Táj, ősök, modernitás - villa Óbudán

"Logikus építészeti és belső téri szervezésén, visszafogott anyaghasználatán, kubusosságán túl jóval több az a villaépület, amit a Tóth Project Építésziroda csapata tervezett. Emóció, kapcsolat az ősivel, még ha első pillantásra nem is értenek velem egyet." Molnár Szilvia írása, Bujnovszky Tamás fotói.

Érzelem és ihletforrás, tágabb történeti kapcsolatok nélkül nem tudok közelíteni gondolatilag egy házhoz, legyen az köz- vagy magánépület. Az, aki mérnöki leírást vár itt, kérem, ne is olvasson tovább. Nem vagyok építész vagy szakági tervező, tisztán humán tollforgatóként másra, nem a mérnöki szerkezetre, a gépészetre, az innovációra figyelek elsősorban. Talán másodsorban sem. Történetek, élmények, a már mondott emóció, mintázatok jutnak eszembe, ha egy épületet, építményt látok. Most is ez történt.

Az általam megismert, Tóth Project tervezte házakban azok karaktere, s talán a régóta együtt dolgozó tervezői csapat ízlése miatt sok hasonlóságot, "kézjegyeket" találok, mégsem beszélhetünk arról, hogy a családi házaik, villaépületeik sematikusak lennének. De pont a hasonlóság adja, hogy az eddig megépült házak között is vannak csúcspontok, kivételek, amik vagy új irányt jeleznek, mutathatnak ebben az építészetben, vagy valamiféle szerencsés együttállás unikális eredményei. Mint éppen ez a ház.

Óbuda külső, a Hármashatárhegy közeli területén járok, ahol bevallom, korábban még nem, vagy csak évtizedekkel ezelőtt talán. Érzésem szerint Budának ez a tája őrzi még, főként a telekadottságok folytán, az utcaszerkezetében a mezőgazdasági múltat: az egykorvolt szőlőparcellák, gyümölcsösök helyét a 20. század második felétől, különösen a '70-es évektől hétvégi házak, később családiak váltották fel. A terepviszonyok állandója a nyeles telek ezen a tájon, aminél egyébként az építészi szellem és gyakorlat képes a hátrányt (keskenység) előnyre váltani.

Nem mutatja magát ez a ház az utcáról, mivel a telekmegosztás miatt a telek hátsó, immár önálló részére épült. Szemérmes, mint az első bálozó lányok még akkor is, amikor az emelet önálló teraszkijáratához és a ház főbejáratához lefutó rámpák találkozásánál pillantunk a házra, a hófehér vakolt részekkel és betonlapokkal képzett homlokzatokra. És tartózkodó szintén a kerti, erős vertikalitású, nagy üvegfelületekkel felnyitott, vagy épp a zártabb, keskenyebb homlokzati szakaszok körül pásztázva. Mintha sugallna valamit.

Az előérzet a belső térbe lépve válik valósággá. Ekkor értem meg ezt a házat, a szándékot, ami a nagyon pontos igényekkel felvértezett házaspárt és a velük nagyon egyívású építészeti ízlésű architektusokat vezérelte, vezérelhette. A külső építészet kevés anyaggal, textúrával megkezdett története a belsőben éri el a cselekmény csúcspontját. Az előtérből, szinte egy lépéssel, az ajtón innen feltárul a teljes földszinti térstruktúra. Középpontjában egy, a belső térrészek felé zárt, az épület tetején nyitott, körbejárható üvegkubus, amiben száz év körüli olajfa áll. Magára vonja a tekintetet, mégsem zárja el a látványt a kert, és az egyébként egymástól transzparens elhatárolású konyha, étkező, nappali felé. Kevés, funkcionális, sok esetben egyedi a bútorzat, nem csak a közösségibb, de privát terekben, vagyis a földszinti szülői hálóban és az emeleten, a gyerekek és a vendégek szobáiban egyaránt.

A tiszta, áttekinthető enteriőrkép, a bizonytalanná váló téri határok, a növénnyel ültetett átrium jellegű központozás nem csupán a legjobb nemzetközi villaépítészeti példák közé repítik ezt a házat, de a modernsége ellenére felruházza valami archetipikussal is. A klasszikus villaépítészettel. Mert ugyan a villaépítészet forrásának mondott római villa funkciójának, működésének köze sincs ahhoz, amiről itt írok, mégis érzésem szerint távoli, familiáris kapcsolatban áll azzal. Tájba illesztett, mint a távoli rokona: mintha a dombból, a teraszokból nőne ki ez a ház; a kert, a rézsűk házzá, építménnyé válnak. A hófehér tömb, - mivel kertek veszik körül, a kerti homlokzatával pedig keskeny erdősávra néz - rügyfakadástól lombhullásig mintha egy hatalmas zöld párnán ülne. És végül, de nem utolsó sorban a ókori római villák központi, mennyezeti megnyitása, a compluvium, ami a benapozást és vízgyűjtést szolgálta, itt, modern leszármazottjánál a központi, felül nyitott üvegkubusnál pozíciójában, megformálásban, immár építészeti jelként, esztétikumként köszönti a villa lakóit.

Molnár Szilvia
(A cikk nyomtatásban megjelent az Octogon magazin 2017/1. lapszámában.)