Helyek
Kín városa, te, helyrehozhatatlan
2006.07.12. 09:30
Részlet György Péter torokszorító publicisztikájából, minden építész, nem csak a budapestiek szíves figyelmébe!
Részlet György Péter torokszorító publicisztikájából, minden építész, nem csak a budapestiek szíves figyelmébe!
a szerk.
"Kín városa, te, / helyrehozhatatlan, roppant nehézkedés!
te megtervezett boldogtalanság, / beléd ölt
életünket, ha fölszíthatnánk is
még egyszer - / Nem a remény
megalvadt vére minden köved?
- Örök vagy! / - kiáltottam ezerszer,
suttogtam rémülten: / Örök vagy."
(Petri György: Megvilágosul)
...a lakótelepek népe már a késő Kádár-kor kulturális reprezentációiban, tehát a városképben is láthatatlanná vált, elkezdődött a belvárosi kerületek nagy metamorfózisa, amely máig is tart. A késő Kádár-kor reprezentatív építészetének arcélét többek között Finta József rajzolta meg, aki rövid idő alatt jutott el a brutális modernségtől a "posztmodern" giccs kínos látványáig. Mindazok, akik ma végigsétálnak a Duna-parton vagy a Váci utcán, tanúi lehetnek annak, hogy mit jelentett a nyolcvanas évek végén a "modern város" mítosza, s milyen megalázóan kicsinyes mindez ma. Vagy ott van a Hotel Meridien pár éve rekonstruált finom modernsége mellett a Finta József által tervezett Kempinski monumentális tömbje, amely már a pénz előtti hódolat esztétikai kurzusának emlékműve. Másrészt a késő szocializmusban megjelent a "városvédő Pallas Athéné", azaz a jólelkű Ráday Mihály mozgalma, akinek valóban komoly érdemei voltak a romok romkénti megpillantásában, annak a szemléletnek az elterjesztésében, amely képessé tette a városlakókat arra, hogy hirtelen észrevegyék mindazt, ami odáig láthatatlan, pontosabban magától értedődő volt a számukra. A konzerválási mánia romantikus hevülete persze nem segített az átalakulás megértésében.
Mert a nagy metamorfózist mégis a telekárak által alakított városfejlődés kora hozta el. A pénz uralta városban már nem örök többé semmi. 1989 után annak lehettünk szemtanúi, hogy a város vezetése hosszú éveken át még csak meg sem értette, hogy Demján Sándor és társai, a nagy telekspekulánsok ugyan nélkülözhetetlenek, de komolyan veendő és hatásos szabályokkal korlátozandóak. A Budapestet vezető liberális baloldaliakból álló kör, akárcsak jobboldalivá átváltozó ellenzéke, egyaránt a szocializmus kultúrájában felnőtt emberekkel volt tele. S amikor ezek a művelt és okos emberek szembetalálták magukat a pénz általi növekedés hajtotta városi lét kihívásával, arra a mai napig nem voltak képes érvényes választ adni. Így aztán a befektetők aranykora jött el, Budapest a telekspekulánsok paradicsoma lett. Az elmúlt tizenöt évben például Demján Sándor több, mélyebb és jóvátehetetlenebb nyomot hagyott a városon, mint azt a város vezetése vagy a városlakók talán akarták volna. Már a Westend is intő jel volt: ez a rémületes és nevetséges konténer gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a környéken élő városlakók kulturális terei, mindennapi életük és a fogyasztás színpadai akár részben is, de fedjék egymást. Aki a Podmaninczky utcába szorultan él, nyilván pontosan tudja, mit is jelent egy steril virtuális városi gettó a szomszédban, az igazi város helyén, Budapest közepén.
A Westend felépülése után nyoma sem volt a nyilvános kritikának. Holott a fogyasztás homogén közegének architekturálisan elkülönült megjelenése a valódi város kontextusában Budapest történetének észre- és tudomásul nem vett fordulópontja volt. S itt egyetlen pillanatra sem a "pláza"-jelenségről, hanem a városi szerepek komplexitásának, illetve szeparálásának százezreket érintő következményeiről volt s van szó. Ha lettek volna a városi lét bonyolultságát tételező és azokat óvó szabályozók, akkor a Westendet is be lehetett volna illeszteni a fennálló életformákat, szokásokat, kulturális térhasználati gyakorlatokat figyelembe vevő lokális rend struktúrái közé. De a város vezetésének csupán az építészetről volt tudása, s nem az urbanisztikáról, s végképp nem a kulturális terek dinamikájáról. Holott ez csak a kezdet volt.
A minap, a Petőfi hídtól délre annak lehettünk a tanúi, hogy Budapest városvezetése még mindig hatékony eszközök és egyetlen szó nélkül nézte végig, amit Demján Sándor és Orbán Viktor műveltek. A Nemzeti Színház épületét ugyan némi újundok mazochizmussal még kedvelni is lehet mint a késő posztmodern egy lokális kismesterének őszinte szamárságát, de a város szimbolikus köztulajdonát, mindannyiunk szellemi értékét, a Duna-partot szétverni ezzel az épülettel talán mégis túlzás. Nem járt sokkal jobban a valóban tehetséges Zoboki Gábor sem, akinek jobb sorsra érdemes terve és épülete, a Művészetek Palotája gyakorlatilag lehetetlen helyen kellett, hogy felépüljön, beszorítva egy zajos híd és a fentiekben jellemzett historikus betonhisztéria közé. Majd jöttek Demján Sándor cégei, s a befektetők elvették a IX. kerület lakóitól a Duna partot, kit sem érdekelt a közérdek, s a kerület lakói a folyóra néző luxuslakások mögé szorultak vissza.
Máig sem szólt senki egyetlen szót sem arról, amit mindenki lát: ugyanis a közérdek semmibevételéről, Budapest közterének: a Duna part látványának brutális kisajátításáról, azaz városunk egy részének elvételéről. Mindennek nyilván több oka is van. Egyrészt a kapitalizmus kulturális terei valóban csak a telekárakkal dolgozó befektetőkkel való kooperáció révén jöhetnek létre, másrészt a város vezetését egyetlen pillanatra sem érdekli a külső kerületek sorsa. A tőkével való kooperáció azonban ritka bonyolult dolog. Senki nem akarhatja, hogy Demján és a többi befektető ne költsön és ne keressen sok pénzt, arról nem beszélve, hogy - mint az eredmény mutatja - ez a küzdelem amúgy reménytelen. De a kooperáció azt jelentette volna, hogy a városnak erősebb víziója lenne a kulturális terek egész szövetéről, mint a tőkének, és ezt a víziót, a széles nyilvánossággal a háta mögött, a város vezetése arra használhatta volna, hogy a befektetőket kemény tárgyalásra kényszerítse.
Végre is a köztér és magántulajdon közötti határok kérdése nem magától értetődő: a kettő közötti összhang az, amely a városok fejlődését a helyes mederbe terelheti. A közérdek hatékony védelme - s nem az üres beszéd - a befektetők és telekspekulánsok termékeny kritikája, illetve azok alkotó szabályozása. De mindebből semmi sem történt meg. Persze mindig olvasható pár különféle, hol nagy erővel megírt, s elmélyült tanulmány, hol az infantilis "szeressük a várost" mozgalom által írt polgári manifesztum kerül elő, úrigyerekek kedves és ártatlan játszadozása. Mindezek a szövegek a belváros és az értékes telkek tőke által uralt tereinek csinosítgatásáról szólnak. De egyetlen szavuk sincs a város egészéről. Budapest főváros vezetésének ma egész egyszerűen nincs semmiféle technikája arra, hogy miként kezelje a kapitalizmust, eltekintve attól, hogy kiszolgálja.
Holott ebben a városban százezrek laknak azokban a kerületekben, amelyeket a belvárost csinosítgató, a kutyaszar felszedését, illetve a posztmodern design utcabútorok különféle hullámait összevető divatos szövegek szerzői soha nem is érintenek. A főpolgármester valóban különféle fontos és racionális kérdésekkel van elfoglalva, de mintha mindmáig nem vált volna azoknak a tömegeknek a képviselőjévé, akik kényszerűen, eszközök nélkül, némán tűrik, hogy környezetük részben még ma is olyan, mint azt József Attila megírta volt. (...)
György Péter
Megjelent az Élet és Irodalom 2006/27. számában (július 7.)
Vélemények (0)
