Egy sushi bár élete

Már csak itt, a virtuális térben létezik a kis alapterületű pécsi étterem. Kalandos, ám fájdalmasan rövid történetét mutatjuk be a tervező, Horváth András tolmácsolásában.

Pécs sétálóutcáján egy helyi védelem alatt álló épület földszinti üzlethelyiségére 2012 elején új bérlő jelentkezett. Pécsre utazásakor az internet keresőjébe beütötte az „architect” szót, és az első felugró linken olvasható telefonszámot felhívta. Az irodánkban csörgő telefonban a kérdés csak az volt, hogy beszélünk-e angolul?

Az első találkozásra egy óra múlva került sor. Az orvosi karon tanuló svéd lány mellett egy fekete fiatalember jelent meg. Ő volt az új bérlő, a leendő építtető. Az etnográfiai kaland kódolva volt: a Burundiból származó (Tanzániától nyugatra, Ruandától délre) Deo Svédországban megtanulta a sushi készítés fortélyait, és ambíciózus tervei voltak ennek pécsi meghonosítására. Természetesen gyors tervezésre, és az ügyek átfogó kezelésére volt szükség. A bérleti szerződés megkötésétől az ingatlankezelővel és közmű szolgáltatóval történő egyeztetésekig, a konyhatechnológia beszerzésétől a hulladék elszállítás leszerződéséig, a koncepciótól az egyedi bútorok tervéig, és a kirakatot díszítő bambusztól a terasz kivitelezéséig mindennel párhuzamosan kellett foglalkozni. Élvezetes munka volt, pörgős, hatékony, kreatív – és pénzügyileg korrekt.

Az előzetes egyeztetések során tisztázódott, hogy a belső átalakítási munkálatok – mivel azok épületszerkezetet nem érintenek - nem tartoznak az építés engedély köteles munkálatok sorába. A keskeny, de mély üzlethelyiség szigorú takarékosságot igényelt a méretekkel. Akkor még azt hittem, hogy ez tényleg egy végletekig testreszabott ételbár lesz, de a „szakirodalom”, és különösen a Jiro Ono 85 éves sushi készítő mester életéről készült „Sushi álmok” című dokumentumfilm megmutatta, hogy ez a műfaj éppen erről szól. Pontosság, egyszerű funkcionalizmus, az étel tisztelete.

A berendezés egyszerű, és olcsó kellett legyen. A bútorlapok karakteres színvilága felett látványosan lebeg a boltozatok fehér íve. Az optikai álmennyezetként is szolgáló bambusz-rudak a világítás tartószerkezetét adják. A bambusz és a rizspapír lámpa talán túlságosan egyszerű asszociáció a japán környezetre, de ebben az esetben némi marketing szerepe is volt, no és az alacsony ár sem volt érdektelen. Érdekes azonban, hogy a burundi kézműipar szinte egyedül ismert terméke, a szövött gyékény, milyen hasonlóságokat mutat a hasonló japán geometrikus díszítésekkel. Az otthon maradt rokonság küldte volna a látványos falvédőt, ám ez végül csak terv maradt.

Az étterem talán nem a legjobb pillanatban nyílt meg. A magyarok nem igazán nyitottak a gasztronómiai kalandokra, pénztárcájuk is szűkös. A kis ételbár szép reményekkel indult 2012 nyarán, de csak 16 hónapot élt meg. Becsukott, és a helyiség mára ugyan olyan kifosztott, mint előtte volt. Érthetetlen módon az amúgy értékes berendezést a bérleti viszony megszüntetésével kibontották, nagyrészt tönkre is téve a helyszínre szabott megoldásokat.

Horváth András