„Az elismerések elsősorban az önértékelésemet növelték” - Csaba Zita

Egy bencés, később dominikánus apátság romjai találhatóak Vértesszentkereszten, ám állapota jelenleg is romlik. A maradványok megóvása érdekében jött létre a Vértesszentkereszt Alapítvány, az ő munkájukat segíti Csaba Zita építész diplomamunkája, melyben a műemlékrom hasznosításának, rekonstrukciójának egy lehetséges módját dolgozta ki. Terve 2014-ben MÉSZ-MÉK Diplomadíjat kapott, majd a Média Építészeti Díja 2015 Közönségdíját is elnyerte. A tervekről és eredményekről Csaba Zitával Molnár Zsuzsanna beszélget.

Molnár Zsuzsanna (MZs.): Hogy került a látóteredbe a vértesszentkereszti műemlékrom?

Csaba Zita (CsZ.): Nehezen alakult ki számomra, hogy mi legyen a diplomamunkám témája, egészen az utolsó pillanatig nem tudtam eldönteni. Ekkor a családom révén találkoztam olyan ismerőseinkkel, akik tagjai a Vértesszentkereszt Alapítványnak, melynek célja a templom- és kolostorrom kezelése és fenntartása, valamint a műemlék és környéke fizikai állagának megóvása, helyreállítása és fejlesztése. Ők hívták fel a figyelmemet a romok helyzetére és állapotára.

MZs.: Ezek szerint nem volt pályázati kiírás a templom- és kolostorrom rekonstrukciójára?

CsZ.: Nem. A rom régóta magára hagyatva áll. A '60-as években zajlott ott kutatás és egy kisebb léptékű tereprendezés. Miután a kutatók elvonultak, a helyiek széthordták a köveket, hajléktalanok költöztek a romok közé, áldatlan állapotok alakultak ki. Ekkor jött létre az alapítvány, de a romoknak nincs valódi gazdája. Bár igyekeznek a műemlék gondját viselni, anyagi forrással nem rendelkeznek, anélkül nehéz valós eredményt elérni.

MZs.: Az általad készített terv tehát nem egy hivatalos folyamat vagy pályázat része. Az, hogy indultál a MÉD-en, segített fókuszba hozni a vértesszentkereszti műemlékromot?

CsZ.: Nem tudok róla, hogy komoly figyelem irányult volna a rom helyzetére, vagy a helyrehozatal napirenden lett volna. A tervem sokak érdeklődését felkeltette, egy ilyen volumenű rekonstrukcióhoz azonban ennél többre van szükség.

MZs.: Úgy vélem, hogy ezt a helyzetet az is nehezíti, hogy műemlékről van szó. Amikor elkezdtél foglalkozni a romok rekonstrukciójának gondolatával, mennyire kellett szem előtt tartanod, hogy ez egy műemlék épület?

CsZ.: Egy diplomaterv esetében nagy előny, hogy szabadabb kezet kap a hallgató a való életben zajló tervezés szabályainál. A műemlékvédelem nem vett részt hatóságként a folyamatban, saját belátásom szerint alakíthattam a terveket. Ennek megfelelően – természetesen a konzulensemmel [Nagy Márton DLA - a szerk.] folyamatosan egyeztetve – az én elgondolásom szerint haladt a munka. A terv önmagában véve következetes, olyan visszajelzést nem kaptam, hogy a műemlékvédelem mit szólna hozzá. Egyéb szempontból azonban alaposan megvizsgáltam a kérdést: rendszeresen konzultáltam az egyetem építészettörténeti tanszékének középkoros oktatóival. [Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Kar Építészettörténeti és Műemléki Tanszék – szerk.] Velük elsősorban a templom és a kolostor eredeti állapotáról értekeztem, mert erről nincs valós képünk.

A templomnak csekély része maradt csak fenn, a kolostornak még kevesebb. Ami tovább nehezíti a kérdést, hogy több alkalommal átépült az épületegyüttes. A '60-as évekbeli kutatások és feltárások során – ahogy ez akkor szokás volt – műromot építettek belőle, egy része felé ad hoc jelleggel elhelyeztek egy tetőt, melynek az állapota mára megkérdőjelezhető. Amiről eddig beszéltem, az a kolostor. Ám a templom sem maradt érintetlenül, arra rábetonoztak. Ez nagyon ártalmas, mert ahogy az eső kimossa a betont, az károsítja a köveket, rongálja a megmaradt elemeket. A templommal azonban nem foglalkoztam intenzíven a diplomamunkám során, az egy újabb, nehezebb téma lenne.

MZs.: Amikor a figyelmed középpontjába került a vértesszentkereszti kolostor- és templomrom, miként alakult ki, hogy zarándokszállást tervezz a „helyére”?

CsZ.: Ide nem lehet bármilyen funkciójú épületet tervezni, hiszen egy spirituális helyről van szó. Több ötlet felmerült, végül a zarándokszállás mellett döntöttem, a romok ugyanis egy erdő közepén, több útvonal találkozásánál helyezkednek el. Igyekeztem úgy megtervezni az épületet, hogy több funkciónak is megfeleljen, így rendezvényhelyszínként is használható. Elsősorban egy hálózsákos, bakancsos szállásról van szó, kb. 40 férőhellyel. A tervezés során azt is szem előtt tartottam, hogy a fenntartási költségek ne legyenek magasak. Ezt úgy oldottam meg, hogy a szobákat egyesével lehessen fűteni, aminek eredményeként csak azokat a helyiségeket kell felfűteni, ahol valóban megszáll valaki. A folyosó nyitott, a vizesblokkokat kívülről lehet megközelíteni. Mindennek értelmében egy kemping jellegű helyet alakítottam ki, úgy éreztem, ez passzol igazán erre a helyszínre.

MZs.: Az is kihívás lehetett, hogy a kortárs építészetnek korábbi korok épületeinek romjaival kellett összhangba kerülnie a tervezés során.

CsZ.: Nehéz feladat volt számomra ez a munka. Úgy éreztem, hogy kevés vagyok hozzá, sokáig nem is állt jól a terv. Az áttörés akkor történt, amikor megszületett az a döntés, hogy tömören ráfalazok a romokra, majd erre egy könnyűszerkezetű épületet tervezek. Eleinte szorongtam amiatt, hogy az eredeti funkciót miként változtathatom meg, mennyire nyúlhatok hozzá az épülethez. Egy ponton azonban túlléptem ezen és megértettem, hogy annyira sokat változott ez az épület az évszázadok során, hogy ezt a vonalat kell követnem, hiszen a ma emberének másra van szüksége. Így megtartottam az eredeti alapot és arra terveztem rá az épületet.

MZs.: Többször is hangsúlyoztad, hogy mennyi nehézségbe ütköztél a tervezés során. A végeredmény azonban olyan sikeres lett, hogy nemcsak diplomamunkaként állta meg a helyét, hanem a MÉD-en is sikert ért el. A bizonytalanságok után hogyan jött az ötlet, hogy pályázz?

Csz.: Több sikert értem el a tervvel. Egyfelől elnyertem a MÉK-MÉSZ diplomadíjat. Másfelől az Archiprix nemzetközi diplomadíjra is nevezést kaptam: a világ minden építészképzése delegálhat egy diplomát a díjra, a BME az én tervem mellett döntött. A nemzetközi mezőnyben az első 21-ben végeztem. Ennek köszönhetően eljutottam Madridba egy workshopra. Majd az Építészfórum számára is elküldtem a terveimet, ahol publikálhattam azokat. Ennek köszönhetően kerültem be a MÉD-re. Azt azonban nem gondoltam, hogy díjazott leszek.

MZs.: Mit adtak számodra a megmérettetések és a sikerek?

CsZ.: Az elismerések elsősorban az önértékelésemet növelték. Örülök, hogy eljuthattam a madridi workshopra, ott kinyílt számomra a világ. Korábban nem töltöttem huzamosabb időt külföldi oktatási intézményben, nem tudtam, hogy más képzések milyenek, mire fókuszálnak az oktatás során. Itthon nagyon „konkrét” a képzés: az egyetemen általában olyan típusú feladatokat kapunk, melyek során az első tollvonásoktól az utolsókig kell megterveznünk épületeket. Ezzel szemben Madridban találkoztam teljesen utópisztikus tervekkel is. Az egyik résztvevő például egy gépet tervezett, ami a sivatagban homokból olvaszt építőanyagot, mely alkalmas lakások 3D nyomtatására. Lenyűgöző volt a terv, de a BME-n, sőt a MOME-n sem hiszem, hogy egy ennyire elrugaszkodott ötlet könnyen teret kaphat. Az azonban tanulságos volt számomra, hogy milyen messzire ki lehet tolni az építészet határait. Visszatérve a kérdésre, hogy mit adtak számomra a sikerek: a munkakeresés során eredményes voltam, ahová jelentkeztem, örömmel vártak. Ez biztos annak is köszönhető, hogy a portfóliómban jól mutatnak az említett díjak, köztük a MÉD.

MZs.: Hogyan értékeled azt, hogy közönségdíjat nyertél, hogy a nagyközönség tartotta legjobbnak a tervedet?

CsZ.: Úgy gondolom, hogy a MÉD közönségének soraiban elsősorban építészek ülnek. Ily módon a közönség véleménye talán többet számít, mint néhány „kiválasztott” szakértőé, akik nem a szakma képviselői közül kerülnek ki. Az életben viszont nagy valószínűséggel nem az építészek lesznek a megbízóim. Így tehát az lenne ideális, ha a közönségben fele-fele arányban oszlana meg az építészek és a laikusok száma.

Molnár Zsuzsanna