Márnem - mégnem. Három lakóépület egy telken a Rózsadombon
Generáltervező: Lukács és Vikár Építészstúdió
Építész: Lukács István és Vikár András DLA
Építész munkatárs: Gál Árpád, Major Attila
Megfáradt szecesszió, vérszegény műkőbarokk, népies vakolat architektúra. A Margit körútról szétágazó utcákat a 20. század első évtizedeiből származó tipikus belbudai bérházak elégikus, életunt világa jellemzi. De errefelé vannak a magyar korai modernizmus legmerészebb művei is, melyek metsző éleikkel, tiszta logikájukkal ma is igen hatásosak (pl. a Bimbó út Lauber-, Kozma-, Ligeti-Pallós-, Ligeti-Molnár-féle villái, vagy a körúton álló Hofstädter-Domány-féle bérház, Kozma Átrium-háza, stb.). Nem véletlen tehát, hogy a területen új házat tervező építészek többsége szinte kötelességének érzi, hogy ez utóbbiakat tekintse etalonnak, kiindulási pontnak. Mintha a hely szellemében még mindig jelen lenne a ’30-as évek modernizmusának „vonalas", avantgárd hagyománya, mintha itt kevésbé érvényesülnének a kvázi neomodern stílus „light" verziói, a manapság divatos „lakóparki" modern sablonjai, olcsó derűje. Persze nyilván csak szerencsés beruházó-építész-együttállások sorozatáról van szó. Mindenesetre feltűnő, hogy az elmúlt néhány évben több olyan ház épült a környéken, melyek szinte deklaráltan az eredethez, az avantgárd építészetéhez nyúlnak vissza, felvállalva annak szikár geometriáját, csupaszságát – azaz népszerűtlenségét. (Ilyen például Nagy Iván, Cságoly Ferenc és munkatársaik két épülete, a Light Corner Irodaház (Petrezselyem utca) és a Vizivárosi Office Center (Kapás utca). Persze szó sincs arról, hogy ezek az avantgárd szolgai követői volnának: a homlokzati síkok megtörése, a tetők megmozgatása, stb. markáns eltérést jelent). Ugyanakkor megjelent az avantgárd szigorát dekoratívabb elemekkel, játékosabb plasztikai megoldásokkal ötvöző, azaz hagyományos értelemben „szerethetőbb" változat is: ezt Hajnal Zsolt Kapás utcai társasháza fémjelzi (természetesen ez nem összekeverendő a „lakóparki" stílussal).
Talán Lukács István, Vikár András és munkatársaik is úgy érezték, hogy a Margit körút szomszédságában található Zivatar utcában álló lakóházaik esetében redukálniuk kell a korábbi épületeikre jellemző élénk színvilágot, a színes kőburkolatokat, a gazdag plasztikai tagolást, s közeledniük kell a hely építészettörténeti fókuszpontjához. A törekvés eredménye sajátos átmenetet képez Nagy Iván és Cságoly Ferenc épületei, illetve Hajnal Zsolt háza között: az előbbiek keménysége, hűvös szerkesztése „már nem", az utóbbi oldottsága, könnyed plasztikája „még nem" jellemző rájuk.
A három önálló épület (20 lakás) számára helyt adó telek merőben szokatlan formájú: ék alakban kúszik fel a meredek hegyoldalra, s szinte minden oldalról házak és kertek övezik – a zártsorú Zivatar utcával csak egy keskeny foghíj révén kerül kapcsolatba. Ide épült az együttes nyitóeleme, a kocsibehajtót és a főbejáratot magába foglaló ház, egy másik a két szomszédos bérház tűzfalai által alkotott sarokba illeszkedik, a harmadik szabadon áll a telek közepén – immár jónéhány méterrel a többiek fölött. A beruházó és az építészek közös szándéka volt ugyanis, hogy a terület sajátos terepviszonyai érintetlenül maradjanak, így a garázst teljes egészében a felszín alá süllyesztették. Ez a megoldás lehetővé tette, hogy a két kerti épület közvetlen kapcsolattal rendelkezzen az autótárolókkal.
A három épület mind alapterületét, mind térszerkezetét tekintve lényegesen eltér egymástól: az utcára néző ház a legmagasabb (öt emelet és penthouse), míg a kerti saroképület (három emelet és penthouse) és a szabadon álló ház (két emelet és penthouse) tetőzete az eltérő terepmagasság révén majdnem azonos szinten van. A épületek – alapterületüktől függően – egy-, két- és háromfogatosak.
A két kisebb épület homlokzatait lényegében azonos elvek szerint tervezték: a lakásokat szalagablakok nyitják meg, melyeket hosszan elnyúló erkélyek és teraszok kísérnek. A horizontális tagolást a lépcsőház teljes magasságában húzódó üvegfalának vertikálisa töri meg. A szabadon álló épület inkább pavilonszerű: egyetlen töretlen kubus alkotja, melybe tágas loggiák mélyednek, míg az északi és nyugati homlokzatok zárták, csak a különböző kiszolgálóhelyiségek kisebb ablakai tagolják.
A látványt mindenütt derékszögű geometriai alapformák határozzák meg, sehol egy törés, egy kimozduló falsík, egy sarokerkély. Oldásképpen színes üveglapokat függesztettek a loggiák elé, vagy applikáltak a homlokzatokra, a lábazatokat itt-ott rusztikus kőlapokkal burkolták, a penthouse-ok visszahúzott falsíkjait és a loggiák mennyezeteit fával borították. Mindezt azonban igen mértéktartóan alkalmazták a tervezők: az összképben csak halvány, paszteles színfoltokként tűnnek fel, s mivel egymástól elkülönülnek, nem alkotnak önálló felületi kompozíciót. Ez az önfegyelem, ez a visszafogott, de határozott formálás teszi a házakat természetesen otthonossá. Nincs semmiféle tolakodó ötletesség, nincs erőltetett kedvesség, színes vidámság. Ugyanakkor az épületek egészét épp e finom, de alapvetően öncélú tagolóelemek távolítják el a régi példaképektől, miközben tömegformálásuk azokhoz igen közel áll.
A belső terekben – a homlokzatképzéssel összhangban – a formai attrakciók helyett fontosabb volt a praktikus beosztás és a világosság. Még a közlekedő- és kiszolgálóterek sem maradványterekként jelennek meg, a lakások rendszerének szerves részét képezik. El kell ismerni, a beruházó nem fukarkodott a tágas, nagyvonalú terekkel és nem volt célja az emeletek számának maximalizálása sem (ezt a szokatlanul gáláns magatartást persze majd a lakások ára fogja tükrözni).
Az együttes karakterét azonban nemcsak e formai sajátosságok, hanem a telepítés és a terepviszonyok is meghatározzák: az épületek a szinte önálló világot képező zárványtelek tájszerű látványával együtt teljesednek ki.
szöveg Haba Péter
fotók: Bujnovszky Tamás
