Buda korabeli vásárközpontja: a Batthyány tér története

A Víziváros centrumát képező volt Felsővásártér, majd Bomba tér, a mai Batyi kereskedelmi és közlekedési szerepe mindig is kiemelt volt. Működött itt állandó kikötő, gyorskocsi állomás, és ma is a főváros egyik legösszetettebb közösségi közlekedési gócpontja. Bán Dávid írása.

„A teljesen kiépített metróhálózattal rendelkező nagyvárosokban — Moszkvában, Párizsban, Milánóban — az átszállás egyik irányból a másikba a föld alatt történik, így lesz majd nálunk is, ha megépül — és máris épül — az észak—déli vonal. Addig is azonban arra törekednek a tervezők, hogy a metróállomásra érkező utas ne kényszerüljön átmenni forgalmas utakon, ha más közlekedési eszközzel óhajtja folytatni útját. Sőt ha lehet, ne is kelljen felmennie a felszínre. A metró új szakaszának Batthyány téri állomása kitűnő példa a korszerű, előrelátó forgalomszervezésre. Valójában nem is állomás, inkább közlekedési csomópont a csaknem 400 millió forintért épülő hatalmas létesítmény. Metró, villamos, autóbusz és HÉV találkozik majd ezen a ponton." – írja a Népszabadság 1972-ben, a Batthyány teret máig meghatározó közlekedési rendszer kialakításáról. Kétségtelen, hogy a Batthyány tér volt az első és máig egyetlen olyan budapesti közlekedési térség, ahol a közösségi közlekedés kapcsolódásai egy szűk térségben, kompakt módon, nagyrészt a felszín alatt, valóban rövid összeköttetésekkel, az autóforgalom kikerülésével megoldódtak.

A térség, a Víziváros központjaként, mindig is nagyon jelentős kereskedelmi útvonalnak, mai szemmel közlekedési központnak számított. A római korban már átkelőhely létesült a Dunán, amelyhez a Vár-hegy északi oldalán érkezett útvonal a pannon tartományból és itt találkozott a folyó mentén futó észak-déli, Aquincum városa felé is tartó hadiúttal. A rómaiak visszavonulásával a területet elpusztították, de stratégiai pozíciója miatt mindig is kiemelt jelentőségű maradt, majd a középkortól kezdve városfallal is megvédték. A fennmaradt, kis számú falmaradványok helyenként még ma is fellelhetőek a városrészben. A vízi és szárazföldi útvonalak találkozása azonban a római nyomvonalat követve folyamatosan megmaradt. A középkortól állandó kikötő is működött itt, amelynek természetes velejárója a kereskedelmi életet kialakulása.

A török hódoltság idején a Vár-hegy alatti területen polgári városrészként működött a Víziváros, ahova a törökök dzsámikat telepítettek és megépítették a mai Király fürdőt, vele egy időben a várvédelmi rendszert. A terület elsőként a Buda ostromának helyszínraja elnevezésű 1686-os térképen bukkan fel, ahol jól kivehető a római alapokon nyugvó útvonalrendszer, a kikötőt védelmező városfal és – a történészek szerint helytelenül ide berajzolt – hajóhíd, amely, a maga korában modern átkelést biztosított a Dunán. A Víziváros és annak folyóparti központja biztosította a Vár-hegyet uraló török seregek számára a külső védvonalat.

Budavár ostrománál a Víziváros szinte teljesen elpusztult, majd német iparosok és kereskedők betelepítésével a városrész lendületes fejlődésnek indult. A 18. század folyamán a környék teljesen beépült, megszületett a teret körbevevő mai is ismert épületek jó része. A század végére a Vízivárosban kialakult Buda belvárosa és annak központja, az 1695-től Oberer Markt (Felső piac), avagy Felsővásártér nevet viselő, mai Batthyány tér, amely közvetlen dunai kikötőjével dinamikusan fejlődő kereskedelmi központtá vált. A 18. század vége óta a népes Vízivárost közvetlen lépcső kötötte össze a Várral. A téren kapott helyet a posta, a postakocsi állomás – gyorskocsikkal, a mai közeli utca névadója –, lottéria, fogadók, többek között a híres Fehér Kereszt, az Erzsébet apácák kolostora női betegek számára, valamint az eredetileg kápolna, majd a helyére 1761-re megépült, barokk stílusú Szent Anna-plébániatemplom. A környező utcákban a katonaság szállásolta el magát, a pezsgő kereskedőváros szomszédságában kialakult Horvátvárosban pedig főleg szegény napszámosok, jobbágyok laktak.

A tér déli oldalát a Szent Anna római katolikus plébániatemplom uralja, amely Eberhard Antal, Hámon Kristóf, Nepauer Máté, Hámon Mihály és Hikisch Kristóf alkotása. Építését 1740-ben kezdték el egy, a török korban végzetesen megsérült középkori kápolna helyén, felszentelésére 1762-ben került sor.  A templomhoz kapcsolódik a Loretói kápolnája, amelynek míves kovácsoltvas rácsát Page Ignác alsó-vízivárosi kovácsmester alkotta. Kupoláját, falait, fülkéit Kontuly Béla, Molnár C. Pál freskói, Vogl Gergely váci és Franz Wagenschön bécsi festők képei díszítik. A második világháború során a templom súlyos sérüléseket szenvedett, amit még tetézett egy berepülő pilóta vakmerősége, aki gépével a kupolára zuhant. Az 1950-es évelk elején felmerült az épület lebontásának gondolata is. A templomhoz, a dunai oldalon eredetileg egy iskolaépület is tartozott, Fiedler Henrik Ferenc alkotása 1724-ből, ennek helyén találjuk ma az Angelika eszpresszót.

A szemben levő, északi oldalon található az Erzsébet-apácák temploma, kolostora és kórháza. Az épületet Dumont Panny Miklós mérnökkari ezredes építette 1703-ban, eredetileg a mostani Margit körútól elűzött ferences rend számára kolostornak. A Fő utcára néző barokk stílusban megépült Szent Ferenc sebei templomot 1757-ben szentelték fel. A templomtól északra, 1805-ben, korai klasszicista stílusban menedékház épült a rend számára, majd a század második felében, a korábbi raktárépületek és a kertrész megszüntetésével új kórházi szárny épült. Innentől az épületegyüttes fő homlokzata a térre néz, mintegy mértanilag precíz lezárást adva annak, előterében pedig továbbra is élénk piacélet zajlott. Az apácák 1950-ben kényszerültek elhagyni a rendház épületét, ekkortól az részben állami szociális épületként működött, részben ide költöztek a FÖMTERV tervezőirodái. A rendszerváltás után az épületegyüttes a Magyar Máltai Szeretetszolgálat tulajdonába kerül, ahol ma Gondviselés Háza névvel szeretetotthon és ellátóhely működik, de a legfelső szinten találhatóak a szolgálat koordinációs irodái is. A tér felöli főhomlokzat előterében ma Kallós Ede eredetileg Nagykárolyban felállított Kölcsey Ferenc szobrának szintén sok hányadtatáson átesett másolata áll.

A tér Vár felőli oldalán, a korabeli Három szerecsen utca sarkán Höfler Lajos építész tervei alapján 1898-ban készült el a ma is látható, háromemeletes, historizáló, neobarokk lakóház. Utcafrontján sokáig rövidáru-kereskedés üzemelt, amelynek kirakatában a második világháborúig még megmaradtak a korabeli utcanévre utaló, déligyümölcsöt fogyasztó szerecsenek ábrázolása. Az épület sarkát toronykiképzés zárta, amely a háború idején elpusztult.

A szomszédos, szerényebb méretű, ma a 3. számot viselő copf stílusú kétemeletes a „Zu den Vier Jahreszeiten", azaz a „négy évszakhoz" címzett épület Hikisch Kristóf építőmester munkája, amit saját maga számára épített a 18. század legvégén. Homlokzatán négy dombormű utal a négy évszakra, a jelenetekben meztelen puttókkal, akik hol gyümölcsöket, virágot szednek, másutt szőlőfürtöket gyűjtenek puttonyba.

A nyugati oldal középpontját képezi a kalandos történetű korabeli Fehér Kereszthez címzett fogadó épülete. A „zum Weisse Krucifix" ugyan már 1728-ban megnyílt, de a ma is álló épületet csak két évtizeddel később építette fel Johann Matthei, amelyhez két telket is egyesített tulajdonosa, Falk Pál. A korábbi mézeskalácssütöde helyére épült fogadó – mivel mellőle indultak Bécsbe a gyorsjáratú postakocsik – népszerű vendéglátóhely lett, amellyel kapcsolatban számos mendemonda és történet kering, a köznyelv máig Casanova házként emlegetni. Az épületnek a tér felé eső szárnyaiban a vendégeket szállásolták el, az alacsonyabb belmagasságú udvari helyiségekben pedig a cselédség kapott helyet. „Az udvari szárny árkádos földszintje nyitott kocsiszínként szolgálhatott. A fogadó nagy belmagasságú, emeleti nagyterme számos kiemelkedő esemény színhelye volt." Az 1960-as években zajlott felújításakor számos rokokó díszítőfestés és látszatarchitektúra került elő. Az is kiderült, hogy a fogadó volt az egyik színhelye az első budai színielőadásoknak az 1760-as évek végén, de rendszeresen szerveztek itt bálokat, farsangi álarcos mulatságokat, 1810 és 1812 között pedig budai lottóhúzásokat.