Nézőpontok/Történet

Örökség és modernitás – helyi védett lett a budavári Úri utca 32. számú lakóház

2023.12.04. 07:53

Adott egy 1945-ben bombatalálat miatt elpusztult épület, amelynek megmaradt középkori kapualja már 1951 óta műemlékstátuszú, és a föléje-köréje emelt húszlakásos társasház, amely építési korának (1957–1959) és alkotójának, Farkasdy Zoltánnak szintén kiemelkedő jelentőségű műve. A budapesti, helyi védelem alatt álló modern épületeket bemutató cikksorozatunk újabb részében a múlttal összeszőtt modern épület történetét F. Dóczi Erika, a MÉM MDK munkatársa mutatja be.

Vakolatlanul hagyott kőfalba olvadó modern, pálcarácsos franciaerkély: talán ez, a régi és új szerves egységét eredményező kollázs az Úri utcai homlokzat legjellemzőbb mozzanata. A lapostéglával kiegészített, cementes habarccsal erősített falszövetet függőlegesen szándékoltan bizonytalan kontúrral vakolták körbe, azt az érzést erősítve, hogy a tervező minden lehetséges eredetit alázattal megtart és bemutat. Amit pedig hozzátesz, azt klasszikus építészeti eszközökkel oldja meg, az épület arányait, anyaghasználatát tekintve hagyományos karakterű, ugyanakkor szerkesztésmódját, összhatását tekintve mégis nagyon modern.

Hattengelyes homlokzatának tömege és tengelyszáma memento, a helyén álló 18. századi barokk épület[1] osztását őrzi, ritmusa azonban a 15. századi késő gótikus kapualj szélessége miatt szabálytalan. A függőleges osztást érzékeljük hangsúlyosnak; a falsíkokat megtörő nyílászárók plasztikusan tagolják a homlokzatot. A külső falsíkra helyezett ablakokban nemcsak szépen tükröződnek az égi jelenségek, a nyugvó nap sugarai vagy a felhők játéka, de eleven párbeszédbe is elegyednek a környék barokk homlokzatainak szintén külső síkon ülő, kifelé nyíló nyílászáróival. A finom illeszkedésnek ez az egyik keveset méltatott részlete: a 19. század második fele óta nem jellemző ez a megoldás, de a várbéli homlokzatoknak még nagyrészt sajátja. Ezek az ablakok azonban aszimmetrikus formában osztottak, függőlegesen és vízszintesen is harmadolásos szabály szerint, a földszinten négyzetes, az emeleten nyújtott aránnyal. Az emeleti virágablakokhoz egyszerű pálcás mellvédű franciaerkélyek kapcsolódnak. A vízszintes tagolást a kőlap lábazat és a födémek vékony betonkoszorúinak sávja ad. Utóbbi nemcsak azért érdekes, mert a vári környezet párkányos tagolására utal, hanem mert az épület szerkezetét, a szintek osztását is megmutatja. A Tóth Árpád sétányra néző homlokzatról hasonló szemlélet olvasható le. A földszinten nyersen hagyott a vastag, vegyes falazat, amelyben a hat szegmensíves záródású nyílás ül mélyen, valamint egy befalazott, félköríves záradékú, kőkeretes ajtó is megmutatkozik. A markáns párkányzat felett a modernitás jelenik meg: három szint magasságban hét, loggiákból és ablakos faltestekből álló tengely nyílik váltakozó ritmusban.[2]

Az épületnek erős karaktert ad a múlt jelenléte. A középkori és barokk részletek megtartása, és az új épületbe való szerves beillesztése az építész elsődleges feladata volt. Ez egyrészt kötöttséget jelentett és alkalmazkodó alázatot követelt, másrészt lehetőséget is adott olyan különleges térhatások és térkapcsolatok létrehozására, ami az évszázados részletek figyelembevétele nélkül nem valósulhatott volna meg. A kőkeretes, kosáríves záródású kapuzatát csupán egyszerű kovácsoltvas rács zárja, így az utcáról is látható a kapualj dongaboltozata, padozata, ülőfülkéi. A nyitottság nagyvonalúsága a műemlék közérdekűségét, közkincs jellegét hangsúlyozza: úgy teszi részben hozzáférhetővé az értéket a szemlélődők számára, hogy közben a magánszféra sem sérül. A középkori járószint az utca szintjénél két lépcsőfokkal lejjebb húzódik, a kavicsburkolat közepén szőnyegszerű hatást keltő kőlap burkolaton járva megkapó a kapualj terének elegáns monumentalitása. Figyelmes szemmel észrevehetjük némely mérmű hátfalának eredeti festéssel díszített vakolatát, elkülöníthetjük az eredeti profilokat az újrafaragott gyámkövektől, és megfigyelhetjük az épületszárnyakat összekötő barokk folyosó előtti hevederív kormos kváderköveit. A kapualj folytatásaként húzódó kereszt- és csehsüvegboltozattal fedett, nyitott folyosó vaskos, nyers pillérei is jól olvashatók: kialakításukhoz másodlagosan felhasznált, újravésett köveket és bélyeges téglákat is felhasználtak; a folyosó feletti napozóterasz falazásához kortárs, új téglákat alkalmaztak. Az emeleti magasságban megmaradt, merészen kiálló öt konzolkő függőfolyosót gyámolíthatott. Műemléki értéket hordoznak továbbá az északi oldal falmaradványai, akárcsak az utcai szárny modern lépcsőházában az első emeleten megjelenő néhány kváderkő. Mindezeknek egy része bizonyára a kivitelezés során került elő, így Farkasdy a helyszín változása nyomán rendszeresen alakított tervén – ez a kiszámíthatatlanság egyébként a műemléki tervezés sajátja.

Az Úri utcai és a Tóth Árpád sétányra néző kétemeletes szárnyak kívül-belül eltérő formálásúak, két külön hangulatot jelenítenek meg. Előbbinek az udvar felőli fő látványossága a szépen formált, szoborszerű, nyitott lépcsőháza. A kétkarú lépcső orsóterét vasrács teszi szellőssé, eleganciáját fokozza a szépen átforduló fa kapaszkodó és a műkő lépcsőfokok. Ehhez kapcsolódik a hálós mellvédű, szintén szellős jellegű függőfolyosó. Ezzel szemben a hátsó szárny lépcsőháza rejtve, a barokk folyosó folytatásaként emelkedik hegyesszögű háromszög alaprajzzal, a másikkal azonos anyaghasználattal. A hozzá kapcsolódó függőfolyosó tömör mellvédes, zöld kerámialap burkolatos. Ahogy az épület részleteit is áthatja a tervezői gondosság, úgy a kert kialakítására is ugyanez jellemző. Középen árnyat adó gesztenyefa magasodik, amelyet a szabálytalan alakú kőlapburkolatból összeállított ösvény keretez.

Buda ostromának pusztítása után, a romtalanítás során, a régészeti feltárások eredményeként tárult fel az – akkori ismeretek alapján, a mai országhatárokon belüli egyetlen – addig ismeretlen gótikus város.[3] Az Úri utca 32. szám alatti egyemeletes, barokk épület menthetetlenül elpusztult, csupán déli udvari szárnya maradt meg, amelynek egyik utcai szobájában a vakolat alól napvilágot látott – igazi szenzációként – a Várnegyed egyik legépebb középkori kapualja, mindkét oldalán ülőfülkesorral, illetve észak és dél felé is vezető ajtókeretekkel. A kutatást dr. Csemegi József és Czagány István végezte a Középülettervező Vállalat Janáky-műtermének égisze alatt. 1950-ben a kapualjat helyreállították, az ülőfülkék hiányzó részleteit új faragványokkal pótolták, mindezt lefedték, és az utca felé a kosáríves záradékú kőkeretes nyílásba Meczner Lajos terve szerint készült modern vasrácsot helyeztek. Mivel ekkor már műemlék volt a torzó, a hozzájárulást aláírásával dr. Gerő László adta meg, és a tervre ráütötték a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja körpecsétjét.[4] 1972-ben az ICOMOS budapesti kongresszusa előtt tatarozási munkákat végeztek, és a szemközti Fehér Galamb étteremben elköltött étkezések során bizonyára megelégedéssel szemlélték a szakemberek. Legutóbb 2019-ben újították meg az utcai homlokzatát és az utcai nyílászárókat is cserélték.

A várbéli épített környezet, illetve magában az épületben rejlő ötszázéves maradványok is visszafogott tervezői magatartást kívántak, és a kiváló Farkasdy Zoltán (1923–1989) – a korszakban bevett gyakorlat ellenére – bármiféle anakronizmus nélkül tudott alkalmazkodni a feladathoz, noha a historizálás iránti társadalmi igény igen erős volt a háborús újjáépítések kapcsán (is). Farkasdy vári modernitása úttörő volt. Előbb a Fortuna utca 15. számú épületet, majd a szóban forgó Úri utca 32. foghíjbeépítését tervezte; ezeket később több, hasonló szellemben fogant épülete követte. Farkasdy visszaemlékezése rávilágít a részletekre:

„Az, hogy elkezdte szidni [Kisléghi Nagy István – FDE] a várnegyedben – az általa kitalált kifejezéssel – a nikotex architektúrát, vezetett oda, hogy a modern építészet megjelenhetett a várban. A Nikotex egy olyan cigaretta volt, ami először alkalmazott szűrőt. Tehát a ma már általános filtert. A valódi cigarettánál jött a mellbevágó füst, ezen a Nikotexen nem jött a füst. Ez a Nikotex, a Kisléghi szóhasználatában, aki nagy dohányos volt, azt mondta, hogy miért dohányzik ez a pofa, mikor nem érzi a füstöt? Vagyis ő ezt becsmérlő, pejoratív jelzőnek használta, hogy ez nikotex-architektúra. Ez nem valódi dohányfüst, ez olyan ál. És minden ellen kirohant, mert azt mondta, hogy hogy létezik ilyen őrültség, hogy megépítik a várat fotókról, olyannak, amilyen volt?! Hát ez lehetetlen! Egy gót ember gótul épít, egy barokk ember barokkul épít, egy modern ember modernül épít. S akkor fölfedezett engem, hogy erre én lennék alkalmas, hogy megtámadjak egy tervet, amelyik ilyen nikotexnek készült. És én akkor a Fortuna utca 15-nek egy ilyen nikotex-architektúrás házát tervtanácson szitává lőttem. Azt is Kisléghi fedezte föl, hogy ezt velem kell szitává lövetni, mert én fiatal korom ellenére meg fogom merni mondani egy tervtanácsban, hogy az az épület rossz. Perényi volt a tervtanács elnöke, és azt mondta, hogy »nagyon logikus elv egy, de nem elég duma, kell csinálni! Feladat tied, megmutatod, hogy gondolod!« Perényi Moszkvából jött haza, nem tudott jól magyarul. Így lettem én várbéli építész, mert meg kellett mutatni, hogy hogy gondolom."[5]

A vári foghíjbeépítések máig megosztják a társadalmat, a parázsvita lángja néha felerősödik (gondolhatunk az utóbbi évek botrányaira: a Teherelosztó emblematikus épületének vagy a Szentháromság tér sarkán állt Diplomata-ház elbontására), de konszenzus egyelőre nem születik. Az 1945 utáni magyarországi építészet kvalitásának megítélésében évtizedek óta meg-megújuló ellentét feszül a szűkebb szakmai elit és a szélesebb társadalmi ízlés között. Erről Dercsényi Dezső, az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) vezéralakja így vallott az Élet és Irodalom hasábjain 1981-ben: „A közönség az említett restaurálási módszert végül is megszokta, de a foghíjak helyére épített házakat szinte ellenségesen fogadta. Féltették például a Várnegyed »biedermeier« hangulatát, s nehezen tudtuk megértetni, hogy ha egy házat a környezők stílusában építünk fel, akkor az összes többi a hitelét veszti. […] Walter Frodl professzor például, aki évekig irányította Ausztria műemlékvédelmét, 1964-ben – sorsdöntő nemzetközi műemléki konferencia zajlott akkor Budapesten – kalapot emelve állt meg az Úri utca 32. előtt."[6]

Az 1964-ben, részben magyar részvétellel megszövegezett Velencei Karta kiválóan érvényre jut a kortárs formanyelvet beszélő lakóházban. „Talán büszkén hihetjük is, hogy a magyar műemlékvédelem munkássága bátor kísérleteivel, gyakorlati tapasztalataival, valamint ezeknek nemzetközi elismerése révén sokban járult hozzá a velencei Carta megfogalmazásához, szellemének kialakulásához." – írja később Farkasdy.[7] Érdekes, hogy hazánkat mennyire áthatotta ez a szellemiség, hiszen, noha Farkasdy elsősorban nem műemlékes tervező volt, mégis azonos elveket vallott az OMF szakembereivel. Ez a nemzetközi ajánlás évtizedekig elsőszámú sorvezetője volt a magyarországi műemlékvédelemnek. A bizonyos tekintetben megcsontosodott gyakorlatot, illetve a domináns modernitást több kritika érte, de a karta elvei – például a kutatásra támaszkodó helyreállításnak, vagy az új hozzátételeknek a mindenkori kortárs építészeti nyelven való megfogalmazása – máig irányadóak lehetnek.

Nemzetközi szinten nemcsak a műemlékes szakemberek, de a kortárs alkotók között is igen elismert volt ez az épület. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a neves olasz építész, Gio Ponti (1891–1979), akit Farkasdy nagyon tisztelt, hetvenes évekbeli milánói találkozásukkor utca-házszám pontossággal ismerte, és igen dicsérte az Úri utcai házat, illetve Farkasdy önálló hangját, egyedi megoldásait. A beszélgetésről szóló részletes beszámoló egy családi levélben maradt fenn.[8]

A Kossuth-díjas és kétszeres Ybl-díjas műegyetemi professzor munkássága iskolateremtő jelentőségű.[9] Ezt bizonyítja például az is, hogy az Úri utcában található egy lakóház, a 10-es számú, amely homlokzati kialakítása alapján a 32-es számú „kistestvérének" tekinthető. 1966-ban épült az Országos Takarékpénztár megbízásából; a tervek 1963-ban készültek – vélhetően – Farkasdy merész foghíjbeépítésének tiszteletteljes visszhangjaként. Háromszintes utcai homlokzatának hasonlósága meglepően nagymértékű, a főbb gesztusok megegyeznek a Fardasdy-féle homlokzattal: a kőlapburkolatos lábazat és a födém koszorúja mint vízszintes tagolóelemek, a földszint ablakkiképzése, valamint az emeleten az ablakokhoz kapcsolódó pálcás mellvédű franciaerkélyek; különbségként mindössze a kisebb telekméretből fakadó kevesebb tengelyszám, illetve a hiányzó történeti réteg nevezhető meg. Tervezője Lipták Irén volt, aki a FIMŰV rutinos műemlékes tervezőjeként több fővárosi emlék helyreállítása mellett modern épületeket is tervezett, illetve néhány évvel később éppen ő lett Farkasdy Zoltán első monográfusa.[10]

F. Dóczi Erika
a szerző művészettörténész, a MÉM MDK munkatársa

 

[1] https://budavar.abtk.hu/hu/utcak-terek-epuletek/uri-utca/uri-utca-32.html?highlight=WyJcdTAwZmFyaSIsInV0Y2EiLDMyXQ== (letöltés: 2023. 08. 02.)
[2] Ferkai András: Farkasdy Zoltán építészete. Budapest, Scolar Kiadó, 2014. 134–139.
[3] Gerevich László: Budavár, egyetlen gótikus városunk. Budapest, 3. 1947. 1–12. (Párhuzamosan Sopron felfedezése is megtörtént.)
[4] Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (MÉM MDK) Tervtár, ltsz. D 1594
[5] Interjú Farkasdy Zoltánnal (Szabó Máténé), kézirat, 1983. MÉM MDK, Múzeumi Osztály, 73. doboz. 98-99. A pályaválasztással kapcsolatos rész leiratát ld. Kovács Dániel: A Bajza utca és a 100 éve született Farkasdy Zoltán esete. https://memmdk.hu/cikkek/evfordulok/a-bajza-utca-es-a-100-eve-szuletett-farkasdy-zoltan-esete
[6] Vedres Vera: Beszélgetés a műemlékvédelem ellentmondásairól Dercsényi Dezsővel. Élet és Irodalom, 1981. június 27. 7.
[7] Farkasdy Zoltán: Új épületek műemléki környezetben. Műemlékvédelem, 16. 1972. 85–92.
[8] A levélrészletért köszönetet mondunk ifj. Farkasdy Zoltánnak. A levélrészlet elérhető a képgalériából.
[9] Osskó Judit: Unokáink is látni fogják. Tíz építészportré 1977–1995. Budapest, Terc, 2007. 94–109. (Farkasdy Zoltán építész portréja, adás: 1983. március 31.); Szegő György: Elhallgatott másik modern. Magyar Művészet, 4. 2015.119–127.; Karácsony Rita: A dániások – Dániai és svédországi inspirációk és azok hatása az 1940-es, 1950-es évek hazai építészetére. Műemlékvédelem, 66. 2022, 2–3. sz. 1–13.
[10] Lipták Irén: Farkasdy Zoltán. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1975.

 

Szerk.: Borenich Levente