Budapesti társasházak hetvenéves történetei

A II. világháború és az ´56-os forradalom utáni újjáépítés éveiben született budapesti társasházak nemcsak lakóterek, hanem a közösségi élet lenyomatai is – történeteik az erkélyek, folyosók és bejáratok apró részleteiben élnek tovább. Bihary Sarolta tanulmánya 1958 és 1962 között épült házak példáján keresztül mutatja meg, hogyan formálja az épített környezet az otthonosság élményét, és mit tanulhatunk mindebből a jövő lakótereinek tervezéséhez.

1958 és 1962 között a II. világháború és az 1956-os forradalom okozta pusztítás után számos foghíjtelek épült be Budapest belső kerületeiben. E korszak termékeinek számítanak azok a társasházak, amelyek ma, szinte észrevétlenül az Üllői úton, az Árpád fejedelem útján, az Attila úton, Margit körúton állnak korábbi korok zártsorú tömbjeiben, s amelyek ma is töretlenül kiszolgálják lakóikat. Ezekben a házakban többnyire 40–60 négyzetméteres kis lakásokat alakítottak ki, az akkori előírásoknak és gazdasági viszonyoknak megfelelően[1]. Több mint hetven év elteltével ezek az épületek nem csupán házak, hanem történetek hordozói is. Falai között családok éltek, alkalmazkodtak, és formálták a tereket.

E tanulmány egy olyan korábbi vizsgálatunk eredményeit mutatja be, melynek során 74, a korszakban épült és a Magyar Építőművészet korabeli hasábjain publikált társasházat elemeztünk. Célunk az volt, hogy feltárjuk, az egykor nagy gondossággal megtervezett épületek mennyiben teljesítették azokat az elvárásokat, amelyeket eredetileg hozzájuk fűztek.

Vizsgálatunkat több környezetpszichológiai kutatásra alapoztuk, így például Zeisel (1981), Newman (1972) Sadalla (1987), Altman (1987), Stamps (1999) munkái, amelyek rávilágítottak arra, hogy a lakásokhoz való kötődés szorosan összefügg azzal, ahogyan azoknak tereit megszemélyesítjük. Igaz ez mind a belső, mind a külső, bárki által látható területekre – az évszaknak vagy közelgő ünnepnek megfelelően díszítjük a bejárati ajtót, gondossággal választunk lábtörlőt, padot helyezünk ki a gangra, de van, hogy kifolyik a lom és az teret hódít már a lakások előtt. Így abból, hogyan használjuk erkélyeinket vagy a társasház közös tereit, milyen tárgyakat helyezünk el ezeken a helyeken, miként alakítjuk át, következtetéseket vonhatunk le. Nem egy-egy lakásra, hanem a társasházra vonatkozóan. Egy-egy lakásnak lehet aktuálisan jó vagy rossz sorsa, de ha egy 20-80 lakást magában foglaló házat vizsgálunk, ott már általános következtetéseket vonhatunk le.[2] A 74 házból példaként bemutatunk röviden négyet, melyek ikonikus darabjai ennek a kornak:

Árpád Fejedelem útja 54. Tervező: Hófer Miklós

„Négyfogatú megoldás. Alaprajza kulturált, különösen szépek átmenő kétszobás lakásai. Jól méretezett étkezőkonyhákat ad, beépített szekrényt sajnos nem minden lakásban. Raszteres homlokzat, részben kerámialap burkolattal. A Duna part felőli oldal két erősen kiugró erkélyét érdekesen ülteti az ablakok közé, éppen a vasbeton vázra." [3] – olvasható a korabeli lapban. Az Árpád fejedelem úton és környékén a háborút követően folyamatosan építenek házakat az üres telkekre. Az építkezés üteme ‘56 után felgyorsul, hét ház került publikálásra a korabeli Magyar Építőművészet hasábjain. Ezek különleges helyzetben vannak a Duna közvetlen közelségével az itt élő idős és terebélyes fákkal, az épített és a zöld felületek egészséges arányával. Annak ellenére jön itt létre egy jó atmoszférájú közeg, hogy a Dunapart nagy autós és tömegközlekedési forgalmat is lebonyolít. Az átmeneti tereken leolvasható nyomok arról tanúskodnak, a lakók szeretik lakóhelyüket.

Attila út 23–25. (Régen: Attila körút 18–22.) Tervező: dr. Kiss Tibor

„… A vezérgondolat az volt, hogy a beépítést fellazítsa és áttekintést nyújtson a Várra a Tabán és a palotakert összekapcsolásával. [...] A telkeken átvezető út és lépcső meg is valósítja ezt a kapcsolatot. [...] Minden lakásnak erkélye sőt a nagy lakásoknak erkéllyel növelt loggiája van, ahova a hallból lehel kilépni. Így ezek jó időben egységes kapcsolt teret alkotnak, amit a tabáni parkvilágban feltétlenül érdemes kialakítani. Lakásfajták: 3 szoba hallos, 2 szoba hallos, valamint 1 szobás lakások, a két épületben összesen 74 db." [4] Az épületek lépcsőházai a parkosított területről nyílnak, a bejáratok szélesek, levegősek, kifejezetten ápoltak. Az egyik bejáratot murália is díszíti, mely Domanovszky Endre és Gorka Géza Kossuth-díjas művészek munkája.[5] A ház a vizsgálatban használt értékelés során az egyik legmagasabb értékeket kapta.

Üllői út 54-56, Tervező: Halászy Jenő

Az Üllői úton az 56-os forradalom pusztításainak helyén gyors ütemben tíz házat építenek meg a foghíjak helyén (Tamáska 2017). A házak markáns, új elemként módosítják a forgalmas út karakterét, a történeti homlokzatok közé beékelődnek a szigorú geometriával szerkesztett épület homlokzatok. A házak között akad ötemeletes (földszint és négy emelet) de többnyire hét emelet (földszint és 6 emelet) magasak. Az Üllői út felől zártsorú, míg a kisebb mellékutcák felé forduló épületrészek oldottabb beépítésűek. A homlokzatokat loggiák, erkélyek tagolják, azonban ezek igen magas számban elhanyagoltak, vagy beépítettek. A Magyar Építőművészetben az e házról szóló szövegből jól kiolvasható, milyen kritikus és alapos volt a korabeli építész diskurzus: „Az Üllői úti sorozat egyik kevéssé sikerült darabja. Az épület két független részre tagozódik: a függőfolyosós Üllői úti szárnyra és a szomszédhoz alacsonyabb párkánnyal csatlakozó Vajdahunyad utcai fogatolt tömbre. A kettő közötti loggiakapcsolat szervetlen. A fogatolt tömb közlekedőterei nagyok (7-9 m2) ennek ellenére nincs a lakásokban beépített szekrény. A függőfolyosós szárny alaprajzi beosztása igen jó. A nagyszobák azonban kicsik. [...] Szokatlan, hogy a loggiákat a kisszobából nyitja. Homlokzati rasztere annak ellenére, hogy őszintén jelöli a szerkezeti váz valódi helyét – erőltetett, applikáció jellegű. Ennek oka valószínűleg az, hogy a loggiák melletti falsáv kissé a sarok mellé esett. A raszter sötétszürke színe különösen bántó."[6]

Villányi út: 31. Tervező: B. Müller Éva

A képeket és az alaprajzot szöveges megjegyzés nélkül publikálták. Az épület talán az egyik személyes kedvencemmé vált a vizsgálat során. Első ránézésre az építészeti struktúra miatt kertben tartott rendetlenséget látjuk. Mindegyik loggia, alaposan belakott, gyakran beépített. Ha azonban közelebbről megnézzük azokat, a színességet és a történeteket látjuk benne. Klasszikusnak mondható kislakás alaprajz. Akkori norma szerint akár négy fő részére, ma már inkább legfeljebb két főre ajánlott lakásaival.

Az itt bemutatott lakóházak kiragadott példák, de e rövid korszak jellegzetes darabjai.

A 2009-16 között végzett vizsgálat néhány olyan meghatározó eredménnyel zárult, melyek világosan megmutatják, miért érdemes ezekre az épületekre figyelmet fordítani: mit üzennek, és milyen tanulságokat kínálnak a jövő otthonainak megtervezéséhez. Az eredmények egy része várható volt, mások viszont új megvilágításba helyezték az épített terek jelentőségét. 

A zöldre néző vagy Dunához kapcsolódó lakásokhoz természetesen sokkal jobban kötődünk, mint a forgalmas utak mentiekhez.

A forgalom okozta portól és zajtól elfordulnak a lakások és a belső közös függőfolyosóik felé működnek inkább. Ott teregetnek, ott vannak ültetett virágok és kerti bútorok.

Az is egyértelműnek tűnik, talán mégsem árt tudatosítani magunkban, építész tervezőként, hogy az emeleti, már panorámás lakások ugyanazzal az alaprajzzal mennyire más attitűdöt váltanak ki a lakókból, mint a földszintes lakások. A földszinten rácsok kerülnek fel a loggiákra, míg az emeleten napernyők.

A vizsgálat azt is igazolta, hogy még a kis méretű erkélyeket is aktívan használják a lakók, amennyiben jó a környezeti kapcsolatuk. Példa erre a Dereglye utca 3. szám alatti ház, ahol az apró erkélyeket is díszítik és pihenésre használják. Ez igazolja azt, hogy az erkélyek jó környezeti kapcsolattal, mindenképpen hozzáadott értéket jelentenek, és egyben jelenti azt is, hogy annak egységes megjelenését elvárni a lakóktól erőszakolt kísérlet.

A loggiák és erkélyek összevetéséből az derült ki, hogy a loggiák beépítésére tizenkétszer gyakrabban került sor, elsősorban forgalmas utak mentén, leginkább a környezeti hatások elleni védekezés céljából, nem pedig a lakóterület bővítése érdekében. Ugyanakkor az is tény, hogy a loggia – noha egyszerűen alakítható zárt térré, – nem kényszeresen épül be. A korábban említett, „zöld kapcsolatos" épületeknél például ezek a terek jellemzően érintetlenek maradnak.

Egyértelmű összefüggés mutatkozott abban is, hogy a zárt lépcsőházas lakások erkélyhasználata intenzívebb volt, mint a függőfolyosós házaké. Ugyanakkor érdekes jelenség, hogy forgalmas utak mentén a lakók inkább a belső udvarra néző, ugyan közös, de csendesebb függőfolyosókat használták élettérként, mint az utcára néző zajos erkélyeket. Ilyen esetekben a függőfolyosó hozzáadott értékként segítette a lakásokat.

Mindeközben az is igaz, hogy a függőfolyosók használata akkor vált élővé, ha egy-egy folyosó nem szolgált túl sok lakást (maximum 3–4-et). Ilyen esetekben néhol kicsi, de szoros al-lakóközösségek alakultak ki.

A legértékesebb eredményt az a vizsgálatrész adta, mely a házak bejáratait elemezte. Az elemzéshez csoportosítottuk a házak bejáratát alaki tulajdonságuk és helyzetük szerint: (1) utcáról nyíló, előtető nélküli bejárat, (2) utcáról nyíló, előtetős bejárat, (3) utcáról nyíló, de védett kialakítású bejárat, (4) kertből, előkertből nyíló bejárat.

A vizsgálatok alapján az előkertből nyíló, vagy védett bejáratú házakban a lakók szívesebben használták az erkélyeket, és jobban kötődtek otthonukhoz. Ezzel szemben az utcára nyíló, védtelen bejáratok csökkentették ezt a kötődést. A ház bejárata nemcsak fizikai átjáró, hanem pszichológiai határ is a köz- és a magánszféra között, amely erősen befolyásolja az otthonérzetet.

A kutatás során láthatóvá vált az átmeneti terek jelentősége: ezek a helyek – legyenek bejáratok, folyosók vagy erkélyek – kulcsszerepet játszanak az otthonosság érzésének kialakulásában. Nekünk, lakóknak igényük van arra, hogy személyes terünk egy hálózat része legyen. Ehhez viszont szükség van jól felismerhető átmeneti zónákra a közterület és a magántér között. Ha ezek a határok nem világosak, a privát tér sérül, túlterheltté válik. Az átmeneti terek védelmet nyújtanak, megszűrik a káros külső hatásokat, és egyben lehetőséget adhatnak kapcsolódásra. Az a kérdés, hogy mitől válik egy lakás valódi otthonná, túlmutat az alaprajzokon: a környezet minősége, a magánszféra védelme és a közösségi kapcsolódás együttesen alakítják az otthonélményt.

Az elemzett lakóházak – több mint hetven éve épült otthonok – ma is érvényes történeteket mesélnek a térhasználatról, közösségről és környezeti kapcsolódásokról. Jan Gehl (2014) városi közterekre vonatkozó megállapítása, miszerint a jól működő terek „lágy szegéllyel" rendelkeznek, itt a lakások szintjén is igazolódni látszik: a biztonságos magánszférán túl szükség van olyan átmeneti zónákra, amelyek elősegítik a kapcsolódást a környezethez. Az otthon nemcsak belül épül, hanem kívül is – a közösségi terek, erkélyek, loggiák, közös udvarok mind-mind részei ennek a rendszernek. Az épített környezet hosszú ideig szolgál minket. Ezért fontos, hogy figyeljünk arra, mit üzennek az elmúlt korok épületei. A terekre rajzolt nyomok segíthetnek abban, hogy múltunk értékeiből kiindulva olyan házakat építsünk, ahol lakásból valódi otthon lehet.

Bihary Sarolta