Emberek/Interjú

„A gyakorlati készségeket kell a középpontba állítani”

2018.03.20. 15:06

A magyar építőipar jelenlegi teljesítményéről, minőségéről, valamint a hatékonyságban és a szakoktatásban rejlő problémákról, illetve a megoldási lehetőségekről Koji Lászlóval, az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének (ÉVOSZ) elnökével Bán Dávid beszélgetett.

Bán Dávid (BD): Nagy vonalakban bemutatná az ÉVOSZ történetét?

Koji László (KL): Jövőre lesz 30 éves az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetsége, az ÉVOSZ. 1989-ben a német főszövetség mintájára alakult. Itthon még nem volt ilyen gyakorlat. Az építőipari ágazat volt az első hazánkban, amelyik a szakmai ágazati és munkaadói érdekképviseletét létrehozta.

BD: Ez azt jelenti, hogy az ÉVOSZ-nak komoly szerepe volt a rendszerváltás utáni építőipari átmenetben?

KL: Pontosan így történt. Akkor szűnt meg az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium, ami korábban koordinálta és eligazította a szakmát. Ekkor látszott, hogy az építőipar egy gyors és nagyarányú privatizáción fog átmenni. Az ÉVOSZ-t az állami-, tanácsi- és szövetkezeti építőipari cégek hozták létre. Elsődlegesen a közepes- és nagy építőipari cégeket képviseljük, de kisvállalkozói tagozatunk is van. Jelenleg nagyjából 200 tagja van csak a szövetségnek, önkéntes alapon. Emellett 500-600 céggel kommunikálunk rendszeresen, s ismerjük meg piaci tapasztalataikat. Klasszikusan nyugat-európai mintára szakmai-, gazdasági-, munkaadói érdekképviselet vagyunk. A szakmai munka a tagozatokon belül zajlik.

BD: Az érdekképviselet mellett mit nyújtanak a tagoknak?

KL: Lobbi tevékenységet is folytatunk és vannak különböző szolgáltatásaink is. Ezen kívül van néhány jogszabállyal kiharcolt és alátámasztott hatáskörünk, mint például ágazati párbeszéd bizottság működtetése, a minimális rezsióradíj számítása és annak a felterjesztése a minisztérium felé. A szolgáltatások közül leginkább a képzés és azon belül is a felnőttképzés irányába van a legnagyobb igény a vállalkozók részéről, valamint számos elemzést, információs és szakmai anyagot készítünk.

BD: A felnőttképzésen belül mi az, amit a tagok keresnek?

KL: A képzésben most leginkább az építőipari költségkalkuláció, az árképzési rendszerek, a kockázati kezelés, az építési beruházási célú vállalkozási szerződésekből adódó bírósági perek tapasztalatai a leginkább aktuális és izgalmas területek. Ezen kívül regisztrált képzőhely vagyunk, így az Országos Képzési Jegyzékben (OKJ) szereplő kurzusokat is kínálunk.

BD: Úgy látom, hogy a képzéseikben számos olyan kurzus szerepel, amelyek Európai Uniós partnerségben zajlanak.

KL: Az uniós partnerségben nagyon fontosnak tartjuk az építőipari szaktanárok, ezen belül a szakiskolai és az egyetemi tanárok továbbképzését. Ezekhez próbálunk olyan pályázatokat, projekteket biztosítani, amelyek segítségével a szakemberek más uniós országban, 2-3 hetes tanulmányutakon, képzéseken vehetnek részt.

BD: Az ÉVOSZ számára mennyire fontos a nemzetközi kitekintés?

KL: Az ÉVOSZ nagyon régóta tagja a brüsszeli székhelyű FIEC-nek, azaz az Építőipar Szövetségek Európai Főszövetsége [Fédération de l'Industrie Européenne de la Construction] elnevezésű európai ernyőszervezetnek. Itt is munkabizottságok működnek, amelyekbe mi is delegálunk szakértőket. Ezen kívül, nemzetközi szinten minden olyan alkalommal, ahol a magyar építőipar megjelenik, arról elemzést, értékelést kell bemutatni, vagy beszélni róla, akkor mindez az ÉVOSZ feladata. Ugyan tagságunk önkéntes, de igyekszünk az egész magyar építőipar nevében hasznosat tenni, jelen lenni a nemzetközi színtéren, képviselni a hazai érdekeket.

BD: Ugyanez érvényes gondolom a hazai lobbi tevékenységükre is. Ha sikerül valamit elérniük a kormányzatnál, az az egész építőiparra és annak minden szereplőjére kihathat.

KL: Így van. Nagyon fontos a lobbi tevékenység, mert függetlenül attól, hogy ki van kormányon, az építésgazdaságot négyévente mindenki újra akarja szabályozni. Ezen kívül, az építőipar legnagyobb megrendelője az állami, önkormányzati szektor, ezért mindig nagyon fontos partnerünk a mindenkori kormány. Ezen túlmenően pedig úgy látom, hogy a tagjaink részéről egyre nagyobb az elvárás azokon a területeken, amelyek közvetlenül nekik szólnak: ami az ő üzleti kapcsolati rendszerüket, informáltságukat, képzettségüket, eligazodásukat szolgálja. Ez a feladat egyre inkább hangsúlyossá válik.

BD: Tudna az ilyen problémákra konkrét példát mondani?

KL: Ami a piacon siker vagy probléma az egyben az ÉVOSZ-nak is siker vagy probléma. Siker például, hogy az építőipar hónapról hónapra tudja növelni a kapacitását, egyre jobb a cégek közötti együttműködés, egyre többen akarják képezni magukat, beruházni és a hatékonyságban felzárkózni az uniós szintre. De a siker mellett természetesen tele vagyunk gondokkal és problémákkal. Égető kérdés, hogy nincs elég szakember. Ilyen szituációban pedig rendkívül fotnos, hogy milyen az iskolarendszerű képzés, onnan milyen utánpótlás jön ki. A jelenlegi iskolarendszerű képzéssel, valamint a felnőttképzéssel és annak rendszerével nem vagyunk elégedettek, de van javaslatunk arra, hogy mi lenne jó a jövőben. Ez egy komoly problémacsomag. Eleve az, hogy mekkora erőforrásai vannak a magyar építőiparnak a jelenlegi piaci helyzetben, hiszen egy 7-8 éves recesszió után felmenő ágban vagyunk. De az építőiparnak nincs elég erőforrása sem munkaerőben, sem gépi eszközparkban, sem szervezettségben, sem képességekben és ezek mindegyikén javítani kell. De leginkább úgy lehet ezen javítani, ha maguk a cégek teszik meg a lépéseket. Ahhoz, hogy a piacon mint építési vállalkozó megfeleljek, ahhoz a saját képességeimet kell végiggondolnom és ebben kell a szövetségnek segítséget nyújtania. Természetesen elengedhetetlenek a kormányzat piacszabályozó és –ellenőrző szerepe, de a piac normális működéséhez az építési vállalkozóknak sokat kell foglalkozniuk magukkal és meg kell lépniük a változásokat.

BD: Említette egy interjúban, hogy ugyan az építőipar számai szépen emelkednek, jó irányba haladnak, de a legnagyobb probléma a hatékonyságban van.

KL: Ez így van. Ha szépen akarok fogalmazni, akkor a 28 uniós ország közül, hatékonyság tekintetében az utolsó egyharmadban vagyunk. De most megjelent egy olyan piaci kényszer, ami kell is a hatékonyság javulásához, mert különben hajlamosak lennénk extenzív módon növelni a kapacitásunkat. Például lassabban és több emberrel készülne el a munka, de ezt a piac nem viseli el. Sokkal hatékonyabban, határidőre és jó minőségben kell dolgozni. Ennek a legegyszerűbb módja az, ha saját erőforrásai – gépei és emberei – vannak a cégeknek. Ebbe az irányba már sikerült elindulnunk és az értelmetlenül hosszú alvállalkozó láncok kezdenek megszűnni, de persze mindenhez idő kell. Hogy mindezt érzékeltessem: 2018-at úgy kezdtük, hogy a rendelkezésre álló kapacitás és a fizetőképes kereslet között legalább 500 milliárd forintos olló van. Ha a hazai építőipar nem akarja elveszteni a piacát, vagy mindezt időben meg akarja csinálni a megrendelő megelégedésére, akkor a kapacitásokat növelni kell, hatékonyabban kell dolgoznia. Ebben jó úton haladunk, mert az építőipar egyelőre hónapról hónapra tudja növelni teljesítményét és volumenét.

BD: A volumenek és a számadatok szépen emelkednek, de vajon mindez nem megy a minőség rovására? Vagy ebben is pozitív elmozdulás tapasztalható? Ezt miként lehet egyáltalán mérni?

KL: A minőségről mindenkinek más elképzelése van, de az alapvetően pozitív. Legutoljára 15-20 éve szabályozták Magyarországon azt, hogy mit tekintünk első osztályú munkának. A legtöbb szerződésben benne is van, hogy első osztályú munkát vár el a megrendelő. A minőség egy skála, különböző szintjei vannak. Mindig az a fontos, hogy amit csinálunk, az ár-érték arányos legyen. A minőséget én közgazdász szemmel, az ár-érték arány felől közelítem meg. Utána természetesen ezt a műszaki minőségnek is mindig követnie kell. Hiszen lehet jó minőséget csinálni fapados repülőgépen és első osztályon is. Ha ebből indulok ki, akkor véleményem szerint a magyar építőiparban nincs minőségi probléma. Ha világszínvonalú építkezést kell csinálni például a vizes világbajnokságra, a MÜPÁ-ra, vagy egy kastélyrekonstrukcióra, akkor a magyar építőipar azt világszínvonalon csinálja meg. A legtöbb probléma inkább a lakossági körben jelenik meg azzal, hogy a megrendelő vajon megkapja-e a pénzéért az adott minőséget. Az emberek a pénzükért a legtöbb műszaki tartalmat és minőséget szeretnék belerakni az épületükbe és ezt a munka legelején, a kiviteli tervvel és a vállalkozási szerződésben nagyon a helyére kell tenni, mert ez csak így tud működni.

BD: Úgy érzem, hogy a lakásfelújítások terén azonban nagyon nincsenek lefektetve ezek a szabályok és a minőségi mutatók.

KL: A legproblémásabb területet említi. A lakossági pénztelenségből, a megtakarítási kényszerből és a nagyon magas, 27 százalékos forgalmi adóból kiindulva ebben a szegmensben a leginkább rendezetlenebbek a piaci viszonyok. Manapság az esetek 70 százalékában szóbeli megállapodások alapján köttetnek üzletek, annak minden előnyével és hátrányával. Előnyösnek tűnhet, hogy ahol lehet, megspórolják a forgalmi adót mind az építőanyagon, mind a szolgáltatáson. Ugyanakkor a minőséget, a garanciát, a határidőt és a határidős fizetést semmi nem garantálja a szóbeli megállapodásnál, így teljesen hiányzik a számonkérhetőség. Ezen a zavaros piacon jelenik meg a legtöbb kókler a vállalkozói és megrendelői oldalról egyaránt. Ez pedig rendkívül komoly versenyhátrányt jelent azokkal a vállalkozásokkal szemben, akik ezt átlátható módon, szerződéssel, jogszerűen szeretnék csinálni. Mi pedig ez ellen küzdünk. Valamint az ellen is, hogy a szakma megítélését ne rontsa ez a fennálló zavaros körülmény. Mi a megrendelői oldalt szeretnénk motiválni, hiszen egy projekt nem a kivitelezéssel, hanem a megrendelővel kezdődik és jelenleg a leggyengébb láncszem a megrendelő. Őt is érdekeltté kell tenni, és ezért mondja az ÉVOSZ már két éve a kormányzatnak, hogy a megrendelő, bizonyos feltételek mellett, a lakásfelújításoknál is visszaigényelhesse a forgalmi adót, mert ekkor érdekeltté lehetne tenni abban, hogy írásban szerződjön, számlát kérjen a vállalkozótól. Ez mindenki számára jó lenne, számításaink szerint a költségvetés is jól járna, ha sikerülne a legalizált szférába áttolni ezt a területet.

BD: A lakásfelújítás mégis valahogy mostohagyereknek tűnik az újépítésű beruházásokkal szemben.

KL: Nem csak erről van szó, hanem ez egy sokkal nagyobb, megoldásra váró problémacsomag része. Az alapvető problémát mindig a finanszírozás jelenti. Neki kell fogni és végiggondolni, hogy miként lehet a lakásfelújítás finanszírozását megoldani. Vannak például olyan uniós források, amelyekről maga a lakosság, de sokszor maguk a szakmabeliek sem tudnak. Jelenleg is ott van 128 milliárd forint a Nemzeti Fejlesztési Banknál, nulla százalékos kamattal adnak hitelt magánszemélyeknek és társasházaknak lakásfelújításra. A végén vissza kell majd adnunk ezt a pénz Brüsszelnek, mert nem fogy. Ennek két oka van: egyrészt az információ hiánya, másrészt a bürokrácia. Érzékeltetve azt, hogy mennyire nagy a probléma: 4,3 millió lakás van Magyarországon, a Kárpát-medencében általában 100-120 évre építünk egy lakást, amit 20-25 évente fel kell újítani. Ha kiszámoljuk éves szinten 350 000-400 000 lakást kellene felújítani. Ezzel szemben évente úgy 180 000-200 000-et újítunk fel, ami alig a fele annak, amennyit kellene. Mivel ez az elmúlt 10 évben így volt, ezért ma nagyjából 1 millió lakás van, amit a műszaki avultsága miatt már fel kellett volna újítani. Nem is beszélve a lakhatás minőségének igen fontos szempontjáról. Szerintem itt is a financiális kiszámíthatóság lenne a legfontosabb, hogy itt is létezzenek azok a kedvező, 10-15 évre szóló forintalapú hitelek, amelyeknek a garanciájára az állam köt szerződést a kereskedelmi bankokkal.

BD: Friss sajtóhír, hogy Magyarország a 2020-ig tartó uniós költségvetési ciklus támogatásainak legnagyobb részét már lehívta. Mennyire uniós forrásigényű az építőipar, mi lesz akkor, amikor ezek a pénzek elfogynak?

KL: Az építés beruházási ágazat erőteljesen uniós forrásfüggő. Éppen ezért az ÉVOSZ már most lobbizik és komoly elvárásai vannak a kormány felé, hogy elgondolkozzunk azokon a közép- és hosszú távú építés beruházási programokon, amely az ipar számára folyamatosan adna munkát és egyenletes vagy egyenletesen növekvő pályán tartja azt, mert jelenleg az építőipar hatalmas ciklikusságok között működik. Jó példa rá, hogy 2016-ban mínusz 18,8 százalékot, ahhoz viszonyítva pedig 2017-ben közel plusz 30 százalékot hozott az építőipar és nincs még egy ilyen ágazat, ami az egyik évről a másikra 40 százalékkal ugrál. Ezt erőforrásokkal nem lehet követni. Erre az ÉVOSZ már néhány javaslatot tett is. A múlt év végén volt egy építőipari csúcstalálkozó Varga Mihály miniszter úrral és az ÉVOSZ elnökével, akik elhívták az ország 25 legnagyobb cégét. Kötöttünk is egy megállapodást, hogy ezzel foglalkozni kell és a szakma tesz is erre javaslatokat.

BD: Az ágazat hullámzásainak lecsökkentése mennyire a kormány feladata?

KL: Ez alapvetően az ágazat feladata, a kormányzatnak csak el kell indítani a lavinát. Ilyen például a lakásépítés és –felújítás. Itt hatalmas lemaradások vannak. Mondok egy példát: ha az Európai Unió 28 országának építőipari összteljesítményét nézzük 2017-ben, annak 37 százalékát tette ki a lakásügy. Ez Magyarországon, minden kormányzati intézkedés ellenére is csak 16-17 százaléknál jár. Az is igaz, hogy az elmúlt három évből igen mélyről, 6-7 százalékról jön felfelé. Vagy nézzük meg azt, hogy az elmúlt években 200 000-rel kevesebb új lakást építettünk, mint amennyi kellene. Ha az életminőséget nézzük, és nem szeretnénk, hogy a harminc évesek elmenjenek olyan országokba, ahol mindez magasabb színvonalon van, akkor ezzel kiemelten kell foglalkozni. Ezt pedig a lakossággal is meg kell értetni, mert a saját lakhatási minősége rajta múlik. Nemzetgazdaságilag is egy komoly tartalék van ebben, ami GDP növelő tényező is lehet, amit a lakosok a saját beruházásaival tesznek hozzá.

BD: Visszakérdeznék az oktatásra. Milyen megoldási javaslata van az ÉVOSZ-nak a munkaerőhiány leküzdésére?

KL: Olyan megoldás nincs, ami a hiányt meg tudná szüntetni. Ezt ki kell mondanunk, mert vannak, akik azt gondolják, hogy van ilyen. Nincs. Százhúros hegedűn kell játszani ahhoz, hogy a hiányt elfogadható mértékre tudjuk csökkenteni. Ennek különböző eszközei vannak, de a gyakorlati készségeket kell a középpontba állítani, mert ez egy ilyen szakma. A gyakorlati képzésnek hatalmas jelentőséget kell tulajdonítani és meg kell néznünk, hogy ez ma Magyarországon miként működik. Nyugat-Európai mércével nézve ez alacsony szinten van. Az országban több mint 60 intézményben, elaprózódva zajlik a gyakorlati képzés, miközben nincsenek nagyon tanulók. Az építőiparban a duális képzés önmagában nem megoldás. Szükség van a képzés harmadik lábára, ami Nyugat-Európában meg van, ez pedig az üzemközi képzőhelyek rendszere. A hazai méretekhez hasonló Bajorországban összesen hét ilyen központ működik, így Magyarországon is elég lenne régiónként egy ilyen intézmény jó felszereléssel, jól megfizetett tanárokkal, kollégiumokkal, gyakorlati képzéssel. Az összes gyereket nem tudjuk cégekhez kihelyezni, mert nálunk rendkívül sok a mikrovállalkozás, amiknek nincs elég ereje, munkája, tehetsége, sokrétű feladata ahhoz, hogy gyakorlatra fogadjon gyerekeket és a megfelelő tanagyagot is átadja nekik, amiből vizsgázni kell. Nem vagyunk egyedi helyzetben, mert az építőiparra világszerte jellemzőek a mikrovállakozások, de a gyakorlati oktatást a legtöbb országba az üzemközi képzőhelyekkel oldják meg. Mi ezt már leírtuk, bemutattuk, kiszámoltuk és átadtuk a megfelelő kormányzati szereplőknek, akik értik a problémakört, de a választásokig nyilván nem történik semmi. Kérdés, hogy a megalakuló új kormány felvállalja-e az iskolarészek megszüntetésével, átszervezésével járó érdekütközéseket. Egy ilyen rendszerszintű átalakítást tehát célszerű a kormányzati ciklus elején elkezdeni, így maradhat elég energiánk és időnk a kivitelezésre. És, ha az építőipar egyre jobban meg tudja majd fizetni a képzett szakmunkást, akkor a fiatalok ezekbe a központokba fognak jönni, szakmát tanulni és nem mennek el árufeltöltőnek vagy közmunkásnak. A recesszióhoz képest most legalább 20 000 olyan segédmunkással bővült az építőipar, akik nincsenek betanítva. Most nem tudunk mást tenni, mint élőmunka mellett képezni, vagy mérnököknek kell mellettük lenni egész nap. Ez pedig az amúgy is egyre növekvő mérnöki feladatoktól vonja el a munkaerőt.

Bán Dávid