Változó életformák: társasüdülők a hetvenes években

A Balaton-part egyre sűrűbb beépítése már a hatvanas évek végére kezdte beszűkíteni az új építkezések lehetőségeit. Az összezsúfolódó nyaralótelepek környezetkárosító hatásai a rekreáció bázisául szolgáló természeti, táji értékek felélésével fenyegettek és az átalakulás már egy új, urbanizált táj vízióját vetítette előre. Hamar megjelent a telekspekuláció és különböző spontán szerveződések keretében többszintes, apartmanokkal telezsúfolt épületek jelentek meg a déli parton. A saját kertes nyaraló balatoni tipológiájától elszakadó többszintes épülettípus megjelenése új életformát hozott a tópartra. A jelenség az ekkor még Farkas Tibor vezetésével működő balatoni főépítészség érdeklődését is felkeltette és kísérletet tettek az egyre növekvő tóparti sűrűség kezelésére új építészeti eszközökkel. A „társasüdülő" elnevezéssel jelölt épülettípus a mai apartmanházak előfutárának is tekinthető, bár kezdetben egy új szezonális közösség víziója is felsejlett a kollektív építkezések hátterében. A mából visszanézve kérdés persze, hogy a magánépítkezések korabeli új léptéke milyen átalakulási folyamatokat indított el a tópart urbanizációjában? Az egyre inkább városiasodó beépítés, az üdülés átalakuló életformája milyen hatással van a rekreáció élményének megtapasztalására?

Szezonális örökség: „Pózna-lemez architektúra" – így jellemezték a hatvanas évek elején tevékenykedő építészek azt a sajátos Balaton-parti karaktert, ami már a harmincas években is meghatározó volt a szezonális építészet közvetlen természetében. Doktori kutatásom során feldolgozott huszadik századi épületek kortárs rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.

A kollektív nyaralótelepek ideája már az 1958-ban elkészített Balatonkörnyéki Regionális Tervben megjelent. A tervezők számára egyértelműen látszott, hogy az individuális parcellákra osztott üdülőterület befogadóképessége véges, szükséges lenne a közösségi építkezés vagy a kollektív telekhasználatban rejlő lehetőségeket kihasználni. Kezdetben ugyanakkor még nem az apartmanok egymás fölé helyezett, többszintes struktúrájában gondolkoztak, hanem az egységes földszintes sorolásában. Hamar meg is valósultak az első kísérleti telepek, példaként az almádi Lottótelepet érdemes megemlíteni. A sorházas beépítés „gazdaságosabb" területfelhasználást eredményezett, ugyanakkor megmaradt a beépítés szelídebb léptéke és a közvetlen kertkapcsolat. Az elrendezés a nyaralók szorosabb együttműködését, aktívabb közösségi életét is előtérbe helyezte, és bár a vízió mai szemmel is rendkívül inspiratív társadalmi lehetőségeket rejt magában, ez a beépítési modell végül finanszírozási és szervezeti nehézségek miatt nem terjedt el a Balaton-parton.

A zsúfoltság ugyanakkor egyre fokozódott, amit a társadalom- és gazdaságpolitikai szándékok is közvetett módon támogattak a háttérből. A tópartra nehezedő nyomást a rendelkezésre álló parcellázások már egyre kevésbé tudták felvenni, és bár a Főépítészségnek elsődleges célja volt a természeti területek megóvása és az építési területek szigorú kontúrok közé szorítása, a hatáskörük a hatvanas évek végére fokozatosan csökkent. Az Új Gazdasági Mechanizmus 1968-as bevezetésével egyidőben a regionális szintű koncepciót képviselő főépítészi munkakört megszűntették, az építésügyi kérdéseket helyi szintre utalták, ennek következtében megindultak a korábban védett külterületek belterületbe vonása vagy épp rendezetlen beépítése. Farkas Tibor főépítész egyik utolsó kísérlete épp a társasüdülők helyzetének rendezésére vonatkozott. Az első házakat még telekspekulánsok ötletére összeszerveződő spontán kollektívák kezdték építeni. A szűkös telkeken többszintes, rossz minőségű apartmanokkal zsúfolt házakat építettek fel. A jelenség ugyanakkor egy új alternatívát hordozott magában a szintén egyre rendezetlenebb és sűrűbb nyaralótelepek beépítésére. Sőt, a regionális szintű koncepcióban ezt az új műfajt az új építési területek kialakításával is összhangba hozták. Ebben az időszakban kezdték el a vízpartok feltöltését, ahol új épületsorokat kívántak elhelyezni. A tópart erőltetett modernizációját mutató fejlesztések ugyanakkor a korszak esztétikai és ideológiai megfontolását is mutatták: „az új szocialista üdülő kultúra vízközelben háttérbe tudná szorítani a megörökölt és jelenleg is folyó alacsony színvonalú építési területeket."[2]

Az első hivatalos keretek közt kidolgozott társasüdülő tervet Szabó Iván készítette a Balatonfüred nyugati peremén elterülő hegyoldalba. A kísérleti projekt megelőzte a hivatalos útmutatásokat, az Ágazati Szabványt csak a hetvenes évek közepére dolgozták ki a tervező addigra megvalósult társasüdülői alapján.[3] A társasüdülők előnyeként elsősorban a fajlagosan kedvezőbb telekárat és építési költséget, a szervezett építőipari technológiát és a településképi megjelenést hangsúlyozza. Míg a gazdasági racionalitás kétségkívül érthető és a rendezett beépítésre tett javaslat is kétségkívül alternatívát jelent a nyaralótelepek zavaros összképére, a többszintes beépítés üdülési életformára, urbanizációs folyamatokra gyakorolt hatását kevésbé vizsgálták. Az épületeket már téli-nyári használatra, kettős üvegezéssel, fűtéssel tervezték. A műfaj előképét a mediterrán kultúrában keresték, megemlítve, hogy a szocialista országokban ilyen beépítés a korszakban még nem jelent meg: „Most már megkísérelhetjük a műfaj jellemzőinek összefoglalását még akkor is, ha egyes változatainak (szőnyeg-, domb-, teraszházas) — melyekre sok szép mediterrán példát láthatunk — nincs is hazai megfelelője. Ugyanakkor a szocialista államok viszonylatában tudomásunk szerint ilyen létesítményeknek nincs előfordulása."[4]

A füredi Baricska társas üdülőtelep közel 3 hektár területen valósult meg, a lejtős telek alsó és felső pontja között közel 25 méter a szintkülönbség.[5] Nevét a közeli Baricska csárdáról kapta, közvetlen szomszédságában még ma is szőlőültetvények vannak. A projekt megvalósítását az OTP koordinálta. Változatos beépítésben, különböző lakáselrendezésekkel az első tervek alapján három ütemben 215 lakóegységet kívántak elhelyezni és bár végül nem minden épület készült el, a beépítés jelentős része megvalósult. A beépítést a lejtős telekre illesztette a tervező, a különböző elrendezésekben teraszos lépcsőző épülettömegeket, többszintes apartmanházakat és átriumházas formákat is találunk. A lakásegységek 25 és 68 négyzetméter alapterület között változtak. A kollektív üdülés életformájának kialakulását a négyszintes épületek földszintjén található közös rendeltetésű helyiségek is elősegítették.

Füred más területein is építettek társasüdülőket. Szabó Iván nevéhez fűződik még a Neptun és Kisfaludy társasüdülő. Tihanyban P. Müller Éva[6] tervezett egy kisebb társasüdülőt a révkörnyéktől nem messze. A kiemelt tájképi helyzetben a Balatoni Intéző Bizottság és az Országos Természetvédelmi Hivatal is határozott előírásokat fogalmazott meg.[7] A háromszintes hatlakásos épületet lépcsőző formában illesztette a tájba. A lépcsőző elrendezéssel az egyes lakások önálló megközelítését és a személyes tér intimitását is biztosítani tudta. A formálás a nyaralók és sorházak térben vertikálisan eltolt átiratára tesz kísérletet. A 38 m2 alapterületű lakásokhoz 23 m2-es teraszok tartoznak, ahonnan panorámás kilátás nyílik a tópartra. A teraszok mellvédjét széles virágvályúval oldotta meg, amellyel az alatta lévő szintre való lelátást is megakadályozta. Érdemes a korabeli beépítési mutatókat is átgondolnunk: a 400 négyszögöles telek mindössze 14%-os beépítését irányozta elő. A déli parti társasüdülő építkezések közül a balatonlellei a Magyar Tenger Társasüdülőt és a fonyódi üdülőtelepeket érdemes kiemelni. A Kaposvári Társasüdülő és a Mecsek társasüdülő az építő közösségek származásáról is árulkodik.

Szabó Iván a társasüdülők előnyeit a társasházakhoz hasonlítja. A már említett fajlagosan alacsonyabb építési költségek és szervezett tervezés-kivitelezési folyamat mellett az épület fenntartásának gazdaságosságát, közös gondnok alkalmazását is említi. Több helyen megjelenik a közösségszervezési motívum is, ami egyrészt a tulajdonosok azonos állandó lakóhelyéből (például a déli parti társasüdülők közül többet kaposvári, pécsi csoportok építettek), másrészt a kollektív együttélési formák kialakításának szükségességéből adódott. Az építőközösségek társasági szerződéseket kötöttek az építkezés megkezdése előtt, a fejlesztések lebonyolítására pedig intéző bizottságokat hoztak létre. Közös szabályzatokat dolgoztak ki a nyaralás kereteire. Valamint hamar megjelenik a lakásegységek szervezett bérbeadása is. Mivel a tulajdonosok csak néhány hetes szabadsággal rendelkeztek, már a szocializmusban is lehetőségük nyílt az apartmanok kiközvetítésére turisztikai szervezetek által. Ugyanakkor az előnyök felsorolása mellett a városi életvitelben már ismert problémákat is megemlíti. A cellás struktúrában, kertkapcsolat nélkül egyre inkább a négyfal közé szorul az életforma, amely így már nem tudja érdemben ellenpontozni az egész éves nagyvárosi bezártságot. Felerősödnek a lakások közti zajhatások és a közös közlekedőterekből adódó konfliktus helyzetek. Hiába a közösségi vízió, a többszintes cellás elrendezés akarva akaratlanul is az egymástól elidegenedő városias létformák reflexeit idézi elő. Nem beszélve a közös kert alakításnak, fenntartásának szükségszerű kompromisszumáról, ahogy Szabó Iván fogalmaz: „a kert művelésének öröme is kényszerű kötelességgé válhat."[3]

De vajon van-e különbség egy társasüdülő és egy városi társasház között? A rendszerváltást követően a közösségi-szervezeti eszmét felváltotta az individuális tóparti tulajdonszerzés. A társasüdülő megnevezés is lekopott a fejlesztésekről és ma már apartmanházakként hirdetik őket. A monoton cellás struktúrában a városi életvitellel azonos komfort fokozatú apartmanok sorakoznak, belső folyosós elrendezéssel, legfeljebb a nagyobb teraszok utalnak a tóparti helyzetre, már akinek jut tóra néző nagyobb terasz az egyre intenzívebb beépítésben. Mindez már az üdülési életforma átalakulását is plasztikusan megmutatja. Ma már nem feltétlen a körülményes gondozást igénylő saját kert jelenti a vonzerőt a balatoni ingatlan iránt. A jelenség a nagyvárosok, elsődlegesen Budapest körüli szuburbanizációs folyamatokkal is összefügg. A Budapest környéki agglomerációba történő kiáramlás révén sokaknak elérhetővé vált a kertes ház, újabb kertet pedig már nem kívánnak fenntartani. A vitorlázáshoz pedig elég egy kikötő környéki második lakás, amely az év bármely szakában elérhető, központi karbantartással, távvezérelt fűtéssel. Épp ezért ma már célszerű a nyaralóház megnevezés helyett a nemzetközi szakirodalomban elterjedt „második otthon" megnevezést bevezetnünk. A fogalmi átalakulás a szezonalitás eltűnését és a négyévszakos használat térhódítását is kifejezi. A kiegyensúlyozottabb tájhasználat természetesen már régóta kulcskérdés a régió fejlesztésében, ugyanakkor kérdés, hogy az egyre erősebb urbanizáció árnyékában, a kollektív nyaralás közösségi életének feladásával vagy a „földközeli" nyaraló közvetlen természet érintésének elengedésével nem veszítjük-e el a rekreáció alapélményét?

Wettstein Domonkos

[1] Szabó Iván: Társasüdülők és társasüdülő telepekről a tervezési gyakorlat kapcsán. Városépítés (1975) 4. 27-29.
[2] Farkas Tibor, Balla Tibor, Bottyán Géza, Szappanos Géza, Csorba Zoltán: Főépítészi beszámoló a Balatonkörnyék és Dunakanyar területéről. ÉM Balatoni és Dunakanyari Területi Főépítészsége. Kézirat, Budapest 1967. március.
[3] Szabó Iván: Társasüdülők és társasüdülő telepekről a tervezési gyakorlat kapcsán. Városépítés (1975) 4. 27-29.
[4] Szabó Iván: Társasüdülők és társasüdülő telepekről a tervezési gyakorlat kapcsán. Városépítés (1975) 4. 27-29.
[5] Szabó Iván: Baricska társas üdülőtelep, Balatonfüred. Magyar Építőművészet 17 (1968) 4. 14-15.
[6] P. Müller Éva: Társasüdülő, Tihany. Magyar Építőművészet (1971) 6. 38-39.
[7] Szabó Iván: Társasüdülők és társasüdülő telepekről a tervezési gyakorlat kapcsán. Városépítés (1975) 4. 27-29.

Irodalom:
Szabó Iván: Baricska társas üdülőtelep, Balatonfüred. Magyar Építőművészet 17 (1968) 4. 14-15.
Szabó Iván: Neptun társasüdülő. Magyar Építőművészet (1972) 3. 22-23.
Szabó Iván: Társasüdülők és társasüdülő telepekről a tervezési gyakorlat kapcsán. Városépítés (1975) 4. 27-29.
Stadler József: A szabadidő eltöltésének lehetőségei Somogyban. Városépítés (1975) 4. 30-34.
Farkas Tibor, Balla Tibor, Bottyán Géza, Szappanos Géza, Csorba Zoltán: Főépítészi beszámoló a Balatonkörnyék és Dunakanyar területéről. ÉM Balatoni és Dunakanyari Területi Főépítészsége. Kézirat, Budapest 1967. március.
P. Müller Éva: Társasüdülő, Tihany. Magyar Építőművészet (1971) 6. 38-39.
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.          

Szerk.: Winkler Márk