Álmok, monstrumok, világvége

Építészet, film, és a Toldi. Második évtizedébe lépett a Budapesti Építészeti Filmnapok. A szervező Kortárs Építészeti Központ ezúttal is izgalmas és kurrens programot kínált nem csak a szakmának, de mindenkinek aki kicsit is nyitott a világra.

Budapest tobzódik az érdekesebbnél érdekesebb galériaestekben, irodalmi beszélgetésekben, ahol művészek, előadók és írók más-más művészeti ágakba kóstolhatnak bele egy-egy órára. Érdemes átlépni a határokat: ezt jól igazolja a két monumentális terület — az építészet és film egyesülése is Budapest egyik legmenőbb moziünnepén.

 

A Toldiban idén sem lehetett egy tűt sem leejteni. Sok jó téma, sok jó ember sok korosztállyal gyűlt össze a március 7-10 között lezajlott 11. Építészeti Filmfesztiválon. A Kortárs Építészeti Központ  2007 óta felel a szervezésért és a második évtizedbe lépve sem lankant a minőség: már a hívószó is kirívó volt az apokalipszis témával, középpontba állítva a környezetszennyezést, klímaváltozást, az elnéptelenedő városokat és a háborús menekültek tömegeit befogodó táborokat.

 

A program más szempontból is aktuális volt. Erős irónia kerítette hatalmába például a Magyar építészet 1965-67 című rövidflilm nézőit. A 1968-ban elkészített summa a kor építészeti termését méltatta bemutatva, hogy mire volt büszke az éra. A kisfilm sajnos ma már nem elérhető az interneten, így mindenképpen érdemes a mostanihoz hasonló felületeken elkapni a vetítést —  és ahogy a KÉK ismertetője is kiemeli — tanulságos megfigyelni propagandisztikus fogásait olyan elképesztő mondatfordulataival, mint ahogy a későmodern monstrum szállókat nevezik benne harmonikusan tájba illőnek. Gerő László frissen átadott budavári helyszíneinek, kertjeinek bemutatása kiemelten érdekes pillanat volt ezen részletektől ugyanis részben már el is, vagy csak lehet, hogy a jövőben kell elbúcsúznunk.

 

A német fővárosban is nagyban folyik a Berliner Schloss rekonstrukciója és talán kevesen tudják, hogy helyén mit bontottak le előtte. Georgi Bogdanov és Boris Missirkov Palota a népnek című filmje remek filmszerkezete, vágása, átmenetei és zenéje mellett nagyon jó témát dolgozott fel kellő komolysággal és humorral. Bemutatják benne Moszkva, Belgrád, Szófia, Berlin és Bukarest szocialista palotáit, azok megalomán céljait, stílusait és azt, hogy a szertefoszlott célkitűzések után ma miként tekintünk rájuk, miként tudjuk felhasználni őket. Valaha mind az adott nemzet, föderáció nagyságát hirdette és hatalmas méreteivel és gazdagságával a Nyugatnak akartak velük üzenni. A filmben az ott dolgozók, ott lakók és még tervezőik is megszólaltak.

 

Az Apokalipszis most rövidfilm-válogatást változatos stílusok és a különböző emberek, élethelyzetek eltérő gondolatvilága határozta meg. A kicsit talán túlzsúfolt programban nem is annyira az építészet, mint inkább annak társadalmi vetülete került előtérbe. Így lehetett a válgatás része a sokévtizedes olasz lakhatási problémákat vázoló dokumentumfilm, a velünk élő szocializmust bemutató 16 kerület, 16 emelet, 16 ember című, vagy épp annak elmúlását, az elvesztegetett életeket és javakat bemutató Altimir című rövidfilm is.

 

Külön blokkot képeztek a veszteségeket és nehéz emberi sorsokat elénk citáló filmek közé be-beszúrt animációk, amelyek nagyrészt egyszerű problémafelvetések (az ember élete a világban, vagy épp az otthon fogalmának univerzalitása) mentén vezetett, üde színfoltok voltak csakúgy, mint a Ha… című mű, amelyben gyerekek igyekeztek elmagyarázni, mit jelent számukra az építészet.

Talán két olyan alkotás szerepelt a listán, amelyek valamelyest kilógtak a sorból, és talán ezek egyben a legemlékezetesebbek is. Tal Granot kollázs-világa mindennapi tárgyaink és életterünk felbontásával igyekezett a hétköznapok megértéséhez új nézőpontot találni, a From form pedig ezzel szemben építészeti fotók állandóságát és komponáltságát megidéző, precízen szerkesztett és nagyvonalú képekkel követte nyomon egy nő gyászát. A St. Niklaas-i Heimolen krematóriumának szimbolikus ereje, tiszta stílusa a nő gesztusait tükrözi, akivel közösen az elvesztés és az elfogadás folyamatát élhettük át.

 

A Rotterdami Építészeti Filmnapok mintájára szervezett esemény egyébként évről évre izgalmasabb, nemzetközibb és egyre kevésbé csupán a filmes és építészeti szakma résztvevőit vonzza a mozitermekbe. Sajnos, újabb egy évet kell várni a következőre.

 

Móré Levente
Pleskovics Viola