Nézőpontok/Történet

Piac, közlekedés és börtön egy helyen: a szegedi Mars tér története

2024.01.07. 10:21

Szeged éléskamrája osztozik a buszpályaudvarral. A kényszerű társbérletet ugyan kezdetektől többen ellenezték, de a lassan megújuló szegedi Mars tér megmaradt fő neuralgikus pontja épp maga a buszállomás. Honnan indult és merre tart Szeged legnagyobb tere? Bán Dávid írása.

„»Még hogy egy forint? Jó, hogy nem mindjárt kettőért kínálja ezt a hitvány kis tojást! Ez magának káposzta? Még a verébnek is nagyobb feje van! Aztán a fokhagymát le ne sajnálja a lángosról, ha már ily picinyke tésztából nyújtotta.« Röpködtek a szavak, pörögtek a forintok Szeged Marx terén, amikor kölyökként ismerkedtem ezzel a színes, alkudós, zöldségszagú, sültkolbász-illatú világgal."

Ad némi életképet az 1960-es évek hangulatáról a Délmagyarország 2006-ban, az épp akkor átalakuló szegedi Mars téri piac kapcsán. A város éléskamrájának, az ország egyik legnagyobb forgalmú piacának és a körülötte kialakult nyüzsgő térnek az átalakulása és a modernizálása azonban régóta állandó téma volt, amelyről szintén a dél-magyarországi napilap 1960-ban így írt:

„Korábban is fontos pontja volt a városnak a Marx tér. Az utolsó években jelentősége azonban még fokozódott. Szinte új városrész épült köréje, rengeteg új lakóval, az új épületekben sok üzlet is nyílt. Nem messze a tértől magasodik már a Csongrád megyei tanács új székháza. Mindez elősegíti, hogy a szegedi »City«, az igazgatási és kereskedelmi negyed a Marx térig bővüljön."

A csongrádi megyeszékhely legnagyobb városi tere, az egy időben Marx, régen és most Mars tér hasonló összetett funkciókkal rendelkezik, mint több sorstársa, gondolhatunk például a nemrég bemutatott miskolci Búza tér történetére. A két méretes városi teret egyaránt a kereskedelem és a közlekedés jellemzi, a piac mellett buszpályaudvar foglalja el a két tér nagy részét, emellett pedig olyan városszéli funkciók kerültek ide, mint Miskolcon korábban a kaszárnya vagy raktárak, Szegeden szintén a honvédségi laktanya, illetve a börtön. Emellett még egy hasonlóság is összeköti a két városi teret: maga a buszpályaudvar épülete, amiről később szólunk.

Szeged településtörténetében, kialakulásában és fejlődésében mindig is jelentős szerepet játszottak a kereskedők és a kézművesek. A település földrajzi adottsága ideális volt a kereskedésre, az Alföld felől mezőgazdasági termények, az itt összefolyó Tisza és Maros folyókon pedig a só és aranyszállítmányok érkeztek erre és haladtak tovább már a római időkben Dacia felől Pannónia provincia felé. A szállítóútvonalakon fontos állomáshely volt a mai Szeged őse, a római Partiscum.

Az egyszerű kereskedő- és kézművesfalvakból elinduló, a szabad királyi város megalapításáig tartó nagyívű középkori fejlődés a tatárjárás utáni betelepítésékkel kezdődött meg. Az 1222-ben kiadott Aranybulla már kizárólagos sóraktározó és -elosztóhelyként említi a mai Szegedet, amit ebből kifolyólag külön védelem illetett meg. A középkorban már jelentős vásárélet zajlott a folyótorkolat melletti városban, de ennek írásos nyomai csak az 1400-as évektől lelhetők fel, igaz, akkor sem túl nagy számban. Az Alföldön is átutazó Bertrandon de la Brocquiére lovag 1433-ben készült útleírásában így ír a szegedi vásárról:

„Nagy bőség van itt mindenféle élelemből, különösképpen halból, amelyből nagyobbakat semmilyen más folyóból nem láttam kifogni. Itt egy nagy daru- és túzokpiacot láttam. Ezeket a madarakat itt szokásosan vadásszák, de tisztátalanul készítik el és fogyaszják… Ebben a városban bőségesen vannak eladó lovak és érdekes látvány, ahogyan ezeket zabolázzák és szelidítik, mert mindannyiuk vad. És mondták nekem, hogy itt három- vagy négyezer eladó lovat is lehetne találni nagyon olcsón, mert tíz magyar forintért nagyon szép lovat lehet kapni".

A 15. század végén említették először a vásárteret, amelyet a kutatók nagyjából a mostani Széchenyi térre pozícionálnak, a később kialakított téren pedig egészen 1950-ig rendszeresen tartottak vásárokat. A város középkori kialakításából és szerkezetéből a pusztító háborúk és árvizek miatt igen kevés emlék maradt fent, az azonban több forrásból ismert, hogy a város számos piacterén roppant élénk kereskedelem zajlott, ahol a só mellett főleg borral, dohánnyal, jószágokkal, gabonával és takarmánnyal üzleteltek. A központi vásárteret Szegeden is, ahogy a középkori európai kereskedővárosok legtöbbjében a templom és a vár körüli szabad térségben alakították ki. Ez a képlet a 19. század második feléig lényegesen nem is változott. A legtöbb kereskedő persze a vásártéren fordult meg, de a központon kívül számos, egy-egy termékcsoportra szakosodott piac és vásár működött.

Az akkori városmagon kívül eső katonai gyakorlótér, a Mars tér, a 19. században alakult át vásártérré, ahol eleinte csak jószágokkal kereskedtek. Idővel azonban a Széchényi téri piac mellett itt is egyre intenzívebb vásárélet kezdett kialakulni, ahol a jószágokon túl terményekkel, áruval, majd még kocsival is kereskedtek. A környező tanyavilágból érkező kistermelők sokszor csak a szekerükről árultak. A városihoz képest külsőnek számító vásártérre egy időben ráragadt a „szegények piaca" elnevezés, mert itt működött a kevésbé értékes tárgyakkal, használt holmikkal foglalkozó zsibvásár is. A népet itt is – akárcsak a miskolci Búza téren – vásári mutatványosok szórakoztatták. A 19. század első felében a Mars tér és környéke jelentős fejlődésnek indult, körülötte új városrészek születtek meg, Szegen megindult a városiasodás útján: több helyen az árvízvédelemre is gondolva az alacsonyan fekvő területeket feltöltötték, másutt paloták épültek eklektikus és klasszicizáló stílusban, Pestről vagy Ausztriából érkező építészmesterek tervei alapján.

A lendületesnek induló virágzást úgy tűnik egy csapásra megtörte az 1879-es katasztrofális árvíz, de az utána, a számos hazai és külföldi adományból elindult újjáépítés már egy racionálisan szervezett, modern polgárvárost alapozott meg. Létrejött a körutak és sugárutak alkotta átlátható útvonalhálózat és hatalmas lendülettel fogtak az építési területek megmagasításába, feltöltésébe. A kiépített két körút között létrejött a közép- és kispolgári belváros, a „city", körülötte pedig a munkás- és parasztrétegek találtak otthonukra, egy sávval kívülebb pedig a város önellátását biztosítandó zöldség- és gyümölcskertek, állattelepek létesültek.

A Mars tér kiemelt köztér szerepet játszott a belváros határát képző külső körút és a külső, kisvárosias, falusias jellegű településrészek között. A terület legnagyobb részén folyamatosan zajlott a kereskedés, az azt körülvevő területet pedig már 1731-ben felparcellázták és folyamatosan megépültek az első épületek. Az árvíz utáni újjáépítés során fontos közintézmények települtek a térre. A városhoz közelebbi oldalon hatalmas kaszárnya, a 46-osok honvéd laktanyakomplexuma létesült, amely az 1950-es évektől oktatási központtá alakult át; szakiskola, középiskola és kollégium működik ma a falai között.

Átellenben, a tér túloldalán, a Szegedi Tudományegyetem Mérnöki Kara kapott otthont az 1896-ban felavatott akkori fa- és fémipari szakiskola épületében. A városi ipari fejlődésére reagálva hozták létre az iskolát, amely megalapítása után két évig bérházakban és rozoga gazdasági épületekben működött. A Mars téren megnyílt ipariskolát 1911-ben Állami Felső Ipariskolává alakították, majd az 1960-as években vált egyetemi épületté, eleinte a beköltözött felsőfokú élelmiszeripari technikum révén.

A tér hátsó felének egy jó részét a büntető törvényszék és büntető börtön, ismertebb nevén a hírhedt „Csillag" teszi ki. Ez is, akárcsak a honvédségi laktanya a korszak nagy állami beruházásai közé tartozott. A 18. században, a II. József által szorgalmazott modern börtönrendszere kiépítésekor már megnyílt az első „országos fenyítőház" a Tisza-parton, ez azonban az 1879-es árvíz során olyan mértékben károsodott, hogy a rabokat ki kellett telepíteni, és az akkori intézményt végleg bezárták. Az állam által megrendelt új fegyház építését 1883-ban kezdték el a Mars téren, Wagner Gyula tervei alapján. Az építkezésre alig több, mint egy évre volt szükség, így már 1885 év elejétől rabokat fogadhatott a csillag alaprajzú, akkor mintaszerűnek tartott elrendezés miatt „Csillagbörtönnek" nevezett épület. A korabeli viszonyokhoz képest igen komfortosnak, modernnek számító Csillagban tett látogatása után így írt Jókai Mór 1891-ben a Pesti Hírlap hasábjain:

„…mindenről gondoskodva van. Légfűtés a zárkákban, fekvőhely, rendes öltözet, meleg étel. Itt van az a paradicsom, ahol csak Ádám lakik, Éva nélkül, kígyó nélkül. Azért hívjuk Csillag börtönnek, mert a zárkákhoz vezető folyosók csillagalakban futnak össze középen, ahol egy roppant nagy fekete tábla van, sok száz lyukkal ellátva, s e tábla mögött szövődik össze egy egész hálózata a távíró-sodronyoknak, minden zárkának van egy távírója. Ha valami baj van odabenn, megnyomják a gombot, egy szám kiugrik a megfelelő lyukból, s a csengettyű megszólal. Minden tökéletes ezen az aszteroidon. Hát a lakosok? Azok is olyan tökéletesek, amilyennek az embernek lenni muszáj! Dolgoznak, és nem beszélnek."

A börtönben az 1930-as években számos politikai elítélt is megfordult, raboskodott itt Kádár János – akkor még Csermanek János névvel –, Rákosi Mátyás és Szálasi Ferenc is. A börtönlakók nagy része rendszeres munkát végzett a komplexumban kialakított műhelyekben, vagy a környező üzemekben, az Alföldi Bútorgyárban. 1944 végétől egy ideig a Vörös Hadsereg fogolytábornak használta a börtönt, ahova az eredetileg befogadható 600 fő helyett 12.000 embert zsúfoltak.

A tér túlsó oldalán az 1950-es években, a város lényegében egyetlen szocreál épülettömbjében munkáslakások épültek. Az akkoriban Marxról elnevezett térre néző főhomlokzata tömegében és kialakításában igyekezett az itt található, a 19. század utolsó évtizedeiben megépült középületeekhez igazodni timpanonos megoldásával és a középen elhelyezett, az Attila utcára nyíló boltozatos kapuátjárójával. A Csongrád Megyei Állami Építőipari Vállalat által, típustervek alapján, részben előregyártott elemekből épített tömböt Nagyfalusi Antal tervezte.

A téren jelentős volt az autóforgalom és számos helyi járat, trolibusz is kiszolgálta az ideérkezőket. Emellett az 1960-as évek elején felmerült, hogy a belvárosban egyre inkább megoldatlan távolsági buszállomások felszámolásával itt létesüljön új buszpályaudvar. Az 1950-es évekig ugyanis a belváros zsúfolt utcáiról indultak és érkeztek a távolsági buszok, amelyek kényszerből a Marx tér parkolójában pihentek, sokáig pedig az utasokat sem szolgálta ki megfelelő létesítmény. Amikor az új buszpályaudvar számára helyszínt kerestek, eleinte ellenezték, hogy a központhoz közeli Marx téren hozzák létre azt, azzal érvelve, hogy a tér már így is zsúfolt, eddig is a buszok vették el az értékes parkolóhelyeket és a piac területét sem lenne szerencsés csonkítani.

Több egyéb helyszínjavaslat és -tanulmány után végül 1962-ben mégis a Marx térre esett a választás és épült meg 1963-ra a Dianóczky János építészmérnök (UVATERV) tervezte, a maga idejében igen korszerű, ipszilon alakú, belső peronos, a kinyíló végén pedig seprűszerűen szétnyíló vasbeton ferdetetős, kétszintes felvételi épülettel ellátott, nagykapacitású pályaudvar. Az elrendezési megoldás annyira jónak bizonyult, hogy két évvel később, szinte egy az egyben ugyanilyen kialakítású buszpályaudvart avattak Miskolcon is. Az épület és az állomás felett azonban eljárt az idő, egyre több hang szól amellett, hogy annak innen költöznie kellene, távolabb a központtól, jobb kapcsolattal – például közvetlen villamosösszeköttetéssel – a belvárossal, valamint a vasúttal. A lépésről lépésre megújuló téren a buszpályaudvar egyelőre megmaradt egyfajta zárványnak.

Visszatérve a tér középső részére, az egykori kocsi- és állatvásár helyén működő piac a századfordulótól kezdve kapott még inkább jelentős szerepet, amikor sorra elkezdték bezárni a belváros piacait. Az 1950-es évekre a forgalma még jobban nőtt, az évtized második felében pedig mezőgazdasági kiállításokat is szerveztek a tér burkolat nélküli részében. A kiállítások kapcsán kezdték valamelyest rendezni, parkosítani a területet, de 1960-as évtizedtől már egyre többet cikkeztek arról, hogy a teret rendezni kell, valamint a város számára már régóta szükséges volt egy korszerű vásárcsarnok felépítése. A tér burkolt részén álló szedett-vedett bódék, hevenyészett csarnokok és asztalsorok mellett egyre több autó is próbál magának helyet szorítani, ekkor még az sem volt ritka, hogy a takarmányszállító nagy teherautókról is innen árusítottak a város határában állatokat tartó gazdák számára.

A nagy területen szinte ad hoc jelleggel húztak fel újabbnál újabb építményeket, az 1970-es évektől az ipari vásárokat kiszolgáló pavilonok is álltak itt. Ennek megmaradt, igen méretes darabjában működik ma „a régió legnagyobb klubja", a Sing Sing. A komplexebb rendezési megoldásra azonban még jó pár évtizedet várni kellett, mire 1996-ban végre kiírták a konkrét tervpályázatot. A Vesmás Péter elképzelései alapján megvalósult téglaarchitektúrás csarnokrendszert egy jelentős térrendezés is kísérte, a parkoló újrarajzolása mellett városi agorának is beillő közpark is létesült. A szétterülő épületrendszer egységes képet kapott, valóban jól megvalósultak a rendezés első, nem kis lépései, s ahogy az Építészfórumon is megjelent bemutatócikk is fogalmaz: „a projekt számos rejtett továbbfejlesztési lehetőséget hordoz magában".

Bán Dávid

 

Források:
Blazovich László: Szeged rövid története. Szeged, 2007.
Délmagyarország, 1957. december (13. évfolyam, 291. szám)
Délmagyarország, 1960. szeptember (50. évfolyam, 229. szám)
Délmagyarország, 2006. augusztus (96. évfolyam, 200. szám)
http://szegedfolyoirat.sk-szeged.hu/2022/04/07/blazovich-laszlo-vasarhelyek-es-forgalmuk-a-kozepkori-szegeden/
Pesti Hírlap, 1891. április 9.
https://www.busworldblog.com/post/mars_ter
https://bv.gov.hu/intezetek/szeged/tortenet
http://szegedfolyoirat.sk-szeged.hu/2021/08/08/batyi-zoltan-szegedi-bunhistoria-%E2%88%92-csillag-a-marson/

 

Szerk.: Winkler Márk