Kik azok a KÉK-ek és mit akarnak?
...arra szánták el magukat, hogy ”elmozdítsák az építészetet a nyilvános érdeklődés középpontja felé”. Rendezvényeken, beszélgetéseken, bemutatókon keresztül a szakmát és a közönséget is fel akarták rázni. Főként azért, hogy a magyar építészet újra bekapcsolódhasson a nemzetközi vérkeringésbe. Hol tartanak egy év után?
Az Andrássy úti impozáns Divatcsarnok és a XI. kerületi óriási gyárépület helyett végül Belső-Erzsébetváros egyik műemléképületének lerobbant hátsó udvarába nyertek csak bebocsátattást, de itt végül létrejött egy évvel ezelőtt a Kortárs Építészeti Központ, avagy a KÉK. A tucatnyi fiatal építész szervező munkája révén lassanként körvonalazódik, mit is jelentene a kortárs építészet új típusú értelmezése; hogy a merész tervrajzok nem az építészeti zsűrik elrettentésére készülnek, hanem szemléletváltást követelnek, és nyitást a nemzetközi trendek felé. Ám lassanként az is kiderül: jócskán van mit pótolnunk, nekünk városlakóknak is. A legújabb autódizájnt ugyanis mindannyian ismerjük, de azt, hogy milyen épületek vesznek körül minket, még csak észre sem vesszük.
„Tíz-tizenöt ember közreműködésével jött létre az alapítvány, ami máig a KÉK jogi keretét adja” – mesél a kezdetekről a központ vezetője, Finta Sándor, a sporaachitects építészeti stúdió tagja. „A VII. kerületben, a Róth Miksa Emlékház hátsó részében találtunk rá a helyre, amely szinte romokban hevert, de adottságai és kulturális összecsengése – Róth üvegmunkái számtalan épületet díszítenek – miatt is azonnal fontossá vált számunkra”. A csapat azzal az ígérettel nyerte meg az elülső frontot üzemeltető múzeum és a tulajdonos önkormányzat jóindulatát, hogy miközben kulturálisan hasznosítják a teret, olyan, elsősorban uniós és támogatói pénzeket csatornáznak be, amelyek révén lassanként felújítják az épület pusztuló részét. Hosszas egyeztetések után három évre bizalmat szavaztak nekik.
„A hazai építészeti központ ötlete nyilván nem új” – folytatja Finta. „Az óbudai Magyar Építész Múzeum vezetője korábban a Divatcsarnok épületébe gründolta volna, de az túl jó helyen van ahhoz, hogy ne adták volna el. Szóba került a XI. kerületben fekvő dohánygyár épülete, ahol tizenegyezer négyzetméteren létre lehetne hozni egy vizuális, urbanisztikai és építészeti központot. Ehhez viszont annyi pénz kellene. A Budapesti Építész Kamara próbálkozott egy főként fővárosi projektekre reflektáló központtal, de egyelőre abból sem látszik semmi. Azt vettük észre, hogy mindenki rögtön grandiózus és drága rendszerben, nagy költségvetésű, reprezentatív intézményben gondolkozik. Szerintünk viszont nem így kell elindulni.”
Ehelyett Finta és a szakmai alapon, spontán szerveződő körből kikerült munkatársai, akik építészi munkájuk melletti szabadidejüket áldozták fel, nekiálltak lebontani a falakat és betömködni a réseket. Szó szerint, hisz alig egy év alatt belakták és otthonos közösségi térré változtatták a Nefelejcs utcai romos épület tereit; és átvitt értelemben is, mert nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy bemutassák, értelmezzék a korábban alulreprezentált nemzetközi kortárs építészeti irányzatokat, és lefordítsák azokat a hazai viszonyokra.
A kezdeményezés igazán elkötelezett támogatói azonban nem az építészeti kamarák közül kerültek ki. „A kamarák az építészi tevékenység jogi hátterét biztosítják, és bizonyos fokú lobbitevékenységet kellene folytatniuk döntéshozói és politikai szinteken. Rengeteg emberből és több különböző egységből álló szervezetek, lassú reagálásúak és finoman szólva átstrukturálásra szorulnak. Sem kapacitásuk, sem helyük a kortárs építészet igazi vállalására. De talán nem is az ő feladatuk volna” – összegez Finta. „Most épp azon munkálkodunk, hogy egy platformra gyűjtsük a különböző építészettel kapcsolatos szerveződéseket – többek között Nagy Bálint építész N&N Galériáját, az Építészfórumot, a Hg.hu-t, a Bojár Iván András nevével fémjelzett Octogont és Az Építészet Hónapja rendezvénysorozatot, és megmutassuk, hogy tudunk működőképes alternatívát nyújtani.”
részlet a hvg cikkéből
