Expo magyar pavilon - Szőcs Géza kormánybiztos levele

Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó nyílt levele a 2015. évi Milánói Világkiállítás magyar pavilonjáról szóló döntésről.

(A Népszabadság által feltett kérdések alapján)

A 2014. május 22-i milánói tervbemutató óta folyamatos itthoni támadások kereszttüzében áll a pavilon terve, de a döntés is. A május 27-i hazai sajtórendezvényen elhangzottak a részletek, az azóta ismétlődő kérdésekre is rendre megadtam a választ, és most ennek lezárásaként széles körben
szeretném újra egyértelművé tenni:

Igen, A MALOM terv mellőzése egyszemélyi döntésem volt, a megbízásom feljogosított erre. Egészen pontosan: kötelességemmé tette, hogy azt a látványtervet támogassam, annak az elképzelésnek a megvalósítására törekedjem, amelyet lelkiismeretem és legjobb belátásom szerint legmegfelelőbbnek és reálisabbnak látok.

Abszurd volna, ha egy épület sorsáról - vagy egy focimeccs góljáról - népszavazás döntene. Egy szavazásnak, vagy a szakmának helyes és lehetséges eldöntenie, hogy 45 pályázat közül melyiket tartja a legszebbnek, mutatósabbnak, elegánsabbnak. De nem népszavazás dönt arról, hogy milliárdokból mi épüljön meg. Azért sem, mert ha a terv kudarcot vall, a népet, vagy a tizenöt szakmabelit nem lehet felelősségre vonni a döntéséért. A kormánybiztost azonban lehet. Mint ahogy a bíró felel a gólok megítéléséért. A felelősség nem osztható szét ötezer néző között. Ezért - is - van szükség kormánybiztosokra, meg államtitkárokra meg miniszterekre és vezérigazgatókra és őrnagyokra és ezredesekre. Azért van szükség rájuk, hogy minden döntés mögött álljon ott valaki, aki felel azért a döntésért. A világ valószínűleg a felelőtlen döntések miatt (is) tart a csőd fele, de akár így van, akár nem: én a magam felelősségét nem kívánom áthárítani másokra.

Ennyire párját ritkítja ma Magyarországon az, ha valaki dönteni mer valamiben?

Az, aki dönt - ha van egy kis esze - jó döntést szeretne hozni. A jó döntéshez pedig előzetesen tájékozódni fog, fix pontokat keres. Egyik ilyen fix pont a zsűri véleménye: miként értékelte, hogyan rangsorolta a beérkezett 45
pályázatot. A zsűri döntése lényeges kiindulópont. De természetesen nem kizárólagos, nem perdöntő, nem mindent eldöntő, nem megfellebbezhetetlen.

Ha úgy volna, miért is volna szükség kormánybiztosra? A kormánybiztos egyébként nem köteles pályázatot kiírni a megvalósítandó tartalomra - tehát a
pavilonépületre sem - csakis a kivitelezésre. A kormánybiztos megtehette volna, hogy felkér egy építészt s arra bízza a tervezést. De a legnagyobb jóhiszeműséggel látványpályázat kiírása mellett döntött. Amelynek, szemben a tervpályázattal, s szemben azzal, amit sokak képzelnek, nem kötelező
érvényű az eredménye. Mondjuk úgy: tájékoztató jellegű. A szakmai szervezetek - azok, amelyek egy tervpályázat esetén részt vettek volna a zsűriben – ugyanígy, alanyi jogon részt vettek a látványötlet pályázat zsűrijében is. A felkért 6 zsűritag pedig ugyancsak szakmai területekről érkezett, a pontos névsor a mai napig olvasható a pályázati kiírás részeként.

A MÉK és a MÉSz részvételét magától értetődőnek tekintettük, s rájuk bíztuk, kiket delegálnak a zsűribe. Megtehettük volna, hogy nem hívjuk meg őket. De a célunk nem az volt, hogy minél kevesebb véleményt ismerjünk meg, hanem, hogy minél többet. A ténylegesen megalakult, ülésező és pontozással véleményt kialakító zsűri összetételét és eljárását senki nem bírálta, nem vitatta, mindenki elfogadta. Vagyis azét a zsűriét, amelyik szavazott, benne a szakmai szervezetek képviselőivel.

Miről tájékoztatott tíz magasan kvalifikált szakember véleménye a beérkezett 45 pályaművel kapcsolatban? Arról, hogy legtöbbre A MALOM pályázatot értékelték, rögtön utána az ALAKOR pályázatot, szerencsétlenül ráragasztott fedőnevén: a sámándobosat. (Ez a sámándob az egyik botránykő. Olyanok, akik nem is látták a terveket, szörnyülködnek a sámándobon. Felemlegetésben ezt követi az életfa szimbóluma – amitől az olaszok olyannyira nem tartanak, hogy az Expo főterén Michelangelo rajza által ihletett szobrot emelnek neki.)

A kormánybiztos pedig nem a neki legjobban tetsző tervet emeli ki – hiszen az különdíjat kapott, de nem került be az építészeti tervezési programba -, hanem nekilát felmérni a megvalósíthatósággal kapcsolatos szempontokat, számokat és valószínűségeket. Az derül ki számára, hogy a legmagasabbra rangsorolt két látványterv közül az egyik problémásabb, a másik kevésbé az. A határidők fojtogatóan szorosak. Dönteni kell.

Nos: tessék nyugodtan rám haragudni, rám lövöldözni, és ne érdeklődjenek többé hitetlenkedve: mi igaz abból, hogy a kormánybiztos döntött. Az, hogy Getto Tamásék saját tervüket mennyiből látják megvalósíthatónak, ugyancsak fontos ismeret. Ám ezeket a költségeket a tervezők gyakran önkéntelenül is hajlamosak alábecsülni. Milliárdos nagyságrendben aligha tanácsos azon az alapon ítélkezni, hogy a tervező az első körben azt mondta, annyi meg annyi, tehát mérget vehetsz rá: akkor az éppen annyi lesz. A MALOM pályázat tervezői nem ismerhették például az olasz szabályokat és feltételeket, és a költségek egy részével sem kalkulálhattak.

Tény viszont, hogy nem csak a magas költség az oka a "mellőzésnek". Számos egyéb ok is közrejátszott, amelyek együttes mérlegelése alapján jutottam el a döntéshez szükséges konklúziókig.

Miért kellene egy látványt mindenáron megvalósítanunk, ha a megépítéssel kapcsolatban ellenérvek vannak? Ezekkel kapcsolatban a projektért felelős kormányzati szereplőnek kell döntenie, nem a kollektív döntést hozó zsűrinek, amelyet - nyilván - nem terhel a megvalósítás megannyi kockázata. Milyen a 2015. évi Milánói Világkiállítás magyar pavilonja, az ALAKOR? Drámai, izgalmas, elgondolkodtató látvány, lehet, hogy díszlet-szerű, de körbejárható, szemben a díszletekkel. Pavilonnak - nem Parlamentnek vagy templomnak vagy adóhivatalnak vagy operaháznak - igen ígéretes, máris érdeklődést és elismerést ébresztett Milánóban.

Sok mindent méltatlannak érzek a médiában szárnyra kapott történetben. A hetilapnak joga van lehazugozni a kormánytisztviselőt: ha fordítva történik, abból botrány van. A sajtó - amelynek emberei nyilván nem szakmabeliek – professzionális kérdésekben foglal állást, és olyan paradoxonokba csúszik bele, hogy egy zsűri legitim-e (igen, ha az első díjas munkáról beszélünk), avagy nem
(láthatóan nem legitim, ha a második díjazottról van szó).

Tudják-e vajon, hogy az építészet történetében hány esetben fordult elő, hogy nem az első díjjal jutalmazott terv valósult meg? (Hát még látványterv.) Persze a sajtó is érzi, hogy ehhez nem rendelkezik megfelelő szakmai felkészültséggel, ezért úgy fogalmaz, mintha az érdekelné, hogy jogtalanság történt-e.

Nem történt.

A szakma véleménye tiszteletreméltó, de egyébként nem mindig és mindenkor fogadható el automatikusan kinyilatkoztatásként. (Ha úgy volna, máig is csak olyan épületeket emelnénk, mint az egyiptomiak. Azóta hányszor felülírta a valóság a vélemény-monopóliumokat s az uralkodó kánonokat?) Nagy merészség kell hozzá, hogy a művészetek körén belül valaki bárminek az eljövendő értékéről nyilatkozzon, szervezzen ellenállást vagy manipulálja a közvéleményt. Annál inkább helyeselném, ha nem egy elképzelt, hanem egy már megtörtént, bekövetkezett szakmai kudarc felelőseit sikerülne megnevezniük. Például a világkiállításokon való magyar részvétel mélypontját jelentő, vállalhatatlan shanghaji ellenteljesítményünkét.

Ez az egész szervezkedés, körlevelezés, a szakmabeliek és szakmán kívüliek pszichoterror alá helyezése azért megmagyarázhatatlan, mert ugyanez a szakma nemhogy nem kívánta pl. a 2010-es shanghaji magyar pavilon miatti szakmai blamázs felelőseit elszámoltatni vagy legalább megnevezni, hanem épp e mostani szervezkedés egyik kulcsfigurájának köszönhető a magyar építészetnek ez a négy évvel ezelőtti szégyene.

Ennyit a felelősségérzetről a mai magyar valóság körülményei közepette. E mostani szervezett tiltakozás egyébként egyáltalán nem előzmény nélküli. A szakmából sokakat már az nagyon frusztrált, hogy az 1992-es sevillai kiállításra az akkori döntéshozó nem a tervpályázat győztes munkáját választotta, hanem Makovecz tervét, amely - nem második lett és nem utolsó valamely pályázaton - meg sem mérettetett pályázati körülmények közt. Ha az a pavilon megbukott
volna, azt a minisztert széttépték volna, és máig ő számítana a hatalmi arrogancia szimbólumának.

Így, hogy a pavilon sikeres volt, senki nem emlékszik már sem a cirkuszra, sem arra a miniszterre, aki mert akár a szakmával szembemenve is saját értékítéletére hallgatni és annak alapján dönteni. Ez a pavilon ma már etalonnak számít az építészek szerint is. Látható, hogy a döntéshozó igen kényes helyzetben van: ha jól dönt, nem nyer semmit. Ha rosszul dönt, sok mindent elveszíthet.

Gondolom, nyilvánvaló: ekkora erőket nem szokás mozgósítani egy díszlettervező s egy pavilon miatt. Itt a magyar építészeti szakma helyzetéből fakadó gondok projekciójáról van szó, mely gondok az egyes kormányzati ciklusokon át és a válság körülményei közt egyre csak súlyosbodtak.

Építészirodáink tarthatatlan helyzetével régóta tisztában vagyok, s régóta szeretnék részt vállalni a megoldásukból. Ez nem csak blabla, sokszor hangoztatom nyilvánosan is. A magyar építészetnek lelkes híve és szószólója vagyok. Számos országban hívtam fel kormányzati, önkormányzati és építészi körök figyelmét arra, hogy akkor járnak el helyesen, ha pályázataikra magyar építészeket is meghívnak, akik ugyanazt a színvonalat nyújtják, mint világhírűvé lett kollégáik.

Mostani döntésemben nem a gőg vezérelt, hanem a kényszerű realizmus. A leállításra és új terv megvalósítására vonatkozó kérdések lényegét tekintve pedig: most leállítani vagy kicserélni a tervet olyan, mint felszállás közben arra utasítani egy repülőgépet, hogy azonnal térjen vissza. Jó esetben visszatérhet, rossz esetben katasztrófa következik be. De az bizonyosan lehetetlen, hogy egy másik gép szálljon fel helyette.

Végezetül annyit még: a továbbiakban ismételni sem akarom magam, meg részt venni sem bárminemű mesterségesen gerjesztett vitában. Az így felszabaduló időt inkább a pavilonnal kapcsolatos tennivalókra szeretném fordítani.

Szőcs Géza
2014. június 11.