Épületek/Örökség

”Munka után nyugalom” – The W Budapest

2023.09.27. 17:23

Ha lenne top10 veszélyeztetett műemlék listája Budapestnek, a Balettintézetként és Drechsler-palotaként egyaránt ismert Andrássy út 25-nek egészen biztosan fix helye lett volna annak közepe-eleje táján. A lassan két évtizede lebegtetett szálloda-projekt, a közösségi médiában időnként kerengő, és egyre romló belső állapotokat mutató fotók nem csak egy emblematikus épület, de Lechner Ödön életműve fontos állomásának lassú, de biztos pusztulását és egy egyre aggasztóbb végkifejlet eljövetelét vetítették előre. A rossz állapotú, és a közösség szemében végóráit élő épület kapcsán a puszta megmentés tényével is megelégedhetett volna a beruházó. Szerencsére ennél sokkal többet kapott vissza a város.

 

Egykor

Lechner Ödön és örökké elfelejtett tervezőtársa, Pártos Gyula 1882-ben nyerték el a Magyar Királyi Államvasút Nyugdíjintézete által kiírt tervpályázaton, a kívülről már kész Ybl Miklós-féle Operaházzal szemközti telek beépítését a Sugárúton. Hogy megértsük az épület építészettörténeti jelentőségét nem pusztán a Lechner-életmű, de általánosan a magyar építészet szempontjából is, érdemes kicsit jobban felidézni a kontextust tágabban is. A pár évvel később gróf Andrássy Gyuláról elnevezett útvonal – és különösen annak Oktogontól befelé eső szakasza – ugyanis a hazai neoreneszánsz építészet egyik legstílustisztább alkotása volt. Az 1860-as évek végétől elsősorban Ybl és Szkalnitzky Antal munkái nyomán egyöntetűen divatba jött irányzat az itáliai eredetű és főként a római és a firenzei formákhoz nyúlt, mely a legtöbb esetben szigorúan szabályos ritmusú nyílásrendet, erőteljesen kiugró zárópárkányt és a közterületről nemigen látható alacsony hajlászögű tetőt jelentett. A kiegyezés időszakában szinte minden ezeket az elveket követve épült Budapesten és abban, hogy ez aztán az 1880-as évek során megtört és fellazult, nem kis szerepe volt Lechner és Pártos párosának és generációjuknak. Lechner franciaországi tartózkodása során fedezte fel a reneszánsz régióra jellemző sajátosságait, így amikor nem sokkal a szóban forgó épület megtervezése előtt hazatért, örök kísérletező- és újítókedve már ebbe az irányba vitte az addig inkább berlini évei hatását mutató stílusát. Elsőként a beregszászi megyeháza tervein, majd a Szegeden megvalósult Milkó-palotán alkotott homlokzatokat e modort felhasználva, így a nagyobb kihívást jelentő sugárúti épületek tervezésekor már tudta miként lehetséges a Loire-völgy hangulatát egy sokszintes, 19. század végi épületen is megidézni.

Lechnernek a francia korai reneszánsz formavilág az akkor már két évtizede koptatott itáliai változat puszta kísérletezőkedvből való részleges elhagyása és ötvözése mellett egész egyszerűen egy jóval szabadabb homlokzat- és tetőformálás, valamint nyíláskiosztás lehetőségét rejtette magában. 1881-ben a Foncière Biztosító társaság Andrássy út elején lévő házának tervpályázatán még nem eredményezett 1. díjat a megszokottal való szakítás, ám az államvasút nyugdíjintézete már vevő volt az építészeti progressziónak erre a formájára (szintén ekkor kezdett épülni az ő megbízásukból a köröndön található másik, nemrégiben szintén megújult, 16. század végi francia reneszánsz formákkal kacérkodó bérpalota). Bár sajnos nem ismert egyetlen pályázati terv sem, azt tudjuk, hogy az itáliai neoreneszánsz formák olyan hazai képviselői, mint maga Ybl Miklós és Weber Antal a bírálóbizottság soraiban ültek. Az építészpáros kétségtelen előnyére fordíthatta "Munka után nyugalom" jeligéjű elképzelésében az enyhén szabálytalan, négyoldalról is közterülettel határolt – vagyis szabadon álló – épület megformálásánál a lazább stílus-kötöttséget. A megvalósult bérpalota pedig kevésbé plasztikus, ámde részletformákban gazdag homlokzatával, szerényebb kiülésű főpárkányával és igencsak mozgalmas és meredek, díszes tetőzetével jóformán az antitézise lett mindannak, ami környezetében építészetileg történt. A Lechnernek tulajdonított idézet frappánsan írja le a tervezőnek az Operaházhoz való viszonyát:

"[B]ecsvágyam sarkalt, de vigyáznom kellett, hogy az én épületem ne viselkedjék tolakodóan Ybl remekével szemben, mert az udvarhölgy szebb lehet, mint a királyné, de úgy kell, hogy a királyné királyné maradjon"

Lechnernek és Pártosnak ténylegesen vissza kellett fogniuk valamelyest a folyamatot, mivel a pénz nem számított a megrendelőnek: másfélmillió koronából épült fel a ház. Ennyibe a majdnem egy évtizeddel később átadott New York-palotáig nem került egyetlen magánépítkezés sem – a komplett Vígszínház olcsóbban valósult meg 1896-ban. A költségekhez pedig úgy illik, ha hozzászámoljuk a vendéglő és kávéház berendezésére ezen felül még elköltött negyedmilliót, ami önmagában egy közepes méretű budapesti bérház ára volt.

Az építtetői ambíció a sugárúti üzlethelyiség-csoportot illetően kétségtelenül nagy volt. Bár megszokott volt, hogy a vendéglátósok saját helyükre úgy hivatkoztak, mint a legszebb, legnagyobb új látványossága a városnak, de kétségtelen tény, hogy az újonnan megnyitott, három szintre is kiterjedő kávéház-étterem-sörcsarnok látványos és változatos belsőépítészeti kialakítását szokatlan módon a tervezők nevével is hirdették, és tényleg új szintet hozott a fővárosba.

A vendéglátóhely fontosságát az alaprajz talán legszokatlanabb megoldása is jelezte: a főhomlokzat középtengelyében, az árkádok alatt Lechnerre jellemző megoldással hangsúlyozott kis bejárati ajtók ugyanis nem az épület főbejárata voltak, hanem a pincében elhelyezkedő sörcsarnok és a félemeleti biliárdterem és szeparék megközelítését szolgáló lépcsőkhöz vezettek. Ennek eredményképp a két keskeny utcai homlokzatra került az egyébként igen nagyvonalú kialakítással bíró két kapualj, melyek közvetlenül csatlakoztak a két-két karral induló főlépcsőházakhoz. A megszokott elrendezés felborításából a tervezők azonban erényt tudtak kovácsolni: kiküszöbölték azt, hogy a legdrágábban kiadható utcai szárny alapterületből vegyenek el a vertikális közlekedők, másrészt a páros kialakítással az udvar függőfolyosómentes kialakítását is elérték, oly módon, hogy a lépcsőházi magok körül egy-egy keresztszárny osztotta egy nagy középső és két kisebb szélső udvarra az utcai szárnyak által körbezárt területet. Lechnerék pályatervi győzelme – ne legyenek illúzióink! – annak is volt köszönhető, hogy vélhetően a legtöbb jól jövedelmező alapterület kialakításának lehetőségét kínálták az építtetőnek.

És ma.

A feladat ma sem volt más, mint egy jól jövedelmező és építészetileg is vonzó épületet kialakítani abból az "alapanyagból", ami a 20. század kataklizmái és a közelmúlt negligálása nyomán korunkra megmaradt az előbbiekben leírtakból. Mivel Budapest történeti szállodaépületei jelentős részben elpusztultak a második világháború során, a rendszerváltás után kibontakozó folyamat, melynek részeként az egykor legelegánsabbnak szánt, legdrágább magánépületek négy- és ötcsillagos szállodákká alakultak át, természetszerűleg találta meg magának az épületet. A ház 2002 után mintegy másfél évtizedig állt üresen. A 2017-ben a Bánáti + Hartvig Építész Iroda által elkezdett és a projekt során Bánáti Béla vezető tervezése mellett végigvitt munkát 2021-től a DVM Group váltotta valóra generálkivitelezőként. A DVM volt egyúttal a projekt műemléki felújítási és belsőépítészeti kiviteli terveinek felelőse is, melyeket a BH tervei mentén, az építészirodával egyeztetve dolgoztak ki. A feladathoz mindkét szereplő jó referenciákkal foghatott hozzá, hiszen a BH már két másik belvárosi épület, a Wellisch-palota és az Országház egykori bérháza esetében is, a DVM pedig az Eiffel Palace épülete esetében végzett az egyszerű felújításon jelentősen túlmutató homlokzat- és épületrekonstrukciót.

A feladat alaprajzi nehézsége a 19. század végi bérházas struktúra műemlékileg is megfelelő átformálásában rejlett egy 21. századi szálloda igényeire. A szintenként néhány lakás elérésére tervezett közlekedőrendszert úgy kellett kibővíteni, hogy azon keresztül az emeletenkénti 30-40 – összesen 151 – szállodai szobát is el lehessen érni, ezen kívül pedig helyet kellett találni az ezekhez tartozó vizesblokkoknak is. Így adta magát, hogy a kéttraktusos szárnyak amúgy is sokat bolygatott, belső udvarok felé eső helyiségsora alakuljon át radikálisabban e célból. Jelentős, de az alaprajzi rendszert nem felül-, hanem tovább író beavatkozások még a belső udvar lefedése, valamint a szintén már-már alapvetésnek számító tetőtérbeépítés. Mindkét esetben sikerült magas minőségben hozzátenni az épülethez. A belsőudvar lefedése szinte kötelező elemévé vált az elmúlt évtizedek során a 19. század végi házak átfogó felújításának, azonban az ide érkező kapualjak, valamint az udvar köré csoportosuló más szállodai funkciók miatt teljesen indokolható a döntés. A tervezőknek azonban nem könnyítette meg a dolgát a lechneri architektúra mozgalmassága. A főpárkány szintjéig a térarányok miatt nem akartak felmenni, lentebb azonban nem volt meghúzható olyan egyenes sík a tetőszerkezet számára, ami ne érintett volna ablakot, vagy valamilyen épületdíszt. A megoldást végül a csapat egy kétirányban is hajló, flexibilis rúdláncrendszerrel alátámasztott üvegfelületben találta meg, ami minden ellentétesen ható szerkezeti és szabályozási igény ellenére filigrán tudott maradni.

A tetőtereknél a legnagyobb problémát a történeti tetősíkok megfelelő mértékű és kialakítású megnyitása jelenti általában, amit kétségkívül tovább nehezített, hogy mindeközben a tetődíszek részletekbe menő rekonstrukciója is cél volt. A választott formai megoldást a tervezők Lechner későbbi munkásságából származtatták és kétségtelen tény, hogy a fő nézetből lényegében láthatatlanul maradó, átlós hálózatba illeszkedő felnyitások ízig-vérig kortárs módon, mégis abszolút finoman illeszkednek a régi-új tetőformákhoz – állítólag teljesen a véletlen műve, hogy mindez formai szempontból is rímel az üzemeltető W Hotels nevében kiemelt helyet kapó betűre.

A szálloda belsőépítészetéért a londoni Bowler James Brindley stúdió felelt, akik a W-vel már a barcelonai egység kialakításakor is dolgoztak együtt. A Marriott anyavállalat alá tartozó cég a fiatalabb korosztályt célozza, amelynek egyik fő eleme a butikhotelek világának megidézése a szálloda méretétől és épületétől függetlenül. E tekintetben a londoni csapat munkája a szobákat látva sikerként könyvelhető el, azonban pont a leginkább szem előtt levő két tér, a kapualjak és az Andrássy útra nyíló vendéglátóegység esetében már nem ilyen egyértelmű a kép. A két restaurált és ismét Lechnerék belsőépítészeti víziójának gazdaságát hitelesen, sokféle anyaggal és színnel mutató kapualjba beépített áttört fémháló-ívek alapötlete jó, azonban számuk túlzó és így a finom kortárs réteg behozása helyett inkább hatnak tolakodónak, zavarónak, ami egyébként egyáltalán nem jellemző a kortárs hozzátételekre.

Az Andrássy úti üzlethelyiség alapvető nehézsége, hogy az eredetileg is beiktatott félemelet miatt térarányaiban viszonylag nyomott. Lechner és Pártos ezt a 19. század végének eszközeivel a fennmaradt néhány fotó alapján annak idején ügyesen kezelték, most viszont az árkád alól belépve a beépülő gépészet miatt még inkább nyomott térérzetet csak erősítik posztmodernt visszhangzó ívek, a hatalmas ernyőkként viselkedő csillárok és a szabadtéri sakk óriási bábúira emlékeztető lámpák, amiktől a tagolt és változatos tér intimitás mellett egyfajta zsúfoltságérzetet is kelt.

A belső mellett azonban a külső megújulás az, amit minden városlakó bármikor szabadon élvezhet. Lechner és Pártos alkotása a felújítást nem csak erősen leromlott homlokzatokkal, de díszeitől teljesen megfosztott, lényegében csak tömegében az eredetit idéző tetővel élte meg. A legapróbb részletekbe menő rekonstrukciós tervek Baliga Kornél kezei alól kerültek ki, akinek egy-két jobb minőségű archív fotóból, a néhány megmaradt töredékből és rengeteg analógiából sikerült illúziót keltő hitelességgel újra álmodni egy újabb elveszett világot. Baligával ugyanis már az Országház Balassi Bálint utcai házának tetőrekonstrukciójakor is együttműködött a Bánáti + Hartvig iroda, a DVM számára pedig az Eiffel Palace teljes homlokzati rekonstrukciójából volt régi ismerős. Ez esetben azonban már csak azért is jó választás volt a feladatra, mivel az eredeti díszek ihlet-forrásául szolgáló francia kastélyok világát Lechnerhez hasonlóan elsőkézből és igen alaposan ismeri. A homlokzatok helyreállítása már inkább restaurálási feladatot képezett, hiszen szinte minden dísz a helyén volt, vagy legalább egy-egy megmaradt belőlük hírmondónak. A legfantasztikusabb újdonság ebben kétségkívül a századfordulón is sokat fotózott árkád boltozatai díszítőfestésének helyreállítása. Budapest meglepő módon – Béccsel szemben – nem bővelkedik historizáló árkádokkal, így ez az öt boltszakasznyi tér mely alatt ezentúl ismét kávézhatunk, igazi nyeresége lett a városnak.

Kelecsényi Kristóf

 

Szerk.: Pleskovics Viola / Hulesch Máté