Egy fa meséje – A Deichler Jakab Stúdió különdíjas terve az MTA Tudománytér pályázatán

A budapesti Széchenyi téren áll egy öreg fa, melyet alighanem minden járókelő jól ismer. A Deichler Jakab Stúdió tervezői különdíjas pályaművüket e fa szemszögéből mutatják be, egy fiktív jövőbeli szituációból, amikor emlékműtervük már megvalósult az MTA épülete előtt.

Én, Budapest egyik legöregebb fájaként, közel 200 esztendeje állok itt büszkén a mai Széchenyi téren, nyomon követve évszázadok történéseit. Végigéltem az engem körülvevő épületek felemelkedését, a Lánchíd építését, itt voltam jóidőben-rosszidőben, békében-háborúban. Szeretném elmesélni nektek otthonom történetét.

A cselekmény abban az időben kezdődik, mikor gróf Széchenyi István magyar lovaskapitány egy novemberi napon felszólalt a pozsonyi országgyűlésen: "Tisztelt Statusok és Rendek! Én ugyan Nagy nem vagyok, de vagyonos ember vagyok, azért nemzeti nyelvemnek gyarapítására egy egész esztendei jövedelmemet ajánlom úgy, hogy ennek a kívánt célra való fordítása és elrendelése mindenkor az országgyűléstől függjön." Ezeken a szavakon alapul a Magyar Tudományos Akadémia születése, mely nemrégiben, 2025-ben ünnepelte alapításának 200. évfordulóját.

Az országgyűlés után nem sokkal, messzi földről érkezett Friedrich August Stüler berlini építész, akinek vezetésével megkezdődtek az Akadémia épületének munkálatai itt, a téren. Ekkor még helyszínünk kereskedők által használt rakodótérként mutatkozott, magával hordozva a találkozások lehetőségét. Nem sokkal ezután a tér közepén királydombot emeltek, melyre Ferenc József uralkodó megkoronázása után fellovagolt, hogy elvégezze a jelképes kardvágást.

Közeledve az Akadémia 200 éves születésnapjához ismét megfogalmazódott a tudósközösség hőn szeretett vágya, miszerint az őt körülvevő teret szeretné belakni, élettel megtölteni. A térfoglalást egy olyan jelállítással képzelte el, ami tükrözi az Akadémia nyitottságát, naprakészségét, mindazonáltal a tudományos élet jelképévé válik, meghívva a közösség minden tagját. Nem kis feladatot tűztek ki maguk elé a ma tudósai sem, segítségül az építészek, művészek közösségét hívták szerte az országból.

A térfoglalás álma már a régi időkben is megfogalmazódott. Nem egy jelállításon vettem jómagam is részt. Az intézmény életében jelentős szerepet játszó hősök jelképként költöztek otthonunkba szépen sorjában, hirdetve a nemzet és az Akadémia dicsőségét. A beköltözés Széchenyi István szobrával kezdődött, mely ugyan hosszú évek várakozása után, de végül elkészült, ma is itt áll mellettem. Sok koszorúzáson, megemlékezésen vettem részt én is. Majd távolabbra tőlem, újabb szobrot állítottak az Akadémia egykori elnöke, a nemzeti politikai társasági élet jelentős személyisége, Eötvös József tiszteletére. 

Nem sokkal később emelték Deák Ferenc emlékét a magasba. A haza bölcsének nyugalmas alakja másik oldalamon díszeleg. Széchenyi 100. születésnapján nagy ünnepség keretében került kihelyezésre az alapítás eseményét megtestesítő dombormű az épület oldalfalán. Folytatva a térfoglalás hagyományát, további szobrok költöztek szomszédságunkba évről-évre, egyre közelebb húzódva az Akadémia épületéhez. Így lett kiállítva Szarvas Gábor nyelvész, ortológus alakja, majd Salamon Ferencz és I. Tóth Zoltán történészek emlékszobra.

A térfoglalás története azonban itt még nem ért véget. Nemrégiben újabb jelet állítottak a térre, mely arra hivatott, hogy megvalósítsa az Akadémia álmát. A régi korok egy-egy személynek, a nemzet nagyjainak emeltek emléket, míg a legutóbb lehelyezett üres posztamensen maga az élő tudós közösség lett kiemelve. Úgy látom innen, ez az üres posztamens sosem üres. Platformot jelent számos eseménynek, közvetlen kapcsolatot teremtve az Akadémia épületével.

Mindig leskelődve nézem, mi történik arra éppen. Az elmosott határok arra késztetik a járókelőket, hogy rálépjenek, megfogják, felmenjenek, ráüljenek, elolvassák, lefotózzák...