”Az ember foglalkozzon szerelemből az építészettel, de próbáljon belőle megélni is” – interjú Németh Dáviddal

Németh Dávid diplomamunkája, amelyet a mosoni Futura magtár átépítésére készített, 2009-ben lett a Média Építészeti Díja Terv kategóriájának legjobbja. Építészek az úton interjúsorozatunkban vele beszélgettünk többek között az idén ötödik születésnapját ünneplő, győri székhelyű CAN Architects építészirodáról, amelyet korábbi szaktársaival, barátaival alapított, az edukáció fontosságáról és a számára különösen kedves projektekről. 

Építészfórum: Miért neveztél anno a MÉD-re?

Németh Dávid: Hallgatóként jó lehetőséget adott arra, hogy megmutassuk terv állapotú munkánkat, ezen kívül csak a diplomadíj keretében volt lehetőség ilyenfajta megmérettetésre. Gyökeres változást ugyanakkor nem hozott, de mindenképp pozitív irányba terelt.

ÉF: Hogyan alakult ezután a szakmai utad?

ND: Az egyetem befejezése után egy ideig vállalkozó voltam, látványtervezéssel és tervezéssel foglalkoztam 2017-ig. Kisebb léptékű munkákat, általában családi házakat terveztem, illetve egykori győri szaktársakkal, barátokkal vettünk részt pályázatokon. Ilyenből az első nagyobb a MOME Campus tervezése volt 2016-ban. Készítettünk egy igazán vagány, innovatív tervet, ami végül nem ért el helyezést, habár meg voltunk róla győződve, hogy tarolunk vele... De mivel kiderült, hogy remekül tudunk együtt dolgozni, ez apropót adott arra, hogy alapítsunk közösen építészirodát. Ez lett a CAN Architects, amelynek éppen most márciusban ünnepeltük az ötödik születésnapját.



ÉF: Mi a fő profilja az irodátoknak?

ND: Alapvetően nincs kiemelt profilunk, viszont az oktatási terek megalkotásában, illetve magában az oktatásban is erősek vagyunk. Az irodánknak van is egy edukációs része, a CAN Edu. Mindezt Cseh András és a MOME-n végzett doktorija alapozta meg, aminek során a tanulási terekkel foglalkozott. Az elképzelést erősítette, hogy előtte mind az öten a győri Széchenyi István Egyetemen tanítottunk oktatóként vagy külső konzulensként.

ÉF: Ezek szerint a tanításhoz mindnyájatoknak van affinitása. Számodra hogyan jött a lehetőség, hogy ilyen minőségben térj vissza az egyetemre?

ND: A szüleim tanárok, de én soha nem akartam az lenni – majd eltelt huszonegynéhány év, és azon kaptam magam, hogy én is ott ülök a "túloldalon". Édesapámmal, aki sakkpedagógus, korábban gyakran táboroztunk együtt nyaranta, ott és akkor kezdődött a gyerekekkel való foglalkozás. Az egyetem után Katona István kért fel konzulensnek tervezési tárgyból, ami először egy kicsit riasztó volt, hiszen épphogy elvégeztem a képzést, de végül nagyon élveztem, és jól is ment.

ÉF: Mindig is evidenciának tekintettétek, hogy győri székhelyű lesz az irodátok?

ND: Közülünk egyedül Cseh Andris végzett Budapesten, a BME-n, de már Győrben tanított, mi pedig Józsival, Szilárddal és Ádámmal (Élő József, Köninger Szilárd, Tátrai Ádám) itt is végeztünk. A helyhez való kötődésen túl ez volt az a városi lépték, amit mindannyian be tudtunk fogadni; valójában fel sem merült, hogy máshova szeretnénk költözni. Egyébként járjuk az országot épülő vagy tervezendő projektek miatt, Budapestre legutóbb a Városháza-tervpályázat kapcsán utaztunk gyakrabban.



ÉF: Érzékelsz különbséget a vidéki és a fővárosi irodák között, akár lehetőségekre, akár működési módokra gondolva?

ND: A kapcsolati tőkét talán hatékonyabban lehet kamatoztatni Budapesten, akár kiállításokon, rendezvényeken való megjelenést illetően, találkozókon... Szerencse is, másrészről pedig hátrány, hogy a munkamennyiség miatt ritkán jutunk el ilyen alkalmakra. Itt talán szűkebb a magasabb minőségű építészetre vágyó réteg, ugyanakkor a folyamatban lévő projektjeink többsége a megyén belül található, tehát jól boldogulunk.

ÉF: Emeld ki néhány munkád, amit meghatározónak tartasz és különösen büszke vagy rá!

ND: Valójában minden munka ilyen, amit a CAN-ben végzünk. Én hiszek abban, hogy minden projektet azon a ponton hagyunk abba, amikor azt gondoljuk, hogy a lehető legjobban kitaláltuk és megterveztük. A mosonmagyaróvári piarista iskola nagy szerelem, 2019-ben S.ARCH különdíjat is kaptunk érte, illetve tudomásom szerint egyetemeken tanítják a térszervezését, tanulási tereit. Itt jelent meg először a forgó tanterem, a turning classroom mint osztályterem-innováció. Nagy bánatunkra ez akkor és ott nem épült meg, viszont most Szentpéterfán már kivitelezés alatt áll egy jóval kisebb léptékű iskolabővítés, ahol a világon először megépült már egy tanterem – igaz, egyelőre csak szerkezetileg, de drónfelvételen már szépen kirajzolódik a formája.

Ami személyes büszkeség: egy családi ház Mosonmagyaróváron, baráti megbízásra. Számos területen szabad kezet kaptam, a tervezési folyamat pedig rendkívül hatékony volt: sok beszélgetés után nagyon hamar meg tudtuk határozni közösen azt az irányt, amit szerettek volna. Egy igazán vagány házat hoztunk ki belőle, amit azóta is nagyon szeretnek. Egyébként szívesen foglalkozunk közösségi tervezéssel; ha a projekt engedi, szeretjük a folyamat részévé tenni.



ÉF: Mit tanácsolnál a pályakezdés kapujában álló fiatal építészeknek, hogyan kezdjék el menedzselni a karrierjüket?

ND: A kezdő építészek jelentős része ismert irodába ül be és szerez gyakorlatot egy neves mester mellett, én viszont ezt teljesen más irányból közelítettem meg. Nekem soha nem volt főnököm, ami részben jó, de ha a hagyományos utat követtem volna, bizonyos területeken valószínűleg több tapasztalatom lenne. Ugyanakkor a közös irodánkban rengeteget tanulok a másik négy sráctól is, sőt, mindannyian tanulunk egymástól. A tanácsom az, hogy az ember foglalkozzon szerelemből az építészettel, de próbáljon belőle megélni is, lehetőleg úgy, hogy közben ne felejtse el élni az életét és világot látni. Szerencsére nekem olyan szülői hátterem volt, hogy támogatták azt a folyamatot, ahogyan eljutottam idáig – tudom, hogy ez sajnos nem mindenkinek adatik meg.

ÉF: Mit gondolsz most a MÉD-ről, és általában véve a szakmai díjak, elismerések fontosságáról?

ND: Van, aminek van súlya – például egy Ybl-díj szakmai berkeken belül is elismerést kelt, a díjátadókon való részvétel pedig segít a kapcsolati háló bővítésében, működésében. Ugyanakkor szerintem a megrendelő elégedettsége a legnagyobb díj. Ha ez az elégedettség hosszú évekig kitart, akkor minden rendben van.





A cikksorozat megjelenését az Építészfórumon a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.