Nézőpontok/Történet

Úgy maradt… Budapest első hajléktalanszállójának története

2024.01.28. 16:27

Több ideiglenes megoldás után 1883-ban nyitott meg a Hajléktalanok Menhelye Egylet által épített első igazi szálló hajléktalan ember számára, az akkor kiépülő Rottenbiller utcában. A főváros szociális gondjain nemes közadakozással egy ideig sikerült enyhíteni, de ez a helyzet nem volt sokáig fenntartható. Bán Dávid írása.

„Az a sajka, mely az idegenek, kalandorok és munkakeresők zagyvalék-népét vezeti be naponkint a főváros zátonyszirtes tengerébe, rendesen ott köt ki először a Rottenbiller-utcza csinos uj házikója előtt, melyet képünk mutat. És az a másik sajka is, mely a végső út hullámaira ereszti a küzdésben kimerült porhüvelyt, mielőtt a kórházak és temetők szomorú pihenésének állomására vezetné, innen intézi első evezőcsapását, innen toborzza utasait. Milyen gyászos üzletforgalma a bűn, a nyomor és a halál ügynökségeinek, mely e czég alatt vezeti könyvét: Hajléktalanok menhelye. (…) Néhány összekoldult garas megszerzi itt a nyugalmat azoknak, kiktől a sors megtagadta a vetett ágy jótéteményeit, s ezért a hajléktalanok menhelye oly erkölcsi és humánus intézmény, mely nemcsak megérdemelné, de meg is jutalmazná a felebaráti könyörület anyagi támogatását. Már a kora esti órákban csoportosulnak a szerencsétlen földönfutók itt, hogy fölvétessék magukat az emberszerető hajlék födele alá, honnan újult erővel mehetnek tovább folytatni a harczot az élet ellen." – fest némi költői színezettel képet a Vasárnapi Ujság tudósítója 1886-ban a három évvel korábban megnyílt Rottenbiller utcai menhely mindennapjairól.

Amikor immár 151 évvel ezelőtt, az 1873-ban új fővárossá egyesült Pest, Buda és Óbuda megindult az urbanizáció lendületes útján, Budapest hamar nagyvárossá fejlődött. Ezzel együtt egyre komolyabb szociális problémákkal is meg kellett küldenie a városnak. Ahogy Patrubány Gergely fővárosi tiszti főorvos egy évvel később a városvezetés számára kiemelte: „a főváros szegény lakói közt az ínség és a nyomor mind nagyobb mérhet ölt", ezért felszólítja a tekintélyes tanács figyelmét arra, hogy gondoskodjanak a szegény emberek téli ellátásáról, melegedőhelyek kialakításáról, ahol, ha nem is ingyen, de olcsó áron legalább napi egyszer meleg táplálékhoz is juthatnak. A jómódú polgárok bevonását is kérte ahhoz, hogy a más városokban is ismert népkonyhákat Budapesten is felállíthassák, amihez a hatóságok engedélyt biztosítanak.

A városegyesítést követően robbanásszerű növekedésnek indult a lakosságszám is – az 1880-as évtizedben 136 000, egy évtizeddel később már 227 000 fő volt a nettó népességnövekedés mértéke –, amivel az egyébként szintén dinamikus építkezési láz sokáig nem bírt lépést tartani. Ugyan megindultak a bérlakásépítési programok is, de közben a túlzsúfoltság olyan mértéket öltött, hogy például az 1870-es évek elején ismét kolerajárvány ütötte fel a fejét a városban. Ekkor a zsúfolt lakások enyhítésére javaslat született fabarakkok felállítására, amit több gyáriparos is szorgalmazott, de a főváros végül úgy döntött, hogy tűzvédelmi és szépészeti szempontból nem engedélyezi a barakkok megépítését, egyúttal pedig a már meglévő ilyen jellegű épületek bontását is kezdeményezte, a lakókat pedig kitoloncolták.

A következő évtizedekben, bár – Ráth Károly első főpolgármester beiktatási beszédée utalva – valóban megindult egy világváros építése, a lakhatás ügyére továbbra sem született megnyugtató politikai határozat, így ez a kérdés Budapest életének első évtizedeiben megoldatlan maradt; egyre több problémát és feszültséget okozott, a helyzet esetlenként már utcai atrocitásokká fajult.

A főváros vezetése is érezte a szociális problémákat, a maga erejével és az állam segítségével igyekezett is bizonyos, de nem elégséges lépéseket tenni. Mindenképp szükségesnek látszott azonban a társadalom széles körű bevonása is. Nemcsak a nélkülözhetetlen anyagi források előteremtésére, hanem morális szempontból is fontos volt a társadalmi közreműködés, hiszen meg kellett erősíteni a szociális érzékenységet, a társadalmi felelősségvállalást.

Győri Péter szociológus, a szegény- és azon belül a hajléktalan ellátás legfontosabb mai hazai szakértője átfogóan vázoljaa fel a történeti kontextust: 1876 fagyos januárjában Feszty Adolf építész kezdeményezésére, nyugati városok példái alapján kezdtek az első menedékhely felállításának előkészítéséhez. Február 19-én, három héttel az alapítógondolatok megszületése után már meg is nyitotta kapuját az első menedékhely a Kertész utcában, két hálóteremmel, 23 férőhellyel, mosdó- és öltözőhelyiséggel és egy felügyelői lakással. A szállás nem volt ingyenes, hanem néhány krajcár hálópénzt kellett megfizeni a betérő szegénysorsú polgároknak. A szállás persze hamar szűknek bizonyult, de a lelkes adományozások eredményeként az év novemberében már egy új és nagyobb szálláshelyet is be tudtak rendezni a Stáhly utcában, immár 45 ággyal.

Az első két menhely azonban csendesen, a társadalom többsége számára jóformán teljesen ismeretlen módon működött, mindaddig, amíg a Pester Lloyd szociális érzékenységű újságírója, Neményi Ambrus helyszíni tapasztalatai alapján be nem számolt a hajléktalan ellátás helyzetéről. A nagy port kavart tudósítás nyomán egyre több tehetős és felvilágosult polgár fogott bőkezű adakozásba, és pillanatok alatt összegyűlt a meglévő menhelyek üzemeltetéséhez szükséges költség több évre előre, valamint több felajánlás született ideiglenes szálláshelyek megnyitására alkalmas helységekről is. Az eredeti kezdeményezők és a bizottsághoz idővel csatlakozók 1880-ban fogalmazzák meg a Hajléktalanok Menhelye Jótékony-Egylet alapszabályát, de a szervezet működésére csak 1881 végén adta meg az engedélyt a Belügyminisztérium.

A civil kezdeményezésű egylet fő célja az volt, hogy a főváros segítségével hozzájusson egy olyan telekhez, amin megfelelő, kifejezetten menhely célra szolgáló épületet építhető. 1882-ben a főváros, látva az egylet korábbi tevékenységét, rendelkezésükre bocsájtotta az akkoriban kialakuló Rottenbiller utcában a 16-18. számú telket. A fejlődő város korábbi egyfajta határvonalát képző egykori városárok előzőleg vámvonalként is működött. Az 1870-es szabályozási térképen az akkor már Grabennek nevezett – a mai Rottenbiller utca-Fiumei út alkotta – vonaltól befelé jelölték ki a beépítendő belső városmagot, ettől kifelé pedig szabályosan felparcellázott kiskerteket és szőlőket alakítottak ki.

A térség életét nagyban felpezsdítette, amikor ide tervezték a létesítendő Központi – ma Keleti – pályaudvart. Az 1884-ben felavatott pályaudvarral egy időben formálódott az előtte elterülő, a közlekedés szempontjából is egyre kiemelkedőbb térség, a mostani Baross tér, valamint indult meg a Rottenbiller utcán kívüli területek sakktáblás bérházbeépítései, kezdett kirajzolódni a „Csikágó" városrész. A lakóházak mellett számos új intézmény is itt talált kellő méretű telekre. Az 1873-ban, a három évvel korábban elhunyt Rottenbiller Lipótról, Pest korábbi polgármesteréről elnevezett új kialakítású utca első épülete az 1872-ben átadott, Vassél Alajos tervei alapján készült, romantikus stílusú Erzsébet Leányárvaház volt – ma az Állatorvostudományi Egyetem része. Ugyanakkor egyre több eklektikus lakóház és palota kezdte szegélyezni az utat, amelyben a Városliget irányába hamar elindult a lóvasút, amelyet 1897-ben villamos váltott fel.

Az, hogy a főváros felkínálta az újonnan kiépülő utca egy értékes telkét a Hajléktalanok Menhelye Egylet számára, nagyvonalú gesztusnak tűnhet, ugyanakkor tudatos, logikus várostervezési döntés is egyben, mivel a környéken már nem egy szociális intézmény kiépült vagy tervben volt. Néhány sarokkal odébb, az Alsóerdősor utcában már az 1870-es évektől működött az Erzsébet Szegényápolda, avagy Szegényház, később és ma is kórház. 1877-ben készült el a Bethlen Gábor téren az Izraelita Siketnémák Intézetének tömbje, amit néhány évvel később a Ferenc József Kereskedelmi Kórház épülete követett – a mai Péterfy Sándor Utcai Kórház egyik első épülete – mindkettőt Freund Vilmos tervezte.

A Rottenbiller utcában elkezdték a főváros első, kifejezetten menhely számára létesülő épületének felhúzását, majd 1883. november 1-ével nyitott meg a 130 férőhelyes „menház", amely „czélszerű beosztásánál fogva minden méltányos követelménynek megfelelt". Ellentétben a korábbi, átalakított ingatlanokkal az egylet végre nem bérelt, vagy felajánlásból ideiglenesen kölcsönkapott épületben, hanem saját tulajdonú és az általuk elgondolt kialakítású épületben kezdhette meg a megfelelő ellátást. Addigra az egylet kellő szakmai tapasztalatot szerezve, megfelelően kiképzett személyzettel és önkéntesekkel üzemeltette a menhelyet, ugyanakkor folyamatosan gyűjtöttek adományokat is. Az egylet munkájára a főváros vezetése is elismerően tekintett, működését folyamatosan anyagilag is támogatta.

Az egylet megalapozott szakértői munkájáról és a fővárossal való kapcsolatáról fontos adalékként emeli ki Győri Péter, hogy szintén ekkor, 1883-ban „teszi le a döntéshozók asztalára Neményi Ambrus, immár fővárosi képviselő, az egylet egyik alapítója, igazgatóságának tagja a város első lakáskoncepcióját, melyben – egyebek között és kiegészítő intézményként – részletesen taglalja a hajléktalanok ellátására szolgáló menhelyek szükségességét, szabályozási, működési módját. Az más lapra tartozik, hogy e Neményi-féle lakáspolitikai tervezetből semmi sem lett. Csupán azt a hasznot hozta, hogy a fővárosi döntéshozók egyetértettek abban, hogy ilyen menhelyekre valóban szükség van."

Míg a városvezetés továbbra sem tudott megnyugtató és átfogó szociális koncepciót kidolgozni, addig a Hajléktalanok Menhelye Egylet immár profi módon működött és a város számos kiemelkedő gazdasági és közéleti személyiségét sikerült megszólítaniuk, ügyük mellé állítaniuk. Az egylet komolyágát s elkötelezettségét jellemzi, hogy az 1880-as években az igazgatóság tagjai között találjuk többek között Podmaniczky Frigyest, Gundel János vendéglőst, Hüttl Tivadar porcelánkereskedőt, Neuschloss Ödön faárugyárost, Feszt Adolf és Quittner Zsigmond építész-vállalkozót, Gundel János vendéglőst, Fuchs Gusztáv dohánygyárost, Rózsavölgyi Manó zene- és könyvkereskedőt. Az állandó adományozók úgynevezett ágyalapíványokon keresztül támogatták a menhely működését és fejlődését, az adományozók nevét pedig az ágyakra ráhelyezett táblácskákon tüntették fel. A névsor itt is sokatmondó: megtaláljuk rajta a felpezsdülő főváros legjelentősebb vállalkozóit és üzemeit.

A fejlődő Erzsébetváros azonban szorosan körbe zárta a menhelyet, amelynek működése egyre inkább zavaró tényezővé vált a polgárosodó környezetben, ugyanakkor a szociális problémák továbbra is komoly kihívást jelentettek a főváros és az egylet számára. A modern és kényelmes szálláshely hamar szűknek bizonyult. A továbblépéshez az egylet a főváros kezességével hitelt vett fel és a közeli Alföldi utcában, a várostól kapott telken, 1888-ban egy 380 ágyas szállást épített, ami ma is átmeneti szállásként működik. Ekkorra a fővárossal közhasznú feladatok ellátására állandó megállapodást kötő egylet még két jelentős menhelyet épített, 1892-ben Budán, a Szegényház utcában egy 180 és 1894-ben az Angyalföld utcában egy 400 férőhelyeset –később mindkettőt kollégiummá alakították át. A 19. század utolsó évtizedében a városvezetés változatlanul nem tudta átfogóan kezelni a szociális problémákat, a bérlakásépítési koncepció kidolgozása akadozik, a helyzet áthidalását pedig a közhasznú feladatot ellátó egyleten keresztül igyekeztek megoldani, mivel úgy gondolták, hogy a hajléktalan ellátás – szállók építése és működtetése – nem a város feladata. Ugyanakkor a szállókra felkínált telkek, majd a hitelből felépített Alföldi utcai menhely épülete mond a főváros tulajdonában maradtak, ami nem könnyítette meg az egylet életét.

1886-ban és 1892-ben azonban ismét felütötte a fejét a kolera és a járványt kezelendő a főváros ismét szükségbarakkokat épített. Ekkor kezdett Gerlóczy Károly alpolgármester komolyan foglalkozni egy átfogó lakáspolitika kidolgozásával, ami ugyan szintén nem valósult meg, de ennek keretében, és a Hajléktalanok Menhelye Egylet szakmai közreműködésével, elkészülhettek a Kén utcai szociális mintaházak, az első ilyen jellegű munkás bérlakások.

A századfordulón az egylet közel ezer ágyat üzemeltetett négy szálláshelyén, de további építkezések és bővítések már nem történtek. Időről időre sikerül bizonyos fejlesztéseket megvalósítani, így például a Rottenbiller utca menhelyen „Pasteur-féle vízszűrőt" szereltek fel kedvezményes áron a jobb minőségű víz érdekében. A 20. század első évtizedében a főváros ugyan igyekezett a maga kezébe venni a hajléktalanellátás problémájának megoldását – megépült például az Aréna (ma: Dózsa György) úti Népszálló –, de egyre kevésbé támaszkodott az egylet szakmai tapasztalataira, ami feszültséghez és a források fokozatos csökkenéséhez vezetett. Ezzel együtt a polgári adakozókedv is alábbhagyott, a szállókon pedig egyre többször tartott razziát a rendőség, ezzel a közvélemény szemében kriminalizálva a hajléktalan embereket.

A legkomolyabb érvágást, és a menhelyek életének megpecsételődését azonban az első világháború jelentette. A férfiak besorozásával a szállások igénybevétele jelentősen csökkent, a források is lényegében elapadtak, az egylet a saját vagyonának felélésébe kezdett. A budai menhely után a Rottenbiller utcai szállót is hadi célokra adták át: itt eleinte erdélyi menekültek számára nyújtottak szállást, majd „lábadozó otthon", kisegítőkórház lett belőle. A háború utolsó évében katonai alakulatokat kellett elszállásolni itt, noha az egyre égetőbb lakáshiány és menekültáradat miatt ismét nagy szükség lett volna a hajléktalan emberek megfelelő elhelyezésére. A háború befejeztével a menhely állapota és felszerelése annyira leromlott, hogy a rendbehozatalra jelentős összegeket kellett volna előteremteni. A gazdasági válság, az elszabadult infláció, az általános elszegényedés és az egyéb válsághelyzetek miatt a menhelyeket üzemeltető egylet nem tudta elvégezni a felújításokat és folytatni feladatát, anyagilag tönkrement, majd 1921-ben feloszlatta önmagát. A szállók épületeit a főváros vette át, hogy azokban éjjeli menedékhelyet működtessen, amelyet azonban egy határozattal 1935 nyarán megszüntettek.

A második világháború idején szeretetotthon, majd kisegítő kórház működött a Rottenbiller utcai épületben, a háború végeztével pedig az ipari tanulók számára alakították át kollégiumnak. A menhellyel szomszédos épületben a világháború előtt a Katolikus Legényegylet Tanoncinternátusa működött, majd az 1950-es évek végén települt ide a Munkaerő Tartalékok Központi ének-, zene-, és táncegyütteséből megalakult KISZ Központi Művészegyüttese. Ekkor a két ház közötti falat áttörték és a szervezet immár mindkét épületet birtokba vette. 1952-ben, ifjú tehetséges gyerekek toborzásával indult el a Rajkó zenekar – a rajkó elnevezés a cigánygyerekekre utal –, amely 1957-től, az abban az évben megalapított KISZ része lett, és szintén a Rottenbiller utcai épületpárba költözött. A korábbi tanoncinternátus épültetét később lebontották, helyére új került nagyteremmel és próbatermekkel. A korábbi menhely épületét azonban meghagyták, abban főként irodákat alakítottak ki, itt működött a KISZ számos szakosztálya is.

A rendszerváltás után, a KISZ megszűnésével a számos cigányzenészt képző Rajkó mozgalom különböző formában, de lényegében mind a mai napig fennmaradt. Ma Talentum névvel művészeti iskolaként működik, nép- és versenytánc, színpadi tánc és zenetagozattal. Az egybeforrt épületek tulajdonjogát azonban csak 2009-ben tudták megszerezni. A Rottenbiller utca 16-18. épületének állaga folyamatosan romlott, ezért onnan az iskola helyiségeit folyamatosan kiköltöztették, az utolsó irodákat is bezárták. A korabeli menhely épülete mára teljesen kiürült és az utca fokozatosan megújuló ingatlanállománya között várja megérdemelt újjáéledését.

Bán Dávid

 

Felhasznált irodalom:
Győri Péter: A Hajléktalanok Menhelye Egylet (Az első fővárosi hajléktalanügyi kezdeményezés). In: Esély, 1998 (9. évfolyam, 5. szám)
Vasárnapi Ujság – 1886 (5. szám)
https://index.hu/kultur/klassz/rajkok090108/
https://kkme.hu/az-egyuttesrol/tortenet/

 

Szerk.: Winkler Márk