A láthatatlan láthatóvá tétele
A 10. Velencei Építészeti Biennále pályázati koncepciója
Kurátor: Gunther Zsolt
A 10. Velencei Építészeti Biennále pályázati koncepciója
A stratégia felépítése
A velencei építészeti biennálék történetében az országok pavilonjai akkor voltak igazán sikeresek, amikor az általános témafelvetés és a helyi relevancia között szoros kapcsolat volt kimutatható. A helyi sajátosság eredeti mondanivalójával járult hozzá egy-egy nemzetközi diskurzushoz. Nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy az országok között versengés alakul ki, hiszen a látogatót oly sok információ éri, hogy képtelen utólag mindenre emlékezni.
A meta-city témájának felvetése nem egyes építészek életművének bemutatását sugallja. A cím inkább a territórium mint tárgy, a város és környezete egyre konflikusosabb helyzetének tárgyalását vetíti előre. Várható, hogy az országok többsége városkonglomerátumaik jelenlegi és jövőbeni állapotát mutatja be.
Logikusnak tűnik más országok eddigi eredményeinek, és egyben várható stratégiájának elemzése. A „meta-city“ témája hosszabb múltra tekint vissza. Hollandiában Rem Koolhaas (OMA), és Winy Maas (MVRDV) úttörői ennek a fogalomnak. Az MVRDV iroda „Metacity Datatown“ c. könyve analitikusan vizsgálja a város-konglomerációk (Randstad, Tokyo – Yokohama, Los Angeles, Peking, Szöul, Sao Paolo, Calcutta stb.) fejlődését. A kapott adatok alapján vizionálja az adatvárost, mely ezeknél a struktúráknál is nagyobb lesz. Spanyolországban Manuel Gausa (ACTAR) HyperCatalunya c. terve foglalkozik egy régióban található városok hálóba való növesztésével. Ezek a legismertebb próbálkozások, azonban Dánia, Németország, Franciaország, Szlovénia, Horvátország és Észtország is hasonló kutatásokat folytat, és látványos projekteket indít be a területfejlesztés területén.
Magyarországon az ilyen irányú gondolkozásnak nincs hagyománya, az urbanisztika mind a mai napig szabályozási tervek síkján gondolkodik. Tehát egy ilyen irányú magyar projekt nem felelne meg a nemzetközi trendeknek, bemutatása nem releváns. A klasszikus meta-city értelmezés helyett éppen ezért egy, a továbbiakban kifejtett kiállításkoncepciót javasolunk.
A meta-city értelmezése
A kiállítás fő címe (meta-city) kettő, látszólag különböző, mégis hasonló értelmezéssel bír. Jelentheti a városok közötti hálózatot (Manuel Castells megapolisznak, Francois Ascher francia urbanista metapolisznak hívja ezt a jelenséget), ugyanakkor jelentheti az utótagra vonatkozó változást, módosulást is. Érdekes egybeesés, hogy a változás mibenléte elsősorban a hálózat fejlődésében, bővülésében értendő. Ascher a fogalom alatt olyan valóságot ért, mely meghaladja, ugyanakkor értelmezi a metropoliszok szövetét. A metapolisz olyan viszonyok keretét képezi, amely az egyidejűleg generálódó információs egységek, a bitek feldolgozásán és összekapcsolásán alapul. Véleménye szerint a meta-city (metapolisz) nem egy magában álló tér vagy egy bizonyos forma, sem a fejlődés egyik állomása, sokkal inkább többszörös állapotok gyűjteménye, és ezek szimultán megtapasztalása. Tehát egy hálózat.
Alternatív értelmezés: a hálózat problematikája
A hálózatok elsősorban a változások tényéről tudósítanak. Ezért a hálózatba való belekapcsolódás egyik előnye az, hogy amennyiben bármely csomópontban komolyabb mozgás indul meg, az azonnal érezteti hatását a hálózat morfológiájában. És ez a mozgás bárhol, bármikor bekövetkezhet! Manuel Castells szerint az információs technikai paradigma nem abban az irányban fejlődik, hogy mint rendszer elérjen valamely végpontot, hanem többszörösen rétegzett hálózatként a nyitottság felé tart. Materiális megjelenésében erőteljes és impozáns, történeti fejlődését tekintve azonban adaptív és nyitott természetű. Bármely kísérlet, amely az idő és tér valamely pontján a hálózatban elfoglalt pozíciók rögzítésére irányul, elavulásra ítéli a hálózatot. A többszörösen rétegzett hálózatok átfedik egymást – a csomópontokat maguk az emberek képezik. A hálózat hatékonysága éppen ezért a személy-személy közötti kommunikáción, magán az emberen múlik.
Hogy lássuk a szóban (háló/zat) rejlő paradoxont, meg kell vizsgálni jelentését. Minden nyelv többezer éves tapasztalatok sűrítménye és egyben bölcsessége. Ez ma a háló/zat szó esetén különösen élesen megmutatkozik. A háló “kétélű”: éppúgy lehet a kapcsolat és a közlekedés hálózata, mint ahogy a kényszerkötelék, a behálózottság hálója. A háló, a különböző pontokat összekötő és azok között kifeszített szövedék, eredendően halfogásra volt használatos. Ez az “ősmintája”, ezt nevezi meg. A háló szó kiolthatatlanul utal erre, még akkor is, ha különféle kommunikációs, kereskedelmi rendszerek, vagy éppen a “világháló”, a Hálózat nevében jelenik meg. Így a hálózat az össze- és befogás, a behálózás jelenségét és folyamatát is magában hordozza.
A hálózati társadalom
A lassanként mindenre és mindenkire kiterjedő technikai hálózatokkal a társadalmi szövet “sűrűsödése” jár együtt. Az érintkezés lehetőségének növekedésével az ellenőrzés lehetőségének növekedése. Gilles Deleuze méltán beszél az így kialakuló ellenőrzés társadalmáról. Ami nemcsak hollétünk és jellemzőink (adataink) ismeretével jár, hanem kiszolgáltatottságunk és befolyásolhatóságunk növekvő lehetőségével is. A computerizált “interaktív médiumok” legkirívóbb tulajdonsága – írja a pszichológus Slavoj Zizek – az a mód, ahogy egy új drive-in-társadalmat teremtenek a fokozatosan széteső “tényleges” közösségi élet pótlékaként.
A digitális nemzedék színrelépésével a társadalomban a szegények és a gazdagok között nemcsak a gazdasági olló, hanem az ún. tudásolló is szétnyílt. A szegényebb rétegeknek esélyük sincs bekapcsolódni a dinamikusan fejlődő tudástársadalomba. Az új mintákat követő “normalitás” és a gyakran kényszerűen kialakuló “más” (a normálistól eltérő) között átjárhatatlan falak épülnek ki. Ezek a falak nemcsak világokat, hanem világérzékeléseket is elválasztanak.
A művészet feladata
A művészet megjelenít. Feladata nemcsak a látható értelmezése, hanem a láthatatlan láthatóvá tétele. A klasszikus modern időszakától kezdve a művészet a legfélreesőbb széleket állította az érdeklődés homlokterébe; mintegy ”behozta” a városközpontok kiállítótermeibe, szellemi centrumaiba az addig perifériálisnak tetszõ problémákat, a szélek - ”szélsőséges”- nézőpontjait: a szaggatott érzékelést a kubizmusban, vagy a - közelebbi múltban - külvárosokban viruló falfestészetet, a graffitit. Mi ezt a klasszikus modern hagyományt kívánjuk folytatni, amikor az átalakuló város (meta-city) felelősségét keressük.
A meta-cityk életében számos olyan társadalmi csoport létezik, melyről a közép társadalma nem akar tudni. Tudatos cselekedet a problémák tudatunkból való kiűzése; ha nem veszünk róla tudomást, akkor nincs is. A szociáldarwinizmus ideológiája? A fejlett társadalmak nem akarnak szembenézni olyan problémákkal, mint a hajléktalanok növekvő száma. Magyarországon még ezeken túlmenően, további problématerületeket lehet kimutatni: a romakérdés, a nők helyzete, ezen belül is az egyedülállók kilátástalansága. Nincs koncepció az időzített bombaként ketyegő elöregedő társadalom témájának kezelésére. Ezek a társadalmi csoportok szintén hálót képeznek. A hajléktalanok és romák esetén látható (az ember maga az üzenethordozó), a nyugdíjasok, az együlálló nők esetében már kevésbé látható, néma hálót képeznek, ez utóbbi két csoport jeladási képessége minimális.
A művészet mostani integráltsága és technicista trendje nem különösebben kedvez a szélek iránti érzékenységnek. Az üzleti és intézményi elvárások egyaránt a középet teszik kívánatossá: a már beváltat, a múlt újrahasznosítható formáit és modelljeit, mindegyre kényszeresen megújított kiszerelésben. A kommunikációs hálózatok pedig, azt a benyomást keltik, hogy nincsenek is már szélek, minden egyenlő távolságra, karnyújtásnyira van: középen, a monitoron.
A magyar pavilon tematikája
A 10. Velencei Építészeti Biennálén a városi lét peremére szorult társadalmi csoportokat és jellemző térhasználatukat kívánjuk az érdeklődés középponjába állítani, továbbá olyan láthatatlan jelenségekre, mint az öregedés, elmagányosodás problematikájára akarunk rávilágítani. Mivel az emberiség kezdettől fogva a közvetlen jelenléten túlmenően jeleket adott, ezért a jelek vételére is szenzibilissé váltunk. A problémát az jelenti, hogy korunkat elözönölték a különböző jelek, információk, mi, emberek pedig nem tudtunk együtt fejlődni az általunk generált technikai és technológiai fejlődéssel. Sőt, levetkőztük azokat az évezredes tehetségeket, melyek a szélek, a horizont észlelésére tett képessé minket. A horizonton felbukkanó jelek észlelése – Detlef B. Linke agykutató szerint – először az agytörzsbe jut, ami orientálódási reakciót vált ki. Ez a fejet az új információ felé fordítja, és az agy részeletes elemzésbe kezd. A tévé- vagy monitornézés esetén az információk közvetlen a nagyagyba kerülnek, az orientálódó reakció elmarad. A kiállítási installációval célunk a művészi eszközökkel történő “jel adás”, életek, élethelyzetek bemutatása. Koncentrálunk a figyelem felkeltésére, az ember megmutatására a város kulisszái között.
Koncepció: a kiállítási pavilon U alakú kiállítóterében egy áramló, íves vonalvezetésű áttetsző fehér függönyt vezetünk végig. A vonalvezetés lehetővé teszi térbővületek és -szűkületek folytonos váltakozását. Fontos, hogy az elválasztás puha, leheletfinom anyag legyen. Az elválasztás lényege azon virtuális fal érzékeltetése, ami a „normalitás“ és a peremhelyzetbe került embercsoportokat elválasztja. A függöny használatának másik erénye, hogy építészeti értelemben nagyon érdekes, és a megszokottól eltérő térérzetet ad. A más érzékeltetése szerves része az installációnak, lényegében a „másság“ térben való megjelenítése.
A kiállítóteret tematikailag négy + egy részre osztjuk:
- városi nomádok (hajléktalanok),
- városi oázis (idősek),
- cigány urbanisztika (Umberto Eco után szabadon)
- mesék kertje (egyedülálló nők)
- +1 (fedett udvar): “Közjátékok” c. médiaművészeti projekt interaktív bemutatása
A felosztás nem jelent éles határokat. A határok sok esetben eltűnnek, összeolvadnak. Az installáció fontos részét képezi a padlón elhelyezett, a különböző csoportoknak megfelelő portrék kisméretű egymás mellé rendezése. Ez a megjelenítés egy elkerülhetetlen mozgásra kényszeríti a látogatókat: ha látni akarják a képet, le kell hajolniuk. Ez a mozdulat gesztusértékű, egyfajta odafordulást jelent. A fotók foltszerűen kerülnek a padlóra, a folt határvonala szintén görbe vonalat ír le. Így kialakulnak képes és képmentes területek. Ha végigmegyünk a kiállításon szinte elkerülhetetlen, hogy rálépjünk ezekre a portrékra. Átvitt értelemben ezt tesszük nap mint nap.
Az egyes területegységeken, a tér bővületeiben monitorokat (TV) helyezünk el, amin videofilmek futnak, mindig az egyes témának megfelelően. A tévé- vagy monitornézés esetén az információk közvetlen a nagyagyba kerülnek, viszont a több monitor térben való elhelyezése horizontális észleléseket eredményez, így az orientálódó reakció létrejön. Ezt a reakciót erősíti a monitor által sugárzott periferiális információ.
A videofilmek elkészítésére a MIE Vizuális Kommunikációs Tanszék hallgatóit vonjuk be. A művészek feladata benyomások, élethelyzetek, saját történetek által egzisztenciális tartalmak közvetítése, háttérben a várossal. Az alkotások részét képezi különböző építészekkel felvett, a témával kapcsolatos riportok. Az alkotások fontos része a beszéd, a történetmondás (mese). A városi nomádok témánál fontosnak tartjuk az ember megmutatásán túl a hajléktalanság társadalmilag fontos funkciójának megjelenítését (recycling) és sajátos városhasználatukat. Az egyedülálló nők esetében a mesék kertje témakörben az esti meseolvasástól jutunk el a saját történetig. Kiszolgáltatott helyzetben lévő nők nyilatkoznak magukról, a városról. A különböző témák kifejtését workshop jelleggel végezzük, ezzel kívánjuk az alkotások gondolati hátterét megadni. A monitorok mellett elismert szerzőtől irodalmi szövegeket, szövegtöredékeket állítunk ki.
Az alkotók a mű létrehozásának módszerét szabadon választják, a folyamatba további alkotók vonhatók be, ezáltal egy bővülő csomópontokkal rendelkező hálózat topológiáját hozzák létre. Ezzel a módszerrel az alkotás gyakorlata alakul át a szubjektum összeadódik, és egy diskurzussá válik a műalkotás.
A kiállítás központi elemét képezi a “Közjátékok” című projekt bemutatása. A médiaművészeti projektet Dr. Benedek Gábor közgazdász, Alföldi György építész, városmanager, Balikó Emese művésztanár és Pásztor Erika Katalina, médiaművész, designer jegyez. A projekt kapcsán vizualizálták, hogy a várospolitikusok, elsősorban a képviselők hatalmi motivációi és a város fizikai (építészeti) változása között hosszútávon (10 év) milyen természetű összefüggés van, és ezt hogyan lehet egy szimulációban mások számára is láthatóvá tenni. A szimuláció érintőképernyős interfészen keresztül használható, a látogató változtatva a különböző paramétereket láthatja, hogy milyen változásokat indukált a város (városrész) fejlődésében.
A kiállítás általános kiegészítői a látványosan feldolgozott statisztikai adatok, melyekből látható a közeljövő (10 év), illetve a távolabbi jövő témát érintő változása.
A többnyelvű Katalógus szakmai koncepciója
Koncepciónk szerint a 10. Velencei Építészeti Biennále magyar kiállításának katalógusaként egy olyan kézbe vehető objektumot terveztünk, amely – párhuzamosan az installációval – többletjelentéssel bír. Fontos, hogy egy olyan tárgyat vihet magával a látogató, amely ugyanolyan mélységben közvetíti mindazt a gondolatiságot, melyet a kiállításon megismer és átél. Az objektummal mindezen élményt magával viheti, hogy aztán újból és újból átélhesse, újabb és újabb gondolatokat inspirálva.
A kézi konceptobjekt konstrukciós alapját természetesen egy hagyományos nyomdai technikával készülő kiadvány képezi, hisz a sokrétű információt – fotókat, grafikákat, elemzéseket – így lehet leghatékonyabban közvetíteni a látogató felé. A kiállítás koncepciójának finom részleteit a grafikai előadásmód cizelláltságával adjuk vissza. A videófilmek és fotók vizuális hatásait a kiadványba kerülő képek adott hangulathoz illő, változatos feldolgozásával képezzük le.
A filmeket kísérő szövegek, mesék hangsúlyozottságát a szövegek és idézetek koncentrált betördelésével, passzentos tipográfiai megoldásokkal érjük el. Mindezek még finomabb érzékeltetéséhez, kihangsúlyozásához a megfelelő pontokban formalakk kiemeléseket és stancolásokat alkalmazunk, valamint a különböző lapminőségek használatával is érzékeltetünk gondolati mondandókat – a visszaforgatott papír arányos használata témába illő.
Az installáció koncepciójának karakteres elemei a körbefutó, áttetsző fehér függöny és a padlóra helyezett portrérengeteg. Mindkettő kardinális gesztusértékkel bír. A kézi objektum külső, textil csomagolásának felnyitása ugyanezt a gesztust váltja ki a látogatóból. Hajlandó-e átlépni a függönyön, hajlandó-e lehajolni a fotókhoz – hajlandó-e megvenni a katalógust, hajlandó-e letépni az átsejlő, szép csomagolást. Hisz külső csomagolással is szép a tárgy, de vajon megmarad csupán dísztárgynak? (A csomagolás lezárása finoman oldható fonallal megoldott.)
A textilanyag visszatérő motívum az objektum belívein is, hisz az egyes fejezetek elválasztására alkalmazunk egy kezelhetőbb, forgathatóbb anyagminőségben.
A közel 120 oldalas konceptobjektum négyszín-nyomással készülne 1000 példányban, 32×24 cm-es méretben.
2006. január 20.
Felelősségi területek
Kurátor: Gunther Zsolt építész (3h építésziroda)
Kiállítási installáció: Csillag Katalin építész (3h építésziroda)
Audiovizuális interfész: Szabó Eszter Ágnes MIE Vizuális Kommunikációs Tanszék, művésztanár és Sárosi Anita MIE Vizuális Kommunikációs Tanszék, tanársegéd
“Közjátékok” c. projekt: Pásztor Erika Katalina, médiaművész, designer (MIE) Alföldi György, építész, városmanager (RÉV8)
Balikó Emese, művésztanár (MIE)
Dr. Benedek Gábor közgazdász
A grafikai koncepció kidolgozója: Pósa Viktor, designer
