Budapest a fehér, idősödő férfiak városa
Budapest olyan, mint a lekvár a linzerben, csak éppen nem ízesíti meg maga körül a tésztát. A főváros csak önmagáról gondolkodik, tudomást sem vesz az agglomerációról, nem segít a suburban településeknek, csupán kritizálja azokat, mondván csak élősködnek rajta, mértéktelenül terjeszkednek. Budapest már régóta világvárosként azonosítja magát, de közben nem metropoliszként működik – dobta fel a magas labdát a Városért Egyesület keddi, Magvető Caféban tartott pódiumbeszélgetésén Gauder Péter várostervező és ezzel egészen messze lökte a fókuszt az eredetileg meghatározott belváros-külváros kapcsolattól.
Holott az eszmecserét részben Gaudernek az Építészfórumban A város egy Gesamtkunst címmel megjelent cikke inspirálta, amelyben többek között „harmadik generációs városnak” nevezte Budapestet, amely a régi városi magot feltörő ipari zónák létrejötte után most a turizmus által felértékelődő terei köré szerveződik. Érdemes szerinte elgondolkodni Velence példáján, ahol a korábbi 400 ezerről napjainkra 40 ezerre csökkent a városlakók száma. A város ma már jobbára idegenforgalmi kulissza. Ha akarjuk, ha nem, Budapest is elfelé sodródik.
Az egykori termelési területek már évtizedekkel ezelőtt pusztulásnak indultak Budapesten. A szlömösödést azonban a várostervező korántsem tartja olyan rossznak, mivel ezek a barnazónák hordozzák a város lelkét. Ezek ugyanis a megújulás, a kreativitás színterei, nem a hatalom által erővel végigtolt nagyprojektek. Egy város szerinte nem törekszik valamiféle cél felé, nem tart sehová, hanem az újonnan támadt igények, a technológiai, életmódbeli változások kényszerei között örlődve újra és újra átalakul. Ennek a folyamatnak pedig természetes része, hogy bizonyos területei egy idő után elavulnak, kiüresednek, majd új funkciót, új lakókat nyernek és újratöltődnek. A gond csupán az, hogy 50 évvel ezelőtt, amikor Budapestet hatalmi szóval nagyvárossá alakították, elfelejtették továbbfejleszteni a városi szövetet, így az infrastruktúra kiépítésének csak most érünk a végére. Ez azonban kevés. Még mindig csak a beton ömlik a városba, miközben már régen a soft elemekkel kellene foglalkozni. Azokkal, amelyek komfortossá, élhetővé teszik a várost. Például a tájékoztató táblákkal, parkolófelfestésekkel, tisztasággal.
A város nem csupán az épületekről szól, hanem a közöttük lévő terekről is. Ezek együtt formálják a városi mítoszokat, együtt alakítják a város lelkét, ami nem írható le, de nem is szorítható kerülethatárok közé. A mindenkori városvezetők a kezdetektől óriási pénzeket tolnak a monocentrikus, tipikusan belvárosi fejlesztésekbe, mondván ezzel a város szélét is megemelik. Gauder szerint ez nincs így. Sokkal hatékonyabbnak tartja a cikkében is emlegetett „cirkuszsátor”-modellt, amely a „katonai sátor” móddal ellentétben több ponton is elemelkedik. A várostervező egyébként sem hisz a nagyszabású projektekben. A valódi átalakulást nem lehet kívülről ráhúzni egy városrészre, utcára, közösségre. Tartós hatás az alulról jövő kezdeményezések táplálásával érhető el. De ne higgye senki, hogy ez könnyebb út — figyelmeztet. A civilek éppúgy vitatkoznak, irigykednek, hatalmaskodnak, mint a politikusok. De ha közös nevezőre jutnak, akkor mindenki ragaszkodik hozzá.
Budapest másik nagy gondja, hogy nincs valódi főtere. Vannak terei, szépek is, de egyik sem jelenti a centrumot. A belvárost hagymalevélként borítják a külső városrészek identitásai. Az önkormányzatok rengeteg pénzt ölnek közösségépítésbe, holott csak hagyniuk kellene kibontakozni a meglévőket. Ehelyett abban a pillanatban, amikor a hivatal úgy érzi, hogy a helyi közösség átvenné az irányítást, vagy éppen maga vinne végig egy projektet, megijednek és visszatáncolnak. Az önkormányzatok a régi IKV mentalitás örököseiként azt hiszik, hogy mindent nekik kell megoldani. Ha véletlenül a helyiek a kezükbe veszik a dolgot, megrémülnek és magukra húzzák a projektet. Nehogy pénzt vagy hatáskört kelljen delegálniuk a civileknek.
Jól irányított ösztönzőkkel szép eredmények érhetőek el – jegyezte meg Ráday Mihály városvédő, aki fontosnak tartotta megjegyezni, mennyire nagy hiba volt a tervtanácsok, főként a fővárosi és az V. kerületi felszámolása. A beszélgetést vezető Horváth Csaba várospolitikus a szabályozás, a források és a közösségi igények összehangolásának szükségességére hívta fel a figyelmet, kiemelve a mindenkori városvezetők felelősségét és a ma még csak kis körben alkalmazott közösségi tervezés fontosságát.
Budapestet alapvetően mindig fehér, idősödő férfiak vezették, tervezték saját igényeik szerint. S ez így van ma is. Hiába használja a város kétharmada a közösségi közlekedést, ha Tarlós István főpolgármester autója elakad a dugóban, akkor felszámolják a buszsávot, hadd menjenek ott is a kocsik. A döntéshozók között nincsenek — vagy csak elvétve akadnak — nők, fiatalok, biciklisek, így a szempontjaik sem jelennek meg a várostervezésben – magyarázza Merker Dávid, a tematikus városi sétákat szervező Hosszúlépés alapítója. – A terek szerepét átvette a pláza. Ezzel csak az a gond, hogy a bevásárlóközpontok a fogyasztás templomai és nem a közösségteremtés színhelyei. Ráadásul onnan ki is lehet zárni embereket. Merker úgy véli, igazából nem is közösségteremtésre van szükség, hiszen nagyon sok kisebb-nagyobb közösség működik a városban, bár kétségtelenül főként virtuális terekben. De ha lennének valódi városi találkahelyek, akkor ezek a közösségek megjelenhetnének a fizikai terekben is.
Budapestnek női típusú fejlesztésekre lenne szüksége – folytatja a gondolatot Gauder Péter. – Mert mi is a különbség. A férfiak neki állnak, feltűrik a ruha ujját, felhúznak egy jó nagy épületet, azután odahívják az asszonyt, aki megnézi, mit lehet vele kezdeni, felrak egy függönyt, főz valamit és meghívja a barátokat. Lelket ad és történetet az épületnek. Hollandia városai konfliktuskutató központokat működtetnek, amelyek előre jelzik a feszültség fokozódását egy-egy területen, így a városvezetőknek alkalmuk nyílik még a robbanás előtt megoldást keresni. Ha a közösséget bevonják ebbe a folyamatba, akkor magukénak érezhetik a végeredményt, e nélkül csak külső kényszernek. Minden várost a polgárai építenek, és nem mindegy, milyen kultúrával teszik.
Szalai Anna
