a mai Szabadság híd és az Erzsébet híd elődje) építésének elhatározása indította a folyamatot 1894 nyarától. A klasszicista Pest jelentős bontások, át- és ráépítések, lakó- és középületek, mérnöki művek sokaságának megvalósításával néhány év alatt alakult át a ma ismert, az akkori fogalmak szerinti modern, új arculatú várossá. Az új stílus, a historizmus kezdetben megosztotta a közvéleményt, közérthetősége és változatos formavilága azonban hamar közkedvelt irányzattá tette azt. A városfejlesztési viták kezelésében, az elvek elfogadtatásában és a döntések meghozatalában komoly szerep jutott egy afféle érdekegyeztető fórumként is működő, de valójában hatósági jogkörrel felruházott testületnek, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának. Itt futottak össze a szálak, itt születtek az összehangolt döntések is.
Ma egy ilyen érdekegyeztető fórum hiányzik. A Szentháromság téri ház bontásával (mint korábban a Virág Csaba által tervezett Országos Villamos Teherelosztó épületének eltüntetésével is) az a legfőbb baj, hogy a döntést nem előzte meg érdemi párbeszéd. Az építészet bizalmi kérdés és úgy tűnik az építészek mára elvesztették a társadalom bizalmát. Máskülönben nem történhetett volna meg, hogy komoly szakmai szervezetek tiltakozása, szakmai érvelése nem talált meghallgatásra. A párbeszéd-képtelenség, az együttműködés hiánya pedig súlyos társadalmi probléma tünete, különösen egy komoly építési szándékot mutató periódusban. Egy jól működő társadalomban az építészet közügy, egyetlen építtető sem rendelkezhet csakis saját ízlése szerint, a döntési folyamatból a helyi közösség nem zárható ki. A tervek "társadalmasításának" hatósági intézménye ismert, ennek előírásaival ellentétben nem szabad sem bontani, sem építeni. Erőből, szabálytalanságból nem lehet harmóniát teremteni.
Kavicsot dobtak a vízbe. A vízfelszín fodrozódni kezd, majd elcsitul, de a kő nem találja a helyét, újabb hullámokat gerjeszt. A Szentháromság téri ház bontása és a helyére tervezett épület régi emlékeket idéz, mindenkiben különbözőt, sokak lelkét felkavarja. A bontás lelke és az építés lelke egymással viaskodnak, nincs egyezség. A jelenség rámutat egy értékzavarral küzdő kor gyengeségeire, amit valahogy kezelnünk kell. Végül mégsem marad más, mint a párbeszéd – legalább a közös jövő döntéseire nézve. Jó lenne ezt mielőbb felismernünk.
Balázs Mihály
Kossuth-díjas építész, egyetemi tanár
Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja
Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja
[1] Jánossy György és Laczkovics László közös alkotása, 1981
[2] Peter Zumthor: Thinking Architecture, A way of looking at things, Completed landscapes - 1999
[3] Lucien Hervé: Az építészet nyelve (Corvina Könyvkiadó, 1983)
[4] Paul Valery: Eupalinos ou l´architecte (1923) (Eupalinos vagy az építész, 1973, dialógus), vagy: http://www.ponticulus.hu/rovatok/megcsapottak/eupalinosz.html
