Mintaházak történeti áttekintése
Az ősszel elfogadott nemzeti építészetpolitika a családi ház építés minőségének javítása érdekében mintatervek kidolgozását tartja szükségesnek. A mintatervek magyarországi megjelenésének több mint 100 éves története van. A különböző indíttatású és karakterű tervek tanulsága: egy új mintaterv-ajánlat kidolgozásának legfontosabb kezdőlépése a helyes program kialakítása. Perényi Tamás tanulmánya.
Családi ház - ajánlott tervek
A mintatervek magyarországi megjelenésének több mint 100 éves története van; az egymást követő mintaterv-ciklusok megvalósult házai jelentős mértékben határozzák meg a települések építészeti összképét. A különböző indíttatású és karakterű tervek tanulsággal is szolgálnak: egy új mintaterv-ajánlat kidolgozásának legfontosabb kezdőlépése egy helyes program kialakítása, amihez nemcsak a jelen igényeit, hanem a múlt tapasztalatait is ismernünk kell. Az alábbi összeállítás – a teljesség igénye nélkül – az 1900-as évek fordulója után készült mintaterveket (ill. azok jellemző elemeit) gyűjtötte össze, és a tervek mellett azok értelmezését segítő szövegrészleteket is.
A kiegyezést követő rendkívüli gazdasági fejlődés nagyfokú egyenetlenséget mutatott: míg a városok erősödése folyamatos volt (Budapest ebben az időben vált világvárossá), addig a vidéki, főleg keleti területek konzerválták a szegénységet. A századforduló után több kormányzati program is ennek az egyenlőtlenségnek a felszámolását tűzte ki célul: a szegénység csökkentése, a gazdaság élénkítése, a szociális rendszer kiépítése mellett megjelenik az ezekkel összefüggő lakáshelyzet megoldására irányuló törekvések. A Darányi Ignác vezette Földmívelődési Minisztérium a század első éveiben szisztematikusan építette ki a keleti peremterületek kirendeltségi rendszerét, melyek fő feladata a gazdasági segélyezés volt. A minisztérium 1907-ben falusi mintaházakciót is hirdetett, mely eredményeit a XX. század első mintaházainak is tekinthetünk. 1915-ben az akkori Belügyminisztérium írt ki pályázatot a szintén peremterületi falvak újjáépítésére – a beadott tervek elsősorban Lechner Ödön hatását tükrözték.
A nemzeti karakter megteremtésének szándéka mellett már az I. világháború előtt megjelennek Kotsis Iván egyszerű falusi családi ház tervei, majd a ´20-as évek végén Weichinger Károly ajánlott tervei is. Kotsis az építészet nemzeti karakteréről így ír: „Ne azon vitatkozzunk, hogy miképpen tegyük építészetünket magyarrá, hanem először tegyük azt a nagy átlagában nívóssá; a magyarság kérdése majd önmagától oldódik meg, mert a magyar jelleg a tehetséges magyar építész jó munkáján önként kiütközik anélkül, hogy azt a tervezés előtt külön programba venné."
Weichinger még pragmatikusabb az Ideális családi ház c. kiadványának előszavában: „A mai társadalom kevés oly megoldatlan és elégedetlenséggel körülvett kérdést ismer mint: a lakás."
1941-ben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa kiscsaládos családi házak mintaterveit adta közre: „…a Tanács… el akarja érni, hogy az újonnan épült lakóházak mindegyike külön-külön mint egység szép legyen, tökéletesen megfeleljen a célnak, szakszerűen és olcsón épüljön fel." A kötet az 1939-es építészeti tervpályázatból kiválasztott 42 tervet tartalmazza, emellett részletes leírást adott az építtetőknek a családi ház építés teljes folyamatáról.
A II. világháború előtt, szintén a ´40-es évek elején a Teleki-kormány nagyszabású programot indított a szegény nagycsaládok életkörülményeinek javítására: létrehozták az Országos Nép- és Családvédelmi Alapot, az ONCSÁ-t, amely alkalmi segélyek helyett hosszútávú kölcsönökkel, szociális ellátással segítette a családokat. A juttatások egyik központi eleme a megfelelő lakás biztosítása volt. A rászoruló családok komfortos, jól funkcionáló családi házakba költözhettek, melyeket mintaterveknek megfelelően építettek fel. (Az ONCSA elődjének tekinthetjük az 1927-ben alakult Falusi Kislakásépítő Szövetkezetet, amely mintegy 43 ezer embernek adott kölcsönt lakásépítésre.)
A programban 5 falusi és 2 városi lakóháztípust dolgoztak ki; a tervezési munkát tájegységenkénti adatgyűjtés (alaprajzi sajátosságok, homlokzati jellegek, utcakép-vizsgálat) előzte meg. Az ONCSA-házakból több mint 10000 épült meg. Közvetlenül a háború után az ONCSA-programban részt vevők megpróbálták újjászervezni a folyamatot. Ezt természetesen indokolták a háborús pusztítások, a lehetőségeket az 1945-ös földosztások is növelték. Az irányító szervezet az Országos Házépítő Szövetkezet lett, amely azonban a kommunista hatalomátvétel miatt már nem tudott érdemben működni. Az új politikai rendszer már nem volt érdekelt a falu felemelkedésében, sőt ellenkezőleg, annak elsorvasztását látta helyesnek. 1948-ban még megjelent a falusi lakóházak terveit összegyűjtő kötet, amely az egy évvel korábbi falusi kislakások terveire hirdetett pályázat anyagát tartalmazta. A terveket három csoportra osztották: gazdálkodó lakóházára, munkáscsalád lakóházára, ill. szellemi foglakozásúak számára tervezett házakra. Az ezzel párhuzamosan megjelent miniszteri rendelet díjmentességet írt elő az ezen tervek alapján kiadott engedélyekre.
A II. világháború utáni kommunista időszak első két évtizedében a magánlakásépítés, így a családi ház építése is elutasított volt. Az állam a központilag épített többlakásos házak rendszerét preferálta, melyben nem volt helye a magánkezdeményezéseknek. A világháború előtt a lakásállomány döntő többsége magántulajdonban volt. Néhány nagyobb állami vállalat rendelkezett – a dolgozói számára épített – bérlakás-állománnyal, de a lakásszektor működését alapvetően a piac határozta meg. A világháborút követően hatalomra jutott szocialista-kommunista kormány fontos célkitűzése volt a tőkés tulajdoni rend felszámolása, s gyors ütemben zajlott a lakásszektor állami tulajdonba vétele is. Már 1950-re, a lakások mintegy 30%-a állami tulajdonba került, 1955-re ez a szám közel 80%-ra bővült.
A népességbővülésnek, ill. a városokba költöző tömegnek köszönhetően kialakult lakáshiányt tovább súlyosbította, hogy alig épült új lakás ebben az időben. 1956 után megszűnt a lakások államosítási folyamata, emellett újra lehetővé váltak magánberuházású lakásépítések. Egy 1958-as Központi Bizottság (a pártállami politikai rendszer egyik legfőbb döntéshozói szerve) által hozott határozat foglalkozik az ország lakáshelyzetével, kimondva annak szükségességét, hogy minden család önálló lakással rendelkezzen. A Központi Bizottság egy újabb határozatában rendelkezett egy 15 éves lakásépítési program
megvalósításáról.
Az 1961-ben meghirdetett 15 éves lakásépítési terv egymillió lakás felépítését irányozta elő, mely már nem a háborús károk helyreállítását célozta, hanem a népességnövekedésből, ill. az erőltetett iparosításból fakadó katasztrofális lakáshelyzet megoldását. A terv szerint a lakások 60%-át állami, a maradék 40%-át magánberuházás keretében kell felépíteni. Az állami lakásokat elsősorban Budapesten és a nagyvárosokban kellett megvalósítani, azokon a helyeken, ahol nagyszámú munkásság élt. Az új lakások építésével párhuzamosan a terv 700000 elavult lakás megszüntetésével is számolt.
Az 1966. évi II. törvény a népgazdaság harmadik ötéves tervéről külön is rendelkezik a lakásépítésről: „A lakásviszonyok javítására 300 ezer lakás építését kell biztosítani, állami lakás ebből 100 ezer legyen. Hiteltámogatással, megfelelő anyagellátással és építőipari kapacitással elő kell segíteni 200 ezer lakás magánerőből történő megépítését. Törekedni kell arra, hogy növekedjék a társasházépítkezések aránya." A lakásépítési ciklus középén elindult új gazdasági mechanizmus (1968) is nagyobb teret engedett a magántulajdonnak, lehetővé tette a háztáji gazdaságok elterjedését, a szövetkezetekkel való együttműködést, a magántulajdonú gazdasági épületek, és emellett a családi házak építését is.
A nagyszámú, új modellben megépülő házak építése központi, kormányzati intézkedéseket is eredményezett: megjelentek az építészeti tervpályázatok, központi, majd megyei szinten, majd a ´60-as évek végén országos kiterjesztéssel is. A tervpályázatok programja a teljes falusi porta kialakítását irányozta elő, azaz a lakóházak mellett a melléképületeket, gazdasági építményeket is meg kellett tervezni. Az 1970-es Országos Mezőgazdasági Vásáron fel is építették az egyik díjnyertes házat (Bitó János munkáját), ami a mintaházak (ajánlott épületek) egyik első megépült eleme volt.
A ´70-es évek végétől forgalmazott országos szintű ajánlott terveket – a korábbi tervpályázatok és az azok alapján készített tervek továbbfejlesztésével – a Tervezésfejlesztési és Típustervező Intézetben dolgozták ki. (A korábbi, több mint 160 ajánlott és típusterv közül csak kb. 20 típus volt közkedvelt, és csak 4 változatot vásároltak meg kimagasló példányszámban.
A tervezők törekedtek arra, hogy a tervek többféle telekadottsághoz is tudjanak alkalmazkodni: a tájolás különbözősége miatt egy-egy mintaterv tükörképi változata is elkészült, az utcaképi illeszkedés érdekében az alaprajzok többfajta tetőformával is kapcsolódtak. A tervek természetesen figyelembe vették az akkoriban elérhető építőanyag-választékot is, a kivitelezési lehetőségeket. 1977-78-ban az előzőek alapján összesen 135 ajánlott terv jelent meg két katalógus formájában (Magánlakásépítés ajánlott tervei – Családi házak 1. és 1.1); az egyes tervcsomagok 4 példány engedélyezési tervet és 1 példány egyszerűsített kiviteli tervet tartalmaztak. Tíz év alatt a tervekből több mint százezer példányt adtak el, ezzel párhuzamosan a tervek is folyamatosan megújultak, számuk bővült, megjelentek egyedi hangvételű változatok is. Az új tervváltozatok már számoltak a melléképületek igényével is, az új telekosztások kisebb telkeire több tetőtérbeépítéses változat készült. Az állam által készíttetett tervek mellett a ´90-es évektől megjelentek a magántervezők, ill. cégek által ajánlott mintaházak is – jelenleg az építtetők egy nehezen átlátható kínálattal találják magukat szembe.
Budapest, 2015. november
Perényi Tamás
