Nézőpontok/Vélemény

Engedd mesélni - interjú Fekete Györggyel

2015.07.09. 12:30

Pásztor Erika Katalina "Életmód - életút - életmű" című interjút készített Fekete Györggyel, az MMA elnökével a Múzeumok Éjszakáján. Götz Eszter recenziója. 

A Múzeumok Éjszakájának pezsgésében mindössze harmincvalahány percet tett ki az a mozzanat, ami elindította az alábbi gondolatokat. Egyetlen program volt csupán a csúcsra járatott éjszaka óriási közönséget megmozgató eseményei között, mégis érdemes utólag felidézni, mert néhány részletével, kicsiben gyönyörűen modellezte a mai magyar kultúra helyzetét.

Az Iparművészeti Múzeum emeleti dísztermében, ahol a Folyóiratok Éjszakáján félórás váltásban követték egymást a meghívott szerkesztőségek rendezte beszélgetések, Pásztor Erika Katalina nyilvános interjút készített Fekete György belsőépítésszel, kultúrstratégával. Azért használom ezeket a címeket, mert maga az interjú alanya életművének erre a két vonatkozására fűzte föl a válaszait. Az interjú témája nem az aktuális kultúrpolitika volt.







Nem kérdezett rá egyetlen döntésre, helyzetre, hatalmi vagy intézményjogi kérdésre sem, amelyek amúgy természetesen kínálkoztak volna a Magyar Művészeti Akadémia elnökét illetően. Politikai vagy helyzetértékelést sem kért tőle, nem tért ki a 83 éves Fekete György pályájának korábbi szakaszaira. Csupán néhány egyszerű kérdést tett föl, amelyeket egy női magazinban olvasva azonnal átlapoz az ember: kitől tanulta meg, hogyan kell élni? Mit eszik, mit sportol, mivel tölti a napjait a felkeléstől a lefekvésig? Mire használja az idejét, az erejét?

A posztmodern kutatói módszerek, egyik legsikeresebb formája a narratív interjú, elsősorban az életút-kutatásokban, oral history gyűjtésekben alkalmazzák. A laikusok számára talán így érthető leginkább a lényege: mesélésre ösztönözni a kérdezettet, hogy egy minimális kezdő kérdésre a saját gondolatmenete alapján, szabadon válaszoljon. Nem szabad külső információkat vinni az elmesélésbe, visszakérdezésnél csakis a már általa elmondott tényekre lehet utalni, nincs mankó, nincs irányító logika.





Nyilvánvaló, hogy a módszert zárt közegben és nagyobb lélegzetű, hosszú, szabadon áramló interjúkban jó alkalmazni, eredményei nem igazán látványosak egy rövid, ráadásul színpadra vitt, közönség előtt zajló eseményen. Pásztor Erika mégis ezt a formát választotta, kitartóan dobta föl egymás után az életmódra vonatkozó, nagyon egyszerű kérdéseit, alig reagálva a válaszokra. És szinte rögtön kiderült, hogy a választás telitalálat: interjúalanya ugyanis örömmel kitárulkozott. Nem, vagy legalábbis nem kizárólag arról beszélt, amiről kérdezték, de mintha éppen ez lett volna a cél: az elkerült, ki nem mondott kérdések a „hátsó lépcsőn" rendre visszajöttek.

Bravúros kettős történet jött le így a kétszemélyes kis színpadról. Pásztor Erika makacsul tartotta magát a meghirdetett témához, Fekete György pedig, élvezve a kérdező által felkínált szabadságot, maga szólaltatta meg a programban látványosan mellőzött kérdéseket: intézményvezetői személyiségét, közszereplői attitűdjének lényegi mozgatóit, a politikához való viszonyát, és mindenekelőtt a saját életművéhez fűződő érzelmi-szellemi szálakat. De sohasem azzal, amivel ő maga fölvezetni vélte, hanem az elmesélésében egyre-másra felbukkanó paradoxonokkal.

Azokkal a témákkal, amelyekről azt állította, nem tartja fontosnak, mint például az egészségi állapota, mégis szinte misztikus meneküléstörténetet kapott a közönség a szívinfarktusból való felgyógyulásáról. Vagy azzal a büszke fejtartással, amivel arról beszélt – pontosabban nem beszélt, hanem a halála után megjelenendő emlékiratai hétpecsétes titkává minősítette –, hogyan bízatott rá Makovecz Imre halála előtt nem sokkal a köztestületté emelt MMA. (Mintha egy ilyen döntés magánügy lenne.) A legellentmondásosabb az a néhány mondata volt, amelyben az 1960-as évektől meredeken felfelé ívelő belsőépítészeti karrierjét vázolta, és ehhez egy számára aforizmaszerűen pontos mondatot idézett: „A szocializmuson belül az tudott boldog lenni, aki a szocializmuson belül a szocializmuson kívül tudott élni." Nem szívesen állnék neki egy ilyen életfilozófia elemzésének, és nem vagyok boldog a belőle levonható következtetésektől sem.







De legyünk pozitívak. Fekete kreatív energiái 83 évesen is egészen kivételesek, rengeteget dolgozik, hajnalonta alkot, reggel kertészkedik, sokat foglalkozik az immár négy generációra szélesedett családjával. Derűsen készül a bármikor bekövetkezhető végre, nincs rettegnivalója, minden napot ajándéknak él meg. Felvállalt életmód-minták között első helyen Istent említette, de hamar kiderült, hogy református lelkész édesapjára gondolt, akitől a történetei alapján valóban erős induló lelki-szellemi tőkét kaphatott. És fontos a Pilinszkytől kapott muníció a tehetség visszaadásának kötelezvényéről.

Az értelmiségi létre adott definíciója is vállalható (a nagy egész felől szemlélni a részproblémákat), de egy bökkenőt nem sikerült kikerülnie: a nagy egész szempontjául általa megjelölt három tényező az építészet, az MMA, illetve a saját életműve. Ez a szemléleti struktúra, megfejelve azzal a kijelentésével, hogy „nem vagyunk ráhatással a napi politikára" (pontosan idézve: időjárás, egészség és politika olyan tények, amelyekre nem vagyunk ráhatással), egy kultúrpolitikus szájából számomra értelmezhetetlen. Egy értelmiségitől hasonlóképpen. 


Götz Eszter

Az interjú megtekinthető itt: